Anyám négy elemit járt, apám kettőt. Anyám legtöbbször parasztokhoz járt kapálni, bár négyéves koromig Pesten volt szobalány, cseléd. Apám gyárban dolgozott, de mint segédmunkás nem lehetett állandó munkája.
Két év késéssel kerültem polgáriba. Innen datálódik barátságom Avar Istvánnal. 1946-ban villanyszerelőinas lettem az Eternit gyárban, három év tanonciskola várt rám. Mérnököt akartak belőlem faragni. Ehhez azonban kellett volna a négy év polgári, az érettségi. A nyergesi elemi iskola egyik tanítója, Czillik Ernő annak fejében, hogy különféle szemléltető eszközöket készít az iskolának, vállalja: segít lerakni az érettségi vizsgát – magánúton. Ebből végül semmi sem lett, de ez a találkozás indított el a művésszé válás útján. Amikor fölmentem a villanyoszlopra dolgozni, fölvittem magammal egy palát, és arra rajzoltam azzal a zsírkrétával, amivel a gyárban szokták megjelölni a pala szélét. Aztán már azért is fölmentem az oszlopra, hogy lássam, hogyan kell a Dunát lerajzolni felülnézetben.
Czillik tanár úr mutatott be a képzőművészetben jártasabb Kóthay Ernőnek. Amikor Ernő megnézte a rajzaimat, rögtön mondta, hogy tehetséges vagyok. Kénytelen voltam hinni neki, mert lényegesen ügyesebb volt nálam rajz és festés területén, s mutatott olyan munkát is, amely kész mű volt megítélésem szerint. Az Iparművészeti Főiskola grafikai szakára akart jelentkezni. Kóthay mutatott be Szegedi Dobó Illésnek, aki mindkettőnknek javasolta a főiskolai felvételi vizsgán való megmérettetést. Amikor megérkeztünk a felvételire, én csak néztem, milyen ügyes itt mindenki. Mintha egy ajtót nyitottak volna ki, ami mögött egy új világot láttam körvonalazódni. Ezen az egyetlen napon többet tudtam meg a szakmáról, mint addigi életemben.
Ősszel már a Képzőművészeti Főiskolán kezdtem meg a tanulmányaimat, és két év után a festőtanszéken találtam magamat. Fónyi Gézához kerültem. Életre szóló barátságok mellett itt ismerkedtem össze a Berény-növendék Bazsonyi Arannyal, aki később a feleségem lett. A harmadik évre Bernáth Aurél osztályába kerültem.
A hatvanas évek elején alapító tagja majd tisztségviselője lettem a Fiatal Művészek Stúdiójának, 1959 és 1961 között elnyertem a Derkovits-ösztöndíjat, egy évre rá freskómegbízást is kaptam (orosházi házasságkötő terem).
Kis falusi házban születtem, és az utcán, a földeken, a határban nőttem föl, s ez, gondolom, más, mint a városi gyerekeknek a bérházak vagy a zsúfolt villamosok. Nekik esetleg a kirakat beszél olyan sokat sejtetően, nekem azonban a falu girbegurba utcáival vagy maga a természet, az évszakok minden csodálatát előhozó vonulásával. Ez mindenféleképpen meghatározója volt és maradt életemnek.
Amikor Dömsödre kerültem, rácsodálkoztam: Úristen, ezen az asztallapon van valami? Ekkor fedeztem fel magamnak a síkságot, ahol egy madárraj vagy egy magányos ház köti le a figyelmet, pár facsoport összebújva védi a maga életét. A házak, amelyeket én festek, nemzedékeket neveltek fel, szeretet honolt bennük, nyomorúság lakozott falaik között, de mégis kiröpült onnan egy-két tehetséges ember. Valahol megvannak, csak meg kell látni őket. És egy ilyen meglátott ház egy rég elmerült világot hozott a felszínre az emberben. Egy házba tudatosan belefesteni az egész magyar sorsot nem lehet. De úgy meglátni azoknak a házaknak a karakterét, színbeliségét, formai rendszerét, egyáltalán a létük rendszerét, hogy abban minél többen magukra ismerjenek, azt lehet. Azt érdemes. Mert ezek a házak lényegében képviselnek valamiféle értéket – és kell, hogy valamiféle szellemi arculatot kapjon a száz év múlva születendő gyermek is.
