Nagyon szerencsés életem volt. Szüleim hatéves koromban, ausztriai neveltetésem után Karcagra adtak, hogy nagyszüleim neveljenek tovább. Nagyon szerencsés voltam, mert a Karcagon élő nagyszüleim számomra a világ legnagyszerűbb emberei közé tartoztak. Nem tudtam magyarul, de szerencsém volt, ugyanis tizenegy éves koromra már nagyon jól beszéltem a magyar nyelvet. A karcagi Református Nagykun Gimnáziumba kerültem. Én voltam a gimnázium legrosszabb tanulója. Nagyon szerencsés voltam, mert ennek ellenére a tanáraim szerettek. Szüleim Ausztriában éltek. Nagyon szerencsés voltam, ugyanis itt közölték, én nyugatosnak számítok, nem tanulhatok tovább. Elindultam disszidálni, elfogtak. Megvertek. Börtönben ültem. Kiszabadultam. Nagyon szerencsés voltam, mert miután kiszabadultam, végigkrampácsolhattam a vác–veresegyházi vasútvonalat, Debrecenben az épületszerelő vállalatnál szerelhettem a klozetokat, a karcagi téglagyárban kubikolhattam, a jászberényi Erzsébet Közkórházban irodakezelő is lehettem. Véletlenül bekerültem a Színművészeti Főiskolára, szorgalmasan tanulhattam számomra nagyon nagy emberek társaságában. Tanulhattam Básti Lajostól, Várkonyi Zoltántól, Sulyok Máriától, Nádasdi Kálmántól, Háy Gyulától, Bodor Tibortól. Egyszóval a pályára kerültem. Soha nem kértem sem szerepet, sem fizetésemelést. Nem tartoztam semmilyen klikkhez. Egyetlen kérésem az volt mindenkor, minden direktorommal szemben, hogy minden darabban benne akarok lenni. Az élettől csak azt fogadtam el, amit a munkámmal kiérdemeltem. Nem állt mögöttem hivatalos szerv, sem a párt, sem a szakszervezet. Mindent egyedül magamnak köszönhetek. Ez az oka annak, hogy nagyon öntelt vagyok. A szakmai értékelés nem az én feladatom. 1973-ban a Jászai Mari-díj első fokozatát kaptam, Érdemes Művész lettem 1987-ben. Sok nívódíjat kaptam a rádiótól, a televíziótól. Egyszóval nagyon szerencsés életem volt.
Zárom soraimat József Attila szavaival: „… Éltem, és ebbe más is belehalt már…”
