Együtt születtem a nagy világválsággal.
Ágyunk mellett apám állt, aki ráért, mert munka nélküli nyomdász volt. Azt mondják, farral előre jöttem, és egy kicsit a nyakam köré volt tekeredve a köldökzsinór. Akkor a munkanélküli-segélyből három kiló hetvenöt dekára tellett. Azóta május hatodika rajtam kívül a családban mindenkinek ünnep lett.
Egy mosolygós apáca csinált belőlem embert 1933-ban. Megértette velem, hogy nem tragédia farral jönni a világra, és rábeszélt arra is, hogy négy évig a Bakáts téri elemi népiskolába járjak. Mindez a Ráday utcában történt. Itt ismerkedtem meg első szerelmemmel, Binder Évikével, itt találkoztam a művészettel is, akit Fery Antalnak hívtak, és fiatal grafikusművész volt. Már akkor is kíváncsi és szószátyár lehettem, ezért, hogy szabaduljon tőlem, ecsetet adott a kezembe, én pedig ettől kezdve („köldökzsinórral a nyakamon”) festettem, sőt festve rajzoltam. Eleinte Stukákat másoltam a Signál című mélynyomásos folyóirat magyar számaiból, amit nagyon jó minőségű fényes famentes papíron nyomtattak, később pedig Binder Évike kérésére németalföldi kontyolt tetejű parasztházakat varázsoltam perspektivikus szemlélettel több száz fehér papírlap közepére. 1940 táján a Stukákat meguntam már, mert kitört a második világháború.
Így jártam 1942 telén a budapesti Eötvös József Gimnáziummal is, mert Megyer Szabolcs tanár urat behívták katonának, és azért nem lettem novellista sem, mert utóda, Simon tanár úr nem szerette, ha „kis színes” módjára írtam a magyar házi feladatokat. Azóta is ezt utálják bennem barátaim, beszélgetőpartnereim és a lexikonszerkesztők.
A háború végén egy Signál Stuka miatt – amit már nagyon is utáltam – a fejemnek nyomta a géppisztolyát egy szovjet őrmester, én megúsztam a háborút, de ő, amint azt két nap múlva láttam, nem. Apám ekkor még Foksányi-szorosban volt, ahova a Királyi Magyar Egyetemi Nyomdából került egyszerű betűmetszőként, és csak két év múlva láttuk újra.
Ettől kezdve gyorsan peregtek az események.
Egy gyenge érettségi után 1948-ban Csáki-Maronyák tanár úr a legnagyobb megrökönyödésemre felvett a Szépmíves Líceum esti rajziskolájába, és soha nem bocsátotta meg nekem, hogy rajztábla, rajzpapír és szén nélkül akartam megtanulni rajzolni. De én megtanultam.
Nagy szerepe volt ebben csendes mesteremnek, Miháltz Pálnak, aki mégiscsak kicsiholt belőlem valamit. Azután jött a zene, amit soha nem játszottam, de örökké hallgattam. Mikrobarázdás lemezjátszóm volt már akkor is, amikor mikrobarázdás lemezjátszó még nem is volt, és máig sem tudom, miként gyártotta azt Herczeg úr a Városház utcában négyhavi ösztöndíjamért. A zenét a Boleróval kezdtem, és Webernnel fejeztem be tegnap este. A vesztem is akkor ért utol, mikor farral behátráltam a főiskolára, és ahelyett, hogy grafikus maradtam volna, Hály Károly és Oláh Gusztáv rávett, hogy díszlettervező legyek.
És lettem gyakornok az Operaházban, ösztöndíjas a Magyar Néphadsereg Színházában, boldog voltam, mert minden együtt volt, amit szerettem, a szó, a zene, a tánc, festhettem magamnak meg másoknak óriási háttereket. Egerben egy kis bajba kerültem, bár ott sem voltam, amikor lőni kezdték a Líceum falát.
Így 1957-ben szerződés nélkül maradtam, ami ismét eszembe juttatta a grafikát. A Gárdonyi Géza Színházat azonban hamar elfelejtettem, és majdnem elvesztettem egy álmot, de akkor („köldökzsinórral a nyakamon”) Mágori Erzsébet bevezetett egy szobába, ahol csütörtökönként olyan emberekkel ülhettem együtt, mint Jékely Zoltán, Pilinszky János, Rubin Szilárd, Mensáros László, Sarkadi Imre.
Ez jó volt. Újra festettem, mert felfedeztem, hogy önmagam és a világ leképzése tesz engem emberré. Láttam, hogy az élőlények tudnak táncolni, énekelni, Mímelni, szőni, építeni és rombolni, de olyan képet készíteni, amit elébb a képzeletében hordoz, csak az ember képes.
Jöttek hát a színházak, a színdarabok, az operák és tévéjátékok hosszú sorban. Néha túl keveset, néha túl sokat festettem, közben pedig csak úgy mellékesen volt forradalom és ellenforradalom, Kaposvári Csiky Gergely Színház, házasságok, Miskolci Nemzeti Színház, József Attila Színház, televízió meg Kádár-rendszer, aztán rendszerváltás, nyugdíj és kiállítások, és egyre több kép a világban, és egyre kevesebb embervég a képekben és az emberekben.
Most pedig 70 éves vagyok. Azzal áltatom magam, hogy az ember, ha meg tudom festeni, sokkal szebb, mint egy sárga négyszög, és a vászonra lehelt Mona Lisa-mosoly többet mond, mint a legrafináltabb performance. Ezt is, azt is kipróbáltam már, de az okoskodást hagyjuk az ítészekre és a filozófusokra, a világot ők úgyis csak követik, de nem irányítják.
A többi nem lényeges dolog a lexikonban található.
