Hetven évről, éppen hetven sorban. Egy sor, egy év – a lehetőség vagy a korlátozottság abszurditása éppen arra a felismerésre döbbent rá, amihez ez a hetven esztendő elvezetett: a dolgok elmondhatatlanságára, arra a kettősségre, ami az élet és az elbeszélés szelleme (hogy Kertész Imrét idézzem) között fennáll. Arra, hogy azért kellett mindezt végigélnem, hogy rádöbbenjek: most, visszanézve, elmondhatatlan – s ha az időt nem vesszük a világtól független, csakis emberi ideának, akkor már megtörténtének idején is bizonyosan az volt. Valójában tehát két életet, kétszer hetven évet éltem végig: a létezésnek és a lét regisztrálásának, megtudásának életét. Eddig sohasem foglalkoztatott ilyen élesen e kettő viszonya: a tudat, pontosabban a szavak világát csak korlátozottnak, de nem hazugnak véltem. Most már talán annak tartanám – ha ez után a felismerés után még léteznék számomra az igaznak és a hazugnak fogalma, ha nem tartanám mindkettőt a csak-verbális világ részének – pontosabban talán csak a kimondhatóban létezőnek.
Ilyen mértékben válnék el egymástól a létezés két formája? Hiszen ha ez így van, akkor a tudott semmiképpen nem a van leképezése, és egyáltalán nem biztos, hogy szerkezeti formáik megfelelnek egymásnak. Akkor talán jogos az a vágyam, hogy hetvenéves koromban, életemben először, nem öregen és nem még-nem-egészen öregen, (hiszen az életidő mérhetőségének semmi köze megélésének tartalmához) arról próbáljak beszélni, amiről eddig sohasem mertem: azokról a jelenségekről, amik a nem verbális világban bizonyultak számomra a legfontosabbnak.
Azt hiszem, mindenekelőtt, és talán ez volt életem valóban legfontosabb tartalma: az évszakok változásáról. Mindennél lényegesebb volt számomra (alighanem életnél és halálnál, egészségnél és betegségnél, együttlétnél vagy elszakadottságnál is) az ízek, illatok, aromák, a látványok hangulatának kimondhatatlan testi érzékelése. Nem helyettesítené, ha a testi érzékelés elsődlegességéről beszélnék. Feltételezhető, hogy a testi érzékelés azonnal magával rántja a róla-gondolkozást: az évszakok varázslata pedig a világnak és az énnek verbalizálhatatlan együttéléséből fakad, a gondolatok inspirációjának forrása. Nem tudom, én magam vagyok-e más a tél érdes és a kora nyár zöldjének tobzódóan túlcsorduló közegében. Azt azonban tudom, hogy bármivel is próbálom e kettős helyzetet jellemezni, sohasem a lényegéről beszélek. Maga az évszak szó sem a meghatározás, hanem a metafora nyelvén szól hozzám. Vagyis ha kimondom, magam is a metafora nyelvét használom – pontosabban a metaforikus létet élem.
Létezésünk, helyünk a világban, az emberi tudás tehát a metaforikus látás képességében rejlene? Ha végignézek elmúlt évtizedeimen hirtelen nézetváltással, mint egy Vasarely-képen, a dolgoknak és az eseményeknek ez az oldala domborodik ki: a Gyermekkor mint létforma, a boldogságnak és a boldogtalanságnak egymást váltó és egymást érlelő periódusai, mint sűrűn szövött szőnyeg, amelyen a történelem eseményei megjelennek. Az elbeszélés szelleme így alakul át a létezés szellemévé: a csak másodlagosan elmondhatóvá. Vajon van-e ennek köze ahhoz a történelmi helyzethez, amibe beleszülettem, a származás reális meghatározatlanságához, ahhoz, hogy a nép. amelynek nyelve anyanyelvem, gyermekkori élményeim kitörölhetetlen tapasztalata szerint nem fogad tagjává? Megmásítható-e ez az örökös félelmet belém plántáló tény? Vajon a metaforikus látás alapja nem a megmásítás késztetése-e? A felejtés, a realitás tudomásulvételének tagadása, a félelem eltakarása a fájdalommal?
Nagyon sokat éltem ez alatt a hetven év alatt. Nagy veszélyekből menekültem meg, többször álltam a halál árkának küszöbén. A magyar történelemnek alighanem legizgalmasabb, legsűrűbb korszakát éltem át, s ez az átélés a magam átadásának teljességét jelenti, kompromisszumok keresését és meg-nem-találásának frusztrációit. Nem a szavakban, hanem az élet lehetőségeiben felmerülő kérdéseket: mert vajon lehet-e egyszerre lenni zsidónak és magyarnak, és mit jelent az egyik és a másik? Adhatja-e az ember energiája legjavát akkor, ha egyszerre próbál tisztességes orvosnak és tisztességes költőnek lenni? Nem olyan ellentétek-e ezek, amelyek az élet (és nem a szavak) mélységeiben kioltják egymást? Hiszen leírható, és le is kell írnunk egy Röntgen-ábra képét – de ez a leírás meg sem közelíti azt a benyomást, azt a tudást, amit szavaink csak gyengén reprodukálnak. és ugyanígy: egy vers mint egész, és bármilyen műalkotás, az emberi viselkedés műalkotását is beleértve, nem csak távolról sejteti-e a metafora túlsó, kimondhatatlan pólusát?
Csakhogy a metafora hatásának titka éppen megfejtetlensége. Amint „értelmén” kezdünk gondolkodni, megszűnik – nem csak varázsa, hanem létezése is. Számomra a költészet (általánosságában) a metaforák nyelvén beszél. Vajon lehetséges-e, hogy az, amit az öregség kiszáradásának neveznek, a metaforák átlátását, az elvarázsolt állapot megszűntét jelenti? Hogy ezért nem tudok mostanában verset írni? Vagy hogy az öregség maga is az utána következőnek metaforája? És mint ilyen, vigasztalás?
