Sohasem érdekeltek túlságosan a távoli őseim. Valószínű egyik ostoba rögeszmém az, hogy még azoknak az embereknek is vannak távoli őseik, akik a nagyszüleiket sem ismerhették igazán. Hogy visszafelé a messzi időben, a homályba vesző utakon az egészen főnemesek ősei is ugyanúgy különböző állatbőrökben jártak, és köveket pattintottak, mint a jobbágyokéi. Amikor még nem volt kutyabőr, tehát kutyák sem, csak farkasok és sakálok voltak. Amelyektől tudvalevőleg a későbbi kutyák és kutyabőrök származtak. De lehet, hogy ennek az ostoba rögeszmének sokkal inkább köze van a mesebeli róka megjegyzéséhez. Vagyis hogy: savanyú a szőlő.
Így szívesen is hagynám ezt az ostoba rögeszmét, ha nem függne össze egy másikkal. Azzal tudniillik, hogy ha valakinek a nemzője meg a szülőanyja ember volt, akkor ő is elsősorban ember, csak azután jön a származási, a vallási, a nemzeti, az etnikai, a csoportbéli hovatartozás. Itt kell megjegyeznem, hogy azért nem írtam osztályokat, mert amint az köztudott, nálunk már nincsenek osztályok. Pontosabban van egy, egyetlenegy, a középosztály.
És – slussz. Se felső, se alsó. Viszont amikor én születtem, akkor még volt. Volt munkásosztály is, parasztság is, középosztály is, felső osztály is, vagyis a nagypolgárság és az arisztokrácia.
Hát én akkor követtem el életem első, talán legnagyobb hibáját. Azt ugyanis, hogy pont abba a hajdanvolt munkásosztályba születtem bele. Mivel anyám, apám, sőt anyai nagyanyám is a pápai Perutz-féle szövőgyárban dolgozott. Apai nagyszüleim pedig a pápai dohánygyárban. És abban az időben még szóba sem jöhetett, legalábbis reálisan nem, hogy a munkásosztály a parasztsággal együtt hatalomra kerül. Pláne, hogy a munkásosztály nekiáll diktálni. Negyvenöt után azonban egyre inkább szóba jött. Ráadásul ebből a szóba jövésből ronda nagy divat lett. Ötvenhatban azután a munkásfiatalok és az idősebbek is igyekeztek lerázni magukról ezt a szóban levő, ismétlem, csak szóban levő, rájuk kényszerített divatgúnyát. És ennek az volt az ára, hogy a forradalomban elesettek ötvenhárom százaléka volt fizikai munkás. Ötvenhat után sajnos ismét divat lett ez a csúf divat. Az akkori Nyugat titkos fejbólintása mellett az oroszok adták a divatruhát. Én akkor már kezdtem író lenni. Na, ez az íróság a második legnagyobb hibám. A harmadik meg az, hogy megátalkodott fajankó módjára sohasem szégyelltem az első hibámat. Mert a dolgok meg a hibák ugyebár összefüggnek.
Visszatérve az íróságra – mivel divatozni sohasem szerettem –, hatvanegyben egyik versemben a következőt írtam: „Apámat most is támolygó fák kísérik / és roggyant lábú villanyoszlopok. / Anyám a feltámadt Krisztust keresi, / körötte a csend száraz faként ropog. / …. / Nincsenek egyedül ők, / akiknek érthetetlen jeleket ír a jelen, / ….. / Munkások ők is. / Osztályhoz tartozók. / ….. / …. de nem hallják jobban / Marx, Engels, Lenin nevét, / mint az utca kövét, / ha koppan / a sarkuk alatt. / A Rendet nem a tudat, csak a kés méri le, / ha húsba, kenyérbe szalad.” A vers hatvankilencben hosszú hányattatás után a Magvetőnél, a Márciusi hold című kötetemben jelent meg.
Egyébként tudom, hogy az embernek nem illik saját magától idézni. De én most az íróságomról mint hibáról szóltam. Meg a divatundoromról. A könyvekben megjelent drámáim egyikében, a Pünkösdi királyban Pintér, a főhős, a melós azt bizonygatja a bugyuta írónak, hogy aki dolgozik, az nem uralkodik, aki pedig uralkodik, az csak annyiban dolgozik, hogy erőfeszítéseket tesz, hogy a segge a nyeregben legyen. A Fuccs című darabomban pedig a melósból lett textilmérnök, Rudi és felesége, Ilon így fejezik be a darabot:
Rudi: Lehet, hogy nem is vagyunk már; vagy nem is vagyunk még.
Ilon: De voltunk, mert a voltunk fáj.
És akkor folytatom az íróságom hibáit. A már említett verseskötetemmel együtt hét könyvem jelent meg. Sok drámám és egyéb írásom kéziratban van. A lexikonok közül csak a Kortárs magyar írók kislexikonában olvasható helyesen a nevem. Van, ahol a nevem végén van a P. A P. egyébként pápait jelent, és nem pontot.
Mert így, a hetvenedik évem küszöbén – ha kisebb-nagyobb megszakításokkal is – azért még az írást folytatom. Ha kell, ha nem.
