Életemnek csak első tizennégy, pontosabban tizennégy és fél évét éltem le Magyarországon, az utóbbi ötvenegyet Hollandiában, pontosabban Amszterdamban. A gyerekkor, mondják, a legfontosabb kor, ekkor tanul az ember a legrövidebb időn belül a legtöbbet, de én mindig előre néztem, mindig szörnyen el voltam foglalva terveimmel – írni még nem tudtam, de már meséket diktáltam anyámnak, később az akadémia könyvtárában ültem rövidnadrágosan a sok komoly felnőtt között, és érthetetlen angol könyvekből írtam ki az észak-amerikai indián törzsek nevét alfabetikus sorrendbe szedve őket egy kis füzetbe. Azaz éppen azt akartam mondani, hogy a sok terv miatt, az állandó jövőbe nézés miatt alig van gyerekkori emlékem, de máris ellentmondtam magamnak.
És közben persze más kép is felbukkan. Vasárnapi séták Budán a királyi vár közelében szüleimmel és öcsémmel (általában a Ruszwurm cukrászdában végződtek); aztán a két nagymama, akik anyám betegsége miatt sokat foglalkoztak velünk, különösen anyai nagyanyám, Frankó. Ahogy visszagondolok, a két család társadalmilag nagyon különbözhetett. Apámék erdélyi reformátusok, székely lófő eredet, foglalkozásra papok és tanárok: szorgalmas, becsvágyó, szigorú emberek nagy tervekkel és illúziókkal. Anyámék jómódú katolikus szegedi polgárok, harmonikus és jókedvű, a jó életet szerető emberek. (Olyan asszonyok, amilyenekkel Kaffka Margit írásaiban találkozunk.) A családi legenda szerint nagyapám volt az első autótulajdonos Szegeden, és éppen afrikai oroszlánvadászatra készült, amikor kitört az első világháború. Én őt már alig ismertem, hároméves voltam, amikor meghalt (apai nagyapám már jóval korábban).
A harmincas évek csendes, harmonikus időszak volt számomra. A háborús bombázásokat, a menekülést félig-meddig még mint gyerek éltem át, azaz úgy, hogy kevésbé vettem tudomást róla, mint a felnőttek. Megállás nélkül olvastam, a spanyol konkvisztádorok és Montezuma teljesen kitöltötték a fantáziámat, valamivel később pedig, 1945-ben a bécsi Collegium Hungaricum óvóhelyén már a költők, Stefan George, Georg Trakl és a francia szimbolisták foglalkoztattak. Órákat töltöttünk naponta az óvóhelyen, ott is állandóan ezeket a költőket olvastam az unalom ellen, ott üdvözölt engem Szigeti József mindig úgy, hogy: „kis dekadens”.
Hollandiába többé-kevésbé véletlenül kerültem, itt tanultam az egyetemen francia nyelvet és irodalmat. Azóta egyszerre három kultúrában mozgok, és Budapest meg Párizs, az Írók boltja vagy a Café de Flore majdnem olyan otthonos nekem, mint Amszterdam. Különösen most, hogy francia feleségem van (Proust-szakértő): neki és rokonainak köszönhetem, hogy a francia kultúrát és a francia tájat, városokat, még intenzívebben, azaz „belülről” ismerhettem meg. Apja regényíró, régi tengerészkapitány-család sarja, dédnagynénjei az orosz cári udvarban tanították a kis arisztokratákat franciára. Minden nyáron több hónapot töltünk a szülőknél, a breton tengerparton. Úszás után Heideggerről meg Balzacról beszélgetünk; a franciák nagyszerű társalgók.
Sokat utazom, a 65 éves korhatár és kötelező nyugdíj óta még többet. Sok előadást tartottam magyar, francia, német, olasz, amerikai egyetemeken; nagy élmény volt tavaly egy Buenos Aires-i kongresszuson részt venni. (A dél-amerikai szellemi élet mindig nagyon izgatta a fantáziámat, hiszen ez az egyetlen Európán kívüli, de kultúrájában európai földrész, sokkal inkább, mint Észak-Amerika.)
Főleg franciául és magyarul publikálok, már az ötvenes évek közepe óta. Verset csak magyarul írok; az anyanyelven kívül csak szépprózát és tudományos értekezést lehet írni, verset nem. Első verseimet a müncheni Látóhatár közölte, Cs. Szabó László ajánlására. Egy kikötésük volt: vegyek sürgősen írógépet, mai ember nem ír kézzel. (Olyan ez, mint ma az e-mail. Még az MTA is arra kér, hogy szerezzek be egyet sürgősen!)
A magyar nyelvhez való ragaszkodás nemcsak azzal magyarázható, hogy az irodalom mindig szívügyem volt, hanem külső körülményekkel is. A müncheniek rendszeresen közölték az írásaimat, a Látóhatárban éppúgy, mint a Szabad Európa adásaiban. Hollandiában pedig megalakítottuk – mi, itt tanuló magyar diákok – 1951-ben a Mikes Kelemen Kört. A találkozás és beszélgetés más magyarokkal minket egyformán érdeklő kérdésekről legalább annyira stimulált. Még az országától távol élő írónak is szüksége van élő táplálékra (és élő közönségre).
Tanulmányaimban különös előszeretettel foglalkoztam mindig a régi magyar, illetve a XVI–XVIII. századi francia irodalommal. Az ok különböző a két esetben. A régi magyar irodalom azért érdekelt, mert a távollét arra kényszerít, hogy különösen szép, tiszta és ízes magyar nyelv vegyen körül. Meggyőződésem, hogy Bornemisza Péter és Pázmány Péter a legjobb példakép, jobb, mint a XIX. századbeli íróink. (A szomorú és komplikált, dohos XIX. századot különben sem szeretem, más irodalmakban sem.) A középkor utáni francia irodalom, elsősorban a francia klasszicizmus, más okból érdekelt. Az az érzésem, hogy nem volt az európai kultúrában még egy olyan periódus, mint a Napkirály kora, amikor az elmélet, a gyakorlat és a közízlés ilyen közel álltak volna egymáshoz. A legjobb írók pontosan úgy írtak, ahogy a kritikusok az általuk újrainterpretált arisztotelészi poétika szerint megkövetelték, és a közönség, a királyi udvar és a szalonok közönsége ezzel teljesen egyetértett. Nem volt eltérés, mint később és mint ma.
Marad a vers. A nyelv bűvölete. A magyar szavak akkor is élnek, járnak-kelnek az ember fejében, ha körülötte mindenki hollandul vagy franciául beszél. Sőt akkor még inkább: titokzatosan önállósulnak. A magyar nyelvterületen kívül születő – az úgynevezett „nyugati magyar” – irodalomra szédítő feladat vár, úgy ahogy ezt annak idején a kolozsvári Korunk egyik körkérdésére fogalmaztam meg: megmutatni, hogy a magyar nyelv eszközei olyan világokra és valóságokra is kiterjeszthetőek, amelyekről eddig ezen a nyelven beszélni nem lehetett.
