Kivételezett életet éltem, mert amiről álmodtam, beteljesedett. Kicsi lányként jó férjet, gyermekeket, tanulmányaim közben valamiféle sikert, beteljesedést, ötvenéves koromban már nyugodt, boldog öregséget kívántam.
Eszményképem Madame Curie volt. Tizenhét-tizennyolc éves koromban olvastam Eve Curie könyvét édesanyjáról, s ez a könyv – úgy éreztem – meghatározta életemet. Madame Curie megszállottan szerette szakmáját, őrült erővel kereste és találta meg a megoldásokat; ami azután a halálát is okozta. Végig tudta, várta és belenyugodva fogadta ezt a tényt – mert tudván tudta, hogy fáradsága az emberiség javára lesz, gyógyulást hoz sokaknak.
Szerettem volna én is ilyen konoksággal dolgozni, elhivatott szakmai úttal indulni, aztán jöttek drága gyermekeim, gyönyörűek és kedvesek, s a szakma kezdett szűkülni és szürkülni. Pár év múlva – hála édesanyámnak és szobrász férjemnek – újra dolgoztam ebben a varázslatos világban. 1972-ben vettünk egy házat Zsennyén, a kis Vas megyei faluban, s azóta újult meg életünk.
Mondanivalómat tulajdonképpen úgy kellett volna kezdjem, hogy soha nem gondoltam a jövőre, mert nemigen volt jövőnk – mindig a következő munkára figyeltem, egy portréra, figurácskára, egy kézre, amit jól kell megformázni, a gyermekeimre, akik jól tanultak s csodálatos emberek lettek. Legnagyobb örömöm, hogy politikai tárgyú szobrot nem kellett csinálnom annak idején, most pedig – drága tanáraim bár látnák – templomok oltárait, falait, liturgikus díszeit készítem. Ezekkel a szobrokkal, templomokkal ha adok a gyermekeknek egy csepp mézet, egy csepp ízlést, egy csepp hitet: kell ennél szebb, kell ennél több?
