Szerelemgyerekként születtem, s anyám, aki urak házi cselédjeként élt, nem tarthatott magánál. Pár hónapos koromban szüleihez vitt egy alföldi tanyára, Püspökladány határába. Később ritkán láttam, így nagyszüleimhez kötődtem, őket tekintettem valóságos apámnak s anyámnak. S tőlük kaptam minden jót, amit gyerek a szüleitől kaphat. Amit a harmincas évek elején nyomorúságban fuldokló parasztok a gyerekeiknek adhattak…
Jó tanuló voltam az elemiben, s az időnként köröttem is megrebbenő, törött szárnyú madár-anyám azt vijjogta-zokogta, hogy mindenképpen felsőbb iskolába kellene mennem. Papnál, tanítónál, községházán, rokonságnál kilincselt, s egyesztendei harc után elérte, hogy némi református egyházi segédlettel Pestre vitt, és beíratott a Rottenbiller utcai polgáriba. Ő egy nyugalmazott gimnáziumi igazgató és felesége háztartásában szolgált, s úgy intézte, hogy vele lakhassam a cselédszobában. Egy esztendő múltán azonban kitelt az ideje; az alá-fölérendeltségi viszonyok által mindig kitermelt ellentétek nyomán felmondtak neki, vagy ő mondott fel. Mindenesetre engem 1942-ben visszavitt Püspökladányba.
Bizonyosan keserves döntés volt nagyszüleim részéről, hogy tudomásul vették: ha már elkezdtem, hát fejezzem is be a polgárit. Nagy áldozat volt részükről. Úgy próbáltam hálát mutatni, hogy pótoltam nagyapám gyengülő erejét a csöppnyi paraszti gazdaságban mindenütt, ahol tehettem s a tanulás mellett futotta erőmből.
A háború utolsó évében fejeztem be a polgárit. Akkorra végképpen nyilvánvaló lett, hogy nem folytathatom a tanulást. Földosztáskor nagyapám is íratott hat holdat, s mivel ereje végképp fogytán volt, eldöntetett, hogy nekem is a föld lesz a jövőm. Ezt elhatározni azonban könnyebb volt, mint megvalósítani. Már elemista koromban szoros emberi és – az adott helyzetnek megfelelő – eszmei kapcsolatba kerültem egyik tanítómmal, aki a későbbiekben is támogatott művelődési törekvéseimben, rendelkezésünkre bocsátotta településünk legnagyobb magánkönyvtárát, és a háború után is hívott, hogy sürgölődjek a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezetében, ahol ő titkár volt; segítsek a parasztság és a magyar nép felemelésében. A frissen kapott hat holdunkon kötelező gürcölés nyomán azonban hamar beláttam, hogy kaszát-kapát markolva én soha nem emelhetem fel a magyar parasztságot, de magamat sem. Ezekkel a gondolataimmal viszont nem akartam nagyapám elé állni, ezért félesztendei gazdálkodólét után megszöktem…
Pestre utaztam – közel egy hétig tartott akkoriban –, s beiratkoztam egy kereskedelmi iskolába. Félévkor azonban igazolatlan mulasztások miatt kizártak. Nyomorúságos nap volt. Kóvályogtam a városban, és mázolgattam képemen a könnyeimet. Egy idő után már nem is az iskolát sirattam, nem is nagyratörő álmaim elvesztését, hanem egyszerűen éhes voltam, fáztam, féltem. Megszokhattam pedig a kitaszítottságot, a lakás nélküliséget, az éhezést, de ez most jobban szíven ütött, mint máskor. Miután a céltalan gyaloglástól teljesen kimerültem, a romokban heverő Szent Gellért-emlékmű teraszán találtam magam. Valószínűleg a testemben-lelkemben-idegeimben felhalmozódott feszültség okozta, hogy imádkozásra éreztem indíttatást, pedig amúgy nem voltam mélyen vallásos. Hideg szél borzolta a Dunát, kókadtan merültek vízbe az Erzsébet híd roncsai, és üszkösen, megverten és megalázottan állott a túlparton a romváros a rohangáló felhőrongyok alatt. Szomorú volt a látvány, de szép volt a méltósága…
Ismét a munkaközvetítő meg a népligeti bokrok alja várt, de közeledett a tavasz is, és ifjú éveimhez híven bizakodó voltam. Ezúttal okkal, mert összehozott a véletlen egy régi pajtásommal, aki arról tájékoztatott, hogy ő Debrecenben úgynevezett népi kollégiumban van, s szerinte nekem is ott lenne a helyem. A megadott címre elküldtem a kérelmet, mellé egy terjedelmes életrajzot, s miután a kollégium vezetői azt elolvasták, megállapították, hogy én írói tehetség vagyok, és felvételi vizsga nélkül felvettek a debreceni Csokonai Népi Kollégiumba.
Fehér izzásúak voltak a kollégiumi évek, noha nem mondható, hogy maradéktalanul jól sáfárkodtam az akkor és a később kapott lehetőségeimmel. Vonzott az írói pálya, mégis elmúltam harmincesztendős, amikor néhány korábbi, zsenge próbálkozás után megírtam a Mélytengeri áramlás című könyvecskémet, amely az indulatos ellene-mellette fogadtatás ellenére megadta a szükséges lendületet és bátorságot, hogy egész hátralevő életem során az írói tennivalók jegyében éljek.
