Sokat gondolkodtam azon, hogy ha egy szóval akarnám jellemezni irodalmi munkásságomat, melyik szó lenne is az? Azt hiszem: az illetlen. Minden könyvem megjelenése után valahogy éreztették velem, hogy újra illetlenséget követtem el. A Fémember az áramkörben című kötetemben (1969) „fémesítettem” az embert, s megírtam hozzá térvers-teóriámat, vagy inkább elírtam mások elől. Illetlenül viselkedtem az imákkal kapcsolatban is – csupán Rónay György nem találta annak, két recenziót is szentelt a kötetnek –, mert hogyan is jön ahhoz egy disszidens hazánkfia, hogy beleártsa magát a XX. század legfontosabb és leggyönyörűbb kultúrajándékába, a népi imádságokba, amelyek egy csapásra benépesítették a Németh László által is magyar kultúrsivatagnak jellemzett középkort (Imátlan ima, Rontás-bontó). Dehogyis volt az sivatag, hanem kultúrában gazdag múltunk, Európa kiegészítése. Nemcsak szent imádságok monoton litániája hanem tudományos alapon is bizonyítható pszichoszomatika. Mert gyógyítani és ölni egyformán lehet: szavakkal. Jól tudjuk a közelmúltból, hogy negyven évi agymosással meg lehet roppantani a személyiség gerincét, az emberséget, a nemzeti öntudatot. A damaszkuszi úton ugyan végig lehet ballagni felemelt vagy lehorgasztott fejjel, de a gyilkosok talpai nyomában nem alvad meg a vér, kifolyik még sírjukból is. Ezért bűzlik friss vértől a Munkáspanteon környéke mindaddig, míg meg nem nevezik a gyilkosokat.
A hetvenes évek elején, huszonöt évvel megelőzve a magyar irodalom „nagykorúságát” (Csonton virág, Katarzis) – tehát negyedszázaddal korábban, mint ahogy azt poszthivatalosan bejelentették Hunniában, egy bizonyos könyv megjelenése alkalmával –, illetve megelőlegezve neki a nagykorúságot, újfent valami megbocsáthatatlan illetlenséget tettem. Mertem arról írni, ami vonzó, felfedezésre vám: a női test központjában már régóta nagykorúan, testi és lelki méltóságában jelenlévő pináról, s a körülötte lévő varázslatos vidékről. Az élet és a halál forrásáról. A Harmadik Szem látásáról és megláttatásáról. Arról az „illetlenség”-ről amitől a magyar írók hideglelést kaptak. Aki nem tanulja meg a szexualitás nyelvét: a test és a szerelem nyelvét, az az anyanyelvét sem fogja igazán elsajátítani. Csúnya szavak nincsenek is, csak csúnya nyelvű emberek, akár ha azok a legválasztékosabban beszélnek is. A csúnya szavak megszépülnek, a szép szavak elcsúnyulnak, attól függ, ki, hol, mikor és miért veszi azokat ajkára. Hazug, kétszínű, kettős értelmű és kétes értékű nyelven minden szó ronda: a bizonytalanság, az alakoskodás és az egoizmus monológja. Megszülője a bizalmatlanságnak: önbecsapás. Ezért oly nehéz a párbeszéd Hunnia társadalmában. Talán nincs is. Nem magyarul, magyaurul beszélnek egymással az emberek, monologizálva mellébeszélnek: „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal”, nehéz leszokni róla.
A Katarzis megjelenése után egyesek egyenesen pornóköltőnek tituláltak. Pornográfia nincs is két szabad ember viszonyában. Miért lenne akkor a költészetben? Ami van, az minden ember bevallott vagy be nem vallott testi-lelki szükséglete: vágy a játék után. A vágy a szerelem motorja. A szexualitás pedig törékeny és röpke életünk tüze: a vágy parazsa. Amihez minden nagykorúnak és minden „nagykorú” irodalomnak joga van.
„Mondd, de le ne írd!” – mondta volt Vas Pista figyelmeztetőn, Szántó Piroska rózsái közt Szentendrén, egyik nyári délután. Feleségem igencsak elcsodálkozott über die ungarische Prüderie, megjegyezvén: öt nyelvet beszélek, de olyan fülbántó csúnyán sehol sem beszélnek, mint Magyarországon. De amikor leírtam versben az eddig megidézhetetlent, a körülötte pompázó bűvös vidékével, Pista örült neki, gratulált hozzá.
Vas István, 1973. január 30-án: „Drága Lajos! Szívből és nagyon komolyan gratulálok a Csonton virághoz (már a címe is kitűnő. Ezért az egyért (Lindáról nem beszélve) is érdemes volt kimenned: ezt idehaza meg sem tudtad volna írni – a kiadásról nem is beszélve. Ezzel komoly adut vágtál ki a magyar költészet asztalára – még ha pillanatnyilag kevesen látjuk is ütőképességét. Szép, izgalmas, bátor kötet…” Úgy néz ki, adum azóta sem ütőképes Magyaurhonban.
Az meg egyenesen elviselhetetlen illetlenség, hogy az utóbbi időben három kötetemben (Magyaur Himnusz, E(z)-ur-ópa, Szerelmi vallomás) megkérdőjeleztem a magyar nép életképességét akkor, amikor az alkoholizmus, az öngyilkosságok és a halálozások terén vezető a nemzetek között, de utolsó a születési arányszámban. S hogy a rendszerváltás után négy évre újfent hóhérait – vagy azok segédjeit – ültette negyven évi rabszolgaság után a nyakába. Szabadon. Ízlik a kancsuka?
