Tiszabecstől Tiszadobig terjedő felső szakaszával öleli körül a Tisza azt a tájegységet, déli szegélyén a bátorligeti ősláppal, amely közigazgatási egységként Szabolcs-Szatmár-Bereg, Magyarország egyik legnagyobb és legnépesebb megyéje négy ország: Magyarország, Szlovákia, Ukrajna és Románia találkozásánál. Földrajzi szempontból két tájegységre, a Nyírségre és a Felső-Tisza-vidékre tagolódik. Az alföldi tájból szigetként kiemelkedő Nyírség hordalékkúpját az Északkeleti-Kárpátokból és Észak-Erdélyből érkező ősfolyók halmozták fel és egyben alakították ki változatos domborzatát. Futóhomokos síkságait sok helyen tarkítják buckák, halmok, az úgynevezett őrhegyek, a folyószabályozásból származó holtágak, az őspatakok kiszáradt medrébe felgyülemlett tavacskák, egyedi jelleget kölcsönözve a tájnak. A Felső-Tisza-vidék ártéri síksága a Tokaji-kapuig terjed, eredetileg ligeterdős táj volt, ma félkultúr- és kultúrmezőség, szép falvakkal, fa harangtornyokkal, kopjafás temetőkkel. A megyében 27 000 hektár országos jelentőségű védett területnek számít. Szatmár-Bereg egyedülálló flórával és faunával rendelkező tőzegmoha lápjai, a bátorligeti kökörcsinmező, az északi szikes tavak védelem alatt állnak.
A régészeti leletek tanúsága szerint a megye területén a honfoglalást megelőzően avarok és szlávok laktak, majd a nyíri térséget Tas és Szabolcs vezér foglalja el 895–96-ban. Anonymus szerint Szabolcs várat építtetett itt, a róla elnevezett falu lesz majd a Szent István által szervezett vármegye központja. Szatmár vármegye neve egyesek szerint első királyi ispánjától, Zothmartól származik, mások pedig bolgár eredetet tulajdonítanak neki (jelentése: nem eladó), amit Anonymus elbeszélése is alátámaszt, miszerint földvára már a honfoglalás előtti időkben is meglévő erősség volt.
A szabolcsi Árpád-kori templom
A török hódoltság idején Szabolcs vármegye, bár nem volt állandó jelleggel megszállt terület, az egymással szemben álló hadak területén feküdt, felvonulási terepként jött számításba. A meg-megújuló pusztítások nyomán lassú elnéptelenedés indul meg a térségben a XVI. századtól kezdve, mely a XVIII. század elején csak fokozódik: az innen indított Thököly- majd II. Rákóczi-féle szabadságharc, az 1717-ben Erdély felől betörő tatárok, majd az 1793-as pestisjárvány járul hozzá a lakosság elvándorlásához, fogyásához, ennek folytán a század közepére a lakosság több mint felére csökkent. Az ezután gazdasági szükségletté vált újranépesítés során idegen etnikumok kerülnek a megye területére. A lakosság mai összetétele is ezt tükrözi, együtt élnek itt a magyarokon kívül ukránok, szlovákok, románok, németek és nem utolsósorban cigányok, melyek a lakosság mintegy 15 százalékát teszik ki. A megyében jelenleg 52 kisebbségi önkormányzat működik, ezekből 49 cigány, egy-egy szlovák, német és örmény.
A térségben a XVIII. századot és a XIX. század elejét lassú, de folyamatos gyarapodás jellemzi, a mezőgazdasági termelés mellett erőre kap Bereg és Szatmár hegyeiben a vas- és kőszénbányászat, a timsó, homokkő kitermelése. A Tisza szabályozásával és ármentesítésével, melyet Széchenyi István kezdeményezésére és Vásárhelyi Pál tervei alapján 1846-ban kezdenek el a megyében, jelentősen fejlődött az infrastruktúra is: számos út és vasútvonal épül, megszületnek az első ipari üzemek is, melyek funkcionalitása még a növénytermesztésre épül: malmok, szeszfőzdék, olajgyárak.
A trianoni határrendezés tragikusan érinti az északkeleti vármegyéket, java részük határon túlra szakad, a megmaradt, összetoldozott területeken nehezen indul újra az élet. A megye elmaradottsága, a kevés munkalehetőség miatt a második világháború után rengetegen költöznek el az ország iparosodottabb tájaira. A munkaerő itt tartására a hatvanas években központosított iparfejlesztési program indul, minek következtében beindul az urbanizáció is, és az addigi egyetlen város, Nyírbátor mellett még 15 település szerzi meg a városi rangot.
E táj adta a magyar irodalomnak a legnagyobbak közül Bessenyei Györgyöt, valamint Krúdy Gyulát és Móricz Zsigmondot.
