Közép-nyugati és közép-európai indiánok

    „Érintetlen páfrányerdők, vastag liánkötegek közt vezetett a folyó, hideg és rezzenetlen hüllők szeme láttára teknőcök, kígyók triász-kor óta változatlan pillantása kísért bennünket az ismeretlen felé, és a csapkodók nem jutottak se előbbre, se messzebb a sodródóknál. Együtt haladtunk mindnyájan, akár akartuk, akár nem. Vitt a Wapsipinicon” – olvashatjuk Békés Pál Wapsipinicon című történetfüzérének záróakkordjában. Ez a hét írásból álló önálló prózaciklus Békés legújabb, És very, very a dobot a rózsaszín plüss elefánt című, a Liget Műhely Alapítvány gondozásában megjelent novelláskötetében kap helyet. Az amerikai élmények közreadását vállaló tematikus kötetben ez a ciklus sajátos zárványt alkot: egyfelől ugyan tökéletesen hozzásimul a New York-i vagy akár a Fort Madison-i élményekhez és tapasztalatokhoz, másfelől azonban az amerikai Közép-Nyugat egyik gazdag városkájába elkalauzolva, a nemzetközi íróprogram ösztöndíjasainak együttélését bemutatva nem annyira a közép-nyugati kukoricaföldek közé zárt világot festi meg, hanem inkább egyfajta akváriumi beltenyészetet tár elénk, amelyben a körülbelül harmincfős írócsoport belső kapcsolatrendszere bontakozik ki. Békés ebben a ciklusában ezt az akváriumot, ezt a multikulturális kavalkádot kívánja ábrázolni, s e tekintetben már kezdetben is világosan fogalmaz: „egy elegánsnak mondott diákszállás nyolcadik emeletén laktunk, tenyérnyi szobákban, ablakaink az udvarra nyíltak, a folyton zúgó-zörömbölő hűtő-fűtő berendezésre és messze mögötte a folyóra. Amerikában nem sokat láttunk. Egymást néztük.”
    A Wapsipinicon-ciklus azért is különleges színfolt a kötetben, mert nagyobb az „epikai hitele”, mint a környezetében elhelyezkedő többi írásnak. Az „epikai hitel” kategóriáját Békés a könyv címadó prózájában maga teremti meg és illeszti amerikai kontextusba: „egy olyan ország, ahol bármi megeshet, végül is teljesen érdektelen. Ha bármi megeshet, akkor nem érdekel, hogy valójában mi esett meg… Ezért nem írtam erről az utazásról olyan sokáig. Az epikai hitel most már zárójelben, a kérdés alól kibújni könnyű – nem epikát írok.” A Wapsipinicon-ciklusban foglalt élményanyagnak azonban minden kétséget kizáróan megvan a maga „epikai hitele”: hiszen ahol nem az Amerikai Egyesült Államok bármilyen eshetőséget megengedő világa áll figyelmünk középpontjában, hanem egy etnikailag, kulturálisan és mentálisan szinte összemérhetetlen kicsiny embercsoport, ott már igenis érdekes lehet, hogy az adott helyzetben éppen mi esik meg a szereplőkkel. Hogy a Wapsipinicon vizén – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt – miként evez egy csónakban Szingh Szingh, a gyilkos tőrt viselő, Szingapúrban élő szikh költő Juszuffal, a Budweiser sörökből túlélési készletet felhalmozó kabil származású algériai avantgárd folyóiratszerkesztővel… Igen, ez valóban érdekes lehet, és Békés Pál rendre gondoskodni is tud arról, hogy az anyag tényleg valóra váltsa elképzeléseinket. A ciklust alkotó írásoknak ugyanis az a legfőbb vonzereje, hogy a bennük megszólaló író nem fűz kommentárokat mindahhoz, amit átél – csakis és kizárólag figyel. Közép-európai figyelemmel: mélységesen megértve, hogy a kis népek szülötteit mindenhová elkíséri saját történelmük – egy mély tradíciók nélküli városban és tájban időzve tünteti ki tehát érdeklődésével mindazokat a több évszázados tradíciókat, amelyeket a program résztvevői akarva-akaratlanul is magukkal cipeltek.
    Békés figyelme nyomán a földkerekség megannyi kisebbségi konfliktusa és lelki defektusa körénk áradhat – s mindez az élményrengeteg a sors iróniája folytán éppen az amerikai Közép-Nyugaton tör felszínre, egy olyan tájon tehát, ahol a program résztvevői éppen a „sekély, kanyargós, majdhogy girbe-gurba” Wapsipinicon vizén ereszkedhetnek le. Igen. Egy olyan folyón, amelynek nevét még az őslakos indiánok adták, s amely név jelentése ma már homályba vész, mert a névadás gesztusával élő, valaha ott élt indián törzsek azóta már kipusztultak.
    Békés Pál prózaciklusa a „másutt élő emberek mássága” megértésének élményével ajándékozhat meg bennünket. Arra tanít, hogy a megértésnek is lehetnek újabb és újabb szintjei – s hogy e szintek közül nem mindegyiket kell feltétlenül elérni. Olykor az is elegendő lehet, ha csupán érzelmi, nem pedig értelmi kapcsolatot találunk valakivel, aki végtelenül más, mint amilyenek mi vagyunk. Ha az egyik lélektől a másikig már kiépült a titokzatos összeköttetés, akkor nincs, nem lehet okunk kételkedni abban, amit egy malawi meseíró mondhat nekünk. Hogy nemcsak a Nyasza-tó mélyén élnek kék vízitündérek, hanem a Balatonban is. S hogy a közép-európai emberek közt is élhetnek olyan kiválasztottak, akiket a tündérek kékké varázsolnak, és a tómélyi halhatatlanságba hívogatnak.
    A Wapsipinicon vizén alásodródva a „másutt élő emberek mássága” kerülhet közelebb hozzánk. Brickner Balázs Sárga indián című kisregénye viszont „a közöttünk élő emberek másságát” teszi érthetőbbé számunkra. A Present Kiadó gondozásában megjelent Evelin világgá megy című Brickner-kötet záró darabjában a kiscsalai születésű, hamar árván maradt s naiv festővé érett cigányember, Bódi Antal életét követhetjük nyomon. A műben kibontakozó sorsfordulatokban egy ösztönösen alkotó és a világ képi megörökítésének varázsára önkéntelenül rátaláló művész portréja rajzolódik ki előttünk – miközben Bódi személyiségének fejlődését látva egyszerre ismerhetjük meg a „naiv” alkotói módszerek működését és a cigány identitás egyik lehetséges vállalását.
    A művészregények és a pikareszk regények műfaji találkozásával létrejött alkotás, a Sárga indián egyfelől mélyen a valóságban gyökeredzik. A Kiscsaláról elkóborló cigányok lehetséges vándorútjait is pontosan ábrázolja, a Kékeshalom, Homokmégy, Hillye és Hajós között ingázó, a szűkös anyagi javakat, gombát, gyümölcsöt, tojást beszerző réveteg bandukolásokat is hűen nyomon követi – másfelől azonban a művészi látomásoknak is a nyomába ered. Bódi alkotói hitvallása, a nadragulyával élénkített képzelgés diktálta „halovány, ihletett képek és sejtések” megörökítése tökéletesen tárul elénk, s ennek a hitvallásnak a valóra válását, magát a festés folyamatát is érzékletesen ábrázolja a regény. Ennek a folyamatnak a kitüntetett jelentőségű része Bódi egyik kedvenc motívuma, az indiánok vászonra álmodása, amely lényegét tekintve persze nem más, mint a cigány identitás vállalásával, a másság ábrázolásával is könnyűszerrel párhuzamba állítható gesztus: „soha nem látott indiánokat, mégis megfestette őket, bőrük rézmozsár színe ott sorakozott a fahéj- és banánligetek napernyőlevelei alatt, oroszlánok hevertek békéjük belső csendjében az elvarázsolt növények őserdei díszlete rejtekén, mert a béke csak a legerősebbeket illeti meg a földön”.
    Brickner regénye azonban nem csupán „a béke belső csendjét” megidéző alkotás ábrázolása, hanem egyszersmind bonyolult lelki komplexusok tárháza is: minthogy a Sárga indián cselekményében izgalmasan elegyedik egymással a művész, a teremtő fantáziával megáldott és megvert személyiség és a világ törvényein kívül élő kóbor cigányember félelme a túlvilági léttől. A mű középponti eleme Bódi egyik gyermekkori megaláztatásának leírása. A „csavargással, haszontalanságok között” telő napok során egyszer nyakon csípi egy paraszt, mert felismeri benne azok egyikét, akik tyúkot loptak tőle. Bódi nyugodtan közli a paraszttal, hogy ő ugyan nem lopott, azt viszont elismeri: ott volt abban a rossz emlékű társaságban. A paraszt erre elveri, s közben egy életre szóló tanítást is megoszt vele. Azt mondja neki, hogy: „…te már felnőtt vagy ahhoz, hogy a kör közepén állj, amit az Úristen húzott az angyal és az ördög közé. Lopj, vagy üsd agyon, aki lopott. Nem maradhatsz ott középen, amíg csak élsz, választanod kell a kettő között.” Ez a traumatikus élmény bizonyos transzformációkon keresztüljutva később aztán művészként is erősen foglalkoztatja Bódit, aki alkotói képzelgései közben álmokat látva is gyakran vizionál arról, hogy a „kör közepén maradt”, ahonnan csak a pokolra juthat: „…álmai olyanok voltak, akár a színes üveggolyók vagy mértani alakzatokból szövődő titokzatos tájak, messzi világok sosem élt növényeivel, állataival és más teremtményeivel ékesítve. Visszatérő álma is volt. Egy cirkusz porondját látta, ahol egy fekete ruhás bohóc áll, akár az ördög, kiáltozik, és ezt kiabálja: A kör közepéből a pokolra jutsz… Mindenki a porond széle felé tódul, ahol óriási már a tömeg, de neki elnehezülnek a lábai, és nem képes kimozdulni a lámpafényből.”
    Bódi Antal túlvilágot kutató képzelgéseihez híven Brickner Balázs végül szimbolikus síkra emelkedve zárja le a művét: lágy körvonalú víziókat bocsát hősére, aki halálos ágyán „templomi álmokat” lát, amelyek olyanok, „akár a festett üvegablak fénye, mégis színesebbek, mint maga az élet”. S azokban az álmokban eljön hozzá valaki, akinek a hangja átvezeti oda, „ahol az igazságok nem mulandó szépségben fogannak”.
    Brickner Balázs tehetségét jól érzékelteti, hogy a „közöttünk élő emberek másságát” egyszerre két dimenzióban képes megmutatni: választott hősében, akinek „a fergetes mennykő cikázott a kezében”, ugyanis ez a másság egyszerre jelenthette a cigány hagyományok örökségét és a művészi önkifejezés megalkuvást nem tűrő különlegességét. Igen, a művészi önkifejezését különlegességét is, amelyről Bódi azt írhatta: „végleg sorsommá vált, hogy a világot mértani formák rendje helyett halovány, ihletett képek, sejtések szerint lássam, s csak botladozva, véletlenek mentén tapogatózva haladjak benne azon az úton, amit rám mértek”.
    A porondon kicsi, kanyargó folyó fut keresztül. A Wapsipinicon. Igen. Azon az úton halad, amit rá mértek. Hideg és rezzenetlen hüllők szeme láttára fut előre, teknőcök, kígyók triász-kor óta változatlan pillantása kíséri áramlását. Az áramlást, amely egyforma sebességgel ragadja magával azokat, akik csapkodva szabályoznák mozgásuk irányát, s azokat is, akik egyszerűen csak tovasodródnak a vízzel. Valahol messze, a parttól távol oroszlánok hevernek „békéjük belső csendjében”. Igen. A béke csak a legerősebbeket illeti meg a földön.

Toót H. Zsolt