A holokauszt és ami azóta van

    Súlyának megfelelő talány Mezei András verseskönyvének címe.
    A vég kezdete felől (Régi és új versek, a Magyar Írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó kiadása, Budapest, 1999) – a cím első jelentése könnyen felfejthető. A kötet ciklusainak rendje visszafelé indázik az időben: a legújabb versek találhatók elöl, majd egyre régebbiek. Az egyre régebbi múltakban tallózó olvasót végül az utolsó ciklus három (valószínűleg „legeslegújabb” verse) visszatéríti a könyv jelenidejéhez.
    A második jelentés komorabb. Az életútját összegző férfi tekintetét őrzi: azét, aki visszapillant. Épp ezért jogos Mezei könyvét szubjektív életmű-válogatásnak tekinteni. A korábbi két válogatással szemben (Csillagok tábora, 1971; Fehér malom, 1978) megőrzi a régebbi kötetcímeket is, ezek a visszatekintés során útjelző- vagy határoszlopokként, hermakövekként szolgálnak.
    A régebbi versek közül sok kihullott a rostán – 86 előtt született verset aránylag keveset tartalmaz a könyv, bár a Mezei-mű gerincének tekinthető „prófétikus költemények” (a Mélyből, a Hagyd népedet, az Ez a házad, a Lesz-e bárka?, az Anti-genezis – a 11 vers, a legtömörebb Mezei-válogatás anyagára gondolok) legtöbbje megtalálható. Az újabbak közül nagyobb súllyal az Eredet gyermekkort idéző „parasztversei”, a Honfoglaló ciklus Izrael-élménye és az Adorno kötet holokauszt-versei szerepelnek.
    Parasztversek, Izrael, holokauszt. Kérdés, hogy az élesen szerteágazó emlékezet hogyan tud egységet teremteni ebben a gazdag burjánzásban, a „vég kezdete” felől mi tekinthető törzsnek. Szerencsés döntésnek érzem, hogy a Budapestnek szentelt ciklus a kötet elejére került: a megtalált, megvallott otthon felől a múlt részletei elveszítik esetlegességüket, kiderül, hogy éppen így volt értelmük. Az otthon „kimondása” igazolja az Ez a házad prófétai-költői vallomását. Budapest ezáltal úgy nő a kötet fölé, mint Az iskola a határon fölé Buda: olyan jelkép, olyan viszonypont, ahonnét a teljes látóhatár körültekinthető.
    Nem részletezem – bár tehetném –, milyen finom gesztusokkal mélyíti el a kultúrában való bensőségesség érzetét Mezei: a „tereh” fanyar-kesernyés szerepeltetése a kötetnyitó vers tizedik sorában, majd „zöld a lába és gyöngy a szája. Körötte / Isten csipkebokra”, ugyanezen vers zárósorai, a székely népdal kismadara és az ótestamentumi kép egyetlen festett parasztbútoron vagy valami olyan tárgyon, ami otthont kap a lakásunkban (Budapest naplementében). A kép akkor is otthonos marad, ha történelmi tabló szabású: „A Halászbástya előtt ül a nyeregben, / trónján a magyar király.” (Telem) Ez a tér valahogy mégsem az ostrom, az ezeréves Magyarország vagy a királyi palota tere (bár lehetne), hanem az a tér, ahol sétálni szoktunk, ahol szerelmesek vagyunk valakibe. Pontosnak érzem itt is Sebeők János (az Ez a házad kötet kapcsán írt) megállapítását: „ezek a versek az ittlét himnuszai”. Ez a sejtés bontakozik újabb kötetté a Budapest naplementében és az Erzsébetváros ciklusaiban.
    Mezei aligha formabontó, formaújító költő: új költői teljesítménye egy olyan, bár erősen ritmizált, meglehetősen szabad versben való beszéd, amely nem erőteljes nyelvi sokkterápiával, hanem a történelem megtörténtségére való szüntelen reflexióval kelt rezonanciát. Szemléletes példa lehet a Régi mosóteknőnk vagy az Anyám vasal visszatekintő verseket összevetni a klasszikus József Attila-opusszal: az indulat Mezei verseiből hosszú, kényelmes mondatokban illan el, a bölcs megfogalmazás távolságtartó hangjától egyformán idegen a világmegváltó vátesz vagy az esztétizáló széplélek beszédmódja: „A teli vödröt anyám úgy vitte/ végig az udvaron balkezében – késő / délután, vagy tán koraeste lehetett – / hogy jobb karja a horizont felé emelkedett, / amerre végeszakadt a kertvégnek, ahol / a Csitári hegyek alján volt fiatal anya.” (Régi mosóteknőnk) A nyelv szándékos egyszerűsége, csupaszsága talán még szembetűnőbb akkor, amikor a megtörtént múlt legdrámaibb eseményéről, a holokausztról szól.
    Az Adorno ciklus valószínűleg Mezei költészetének kulcsa, egyaránt magyarázza a kötet szerkezetét és nyelvének szikárságát. Ezek a versek egyszerűek, sőt csaknem meztelenek; talán azt kellene mondanom, egyenruhájuk, rabruhájuk van; de – versek, és így Adorno ismert kijelentésével szemben azok. Még akkor is, ha versszerűségüket minden lehetséges eszközzel aláássák: „A városban bujkáló zsidók / közül 13 db-ot szedtünk össze / (10 férfi 3 nő). Mivel átadni / sehova nem tudtuk őket, / elintézve.” (Idézet). Ettől a meztelen nyelvtől kacskaringós út vezet a Budapest-versek nyelvének meghittségéig.
    A kötet címének harmadik jelentésrétege a holokauszt drámájával összefüggésben értelmezhető. Drámájával, hiszen a holokauszt Mezeinél nem botrány vagy bűn, nem olyasvalami, amiről hallgatni kell vagy amit el kell tussolni, hanem tragédia, ami nyíltan megszólal. Ez a tragédia ma is feszültségekkel terhes, elegendő a napi sajtó hasábjain minduntalan föltámadó „filoszemita” és „antiszemita” vitákra gondolni; nyilvánvaló, hogy e viták nem kizárólag a holokauszthoz való viszony kialakítása során merülnek fel (ám áttételesen szinte kivétel nélkül vonatkoznak a holokausztra is). Nyilvánvaló provokáció például Zbigniew Libera lengyel képzőművész alkotása (Orbán Katalin ír erről a Café Bábel 1999/2. számában), aki egy koppenhágai kiállításon LEGO-elemekből készült koncentrációs tábort állított ki. Egyet lehet érteni Orbán megállapításával, aki szerint Libera e „műtárgy” esetében éppen a holokauszthoz való hozzászokás jelenségét támadja, az „ismerősséget mint olyat jeleníti meg botrányként”. De hatalmas tévedés lenne azt hinni, hogy csak az ismerősség révén juthatunk el a holokausztról való – Mezei esetében tapasztalt – közvetlen beszédhez. A kérdés megközelítésében fontos viszonypont lehet Pilinszky, aki saját esztétikájában kiemelt helyet szentel Auschwitz jelenségének. A „teremtő képzelet” sorsa korunkban című tanulmányában Auschwitzot „örök tanulságnak” nevezi; majd Ars poetica helyett című írásában – az előbbi írás csaknem változatlanul megismételt szavai után – az alábbi, ismert kijelentést teszi: „Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.” Botrány és szentség – Pilinszky megfogalmazásában – egymáshoz tartozik, mint egy papírlap két oldala. Ez a belső dialógus segít ahhoz, hogy felismerjük: az Auschwitzról való beszéd eleve drámai beszéd, ezért Mezei Adorno című kötetét is eleve drámának kell tekinteni.
    A „vég kezdete felől” való gondolkodás talán legjelentősebb alakja, az 1929-ben elhunyt Franz Rosenzweig német zsidó gondolkodó számára kereszténység és zsidóság két szüntelenül egymásra utaló jel, amely csak és kizárólag együtt tudja „igazzá bizonyítani” a világtörténelem jelentését (Tatár György). Ezért teljes mértékben egymásra utalt. Az Ez a házad, a Budapest naplementében vagy az Erzsébetváros ciklusaiban Mezei, már túl magyarság és zsidóság kettős kötődésén, ezt az egymásra hagyatkozást idézi fel; ez, az egymásra hagyatkozás felismerése „teljesíti be” lírájának – korábban megállapított – „kisprófétai” (Alföldy Jenő), vagy „nagyprófétai” (Varjas Endre) hangját.
    Rosenzweig nem érte meg a holokauszt drámáját. Meddő lenne találgatni, ő hogyan értelmezte volna; de gondolatmenetén belül helyezkedve megkockáztatom: a zsidóság önazonossága a holokauszt által pecsételődött meg végérvényesen; míg azelőtt mint nép volt kiválasztott, most kiválasztott lett a népek közül is. Ebben az értelemben zsidó és keresztény, szent és botrány, „mindig jelen” és „örök” metszéspontján jelenik meg a holokauszt mint tragédia. A tragédiára nem utal Libera „műtárgy”-kísérlete; a tragédia nem lehet „ismerős”. A tragédia megszólal és ez a megszólalás felismeréshez, katarzishoz vezet. Túl a (már jóval Ady előtt megverselt) zsidó–magyar „atyafiságon”, most már a holokauszt tragédiáján keresztül válik súlyossá Mezeinél a két nyelv, a két ház, a két haza, Budapest és Jeruzsálem egybeolvadása: „… nem Páris, hanem / Buda, Pest és a Duna / különösképpen, ha a / hidakon hajtok át, akkor / érzem, hogy én ide / tartozom –, a két város / közötti acélíveken / lebegő mennyei / Jeruzsálemben – vagyok / árnyékként átsuhanó / utas…” (Két égbolt alatt) A személyes történetet az abszolút vég, a világ végének kezdete felől nézni: e szemléletmód bontja ki Mezei András kötetcímének legsúlyosabb, harmadik jelentésrétegét.

    Ugyancsak holokausztirodalom Kuczka Péter Seregek ura című verseskönyve (Hét Krajcár Kiadó, Bp., 1998), ami annyit jelent, hogy drámai ereje a tragédia megtörténtének nyomán fakad. Úgy vélem, egyébként is Kuczka Péter legerősebb könyve ez; bár egy 96–97 fordulóján írt verseket tartalmazó kis kötet, a Haláltánc (Hevesi Gyula Alapítvány, 1998) talán előzménynek tekinthető. Itt bukkan fel az a háromsoros strófákba szedett versmondat, amely a Seregek ura esetében a kötet egészén keresztülvonul, a három strófa x három sor = kilenc számmisztikája alá rendezi a 111 (!) versből álló ciklust.
    Meg kell említenem, hogy míg a válogatott versek (Út a folyóhoz, Hét Krajcár Kiadó, 1994) utószavában olvasható ars poetica („Sohasem volt eszményképem a szépség, sem a megszabott formák tökéletessége. Egyre öregebben, egyre inkább a kötetlen szókimondás igazsága érdekelt”) némi gyanakvással tölt el, hiszen mint versolvasó a verset elsősorban esztétikai érdeklődéssel szemlélem, úgy vélem, szerencsésnek és hatékonynak nevezhető a Seregek ura kötet megtalált retorikája. „Elvesztették értelmüket a színek, nincsen fehér / kéz, zöld fű, piros málna, rózsás naplemente, nincsen / lila akác, patakok vizén reszkető fény, sápadt Hold, / villanó penge, barnára változott minden, barnák az / őrök, a fegyverek, a tiltott utcák, a kiáltások, a / halál előtt könyörgő szavak, lábak döngő dobogása, a / szörnyű rettegés, eltompult elme, semmibe süllyedt / lélek, a »zum Tode verurteilt«, nem maradt meg más / szín, csak a fekete kabátok mellén a csillagforma sárga.” (2) Az ártatlannak induló felsorolás a kezdet kezdetén kissé bombasztikus nemzetiszín tűzijátékban pufog el, hogy aztán a gettót idéző barna után a teljes szivárványt tartalmazó sárga fény olvassza egybe a színeket. A hosszú, ismétlésekbe bocsátkozó versmondat a Biblia történeti könyveihez illő pátosszal mondja el a történelem 1935 és 1944 közt a végkifejlet felé araszoló eseményeit, ez a biblikus hangra való szüntelen reflexió telíti Kuczka Péter költői nyelvét. Semmi sincs ebben Radnóti metrikus játékából („a pipacs szöszöcske szára zöld”); ha biblikussága erőteljesebbé válna, talán Füst Milán vizionárius-prófétai nyelvéhez közelítene. Zavaró számomra, amikor a „szókimondás igazsága” túlságosan nyíltan jelentkezik: „…kormányunk nem gyűlölettől fűtött / antiszemita, kizárólag szeretettől áthatott fajvédő” (7), bár lehetséges, hogy ez a hangütés is – mint korabeli lózungok nyelvét idéző reminiszcencia – indokolható. Legerősebb pillanatai kétségkívül azok, amikor a megformálás megtalálja a nyelvi és képi nehézkedés egyensúlyát. Ilyen mondatokra gondolok, mint: „…milyen szándék, miféle akarat küldte a / magasba, szürke felhők, vagy napos égbolt felé / hogy szétfoszoljon kémény tág torkából ömölve” (65), vagy „…kikkel együtt / ültük pészach ünnepét asztalunk körül mélyre hajtott / fejjel, hol vagytok, szétperegtetek, mint kézből a homok…” (29).
    Kuczka Péter könyvét úgy tudtam olvasni, mint a tragédia szövegkönyvét, és nem tudtam letenni az utolsó lap előtt.

Prágai Tamás