Földvári István

A Nap festője

Ha egy pillanatra a történelem is behunyja
a szemét, minden másképp lehetett volna.”

                                                  (Lajos király)

    Lehet, hogy nincs köze ahhoz a katasztrófához, ami elpusztította Párizs csaknem egy teljes kerületét, közvetlenül az után, hogy viszonylagos épségben, néhány bombatalálattal és belövéssel megúszta a felette dühöngő háborút, mégis van egy kis rossz érzésem ezzel a történettel kapcsolatban. Senki nem fog hinni nekem, mert az elmúlt tíz évben sem hitték egyetlen szavamat sem, olyan ember fantáziálásának titulálták, aki egy ilyen szenzációs felfedezés révén akar visszatérni abba az igen zárt körbe, amely kivetette magából. Nem tudom, elolvassa-e majd bárki is, mégis úgy érzem, le kell jegyeznem, ami tudomásomra jutott. Lucas Prufer sem láthatta előre, hogy nem hiába körmölget a száműzetésben. De ne szaladjunk ennyire előre, csak szépen sorjában!

    Nem tudom, mire gondoltam először, amikor megláttam. Hogy bűnös hanyagság miatt, a háborús felfordulás okán, vagy ízetlen tréfa eredményeképp került-e oda? Mert azt rögtön tudtam, hogy nem hamisítvány. Nem megérzés volt, nem ösztön, egészen biztosan tudtam. Fel sem merült bennem, hogy nem valódi, pedig tucatnyi hamisító próbálta már kihasználni, hogy jókora lyukak tátonganak a Mester életrajzán, s állt elő újabb és újabb „lappangó eredetikkel”.
    Aztán kihúztam a táblát a többi közül, és majdnem a földhöz vágtam. Az egyik bizonyosságból a másikba estem. A képek között kikandikáló szignót látva nem volt kétségem afelől, hogy eredetire bukkantam. De most ott feszült előttem az a különös vászon, olyan gyalázatos állapotban, ami csak évszázadokon át ide-oda hurcolt vagy ugyanennyi időre elfelejtett képek sajátja, de kétségtelenül századunk szemléletmódjával kialakított formavilággal. Mit mondhatnék? Legalábbis elbizonytalanodtam.
    Elmesélem, hogyan tudtam meg, hogy mégis a Mester festette.

    Marhavagonokban hozták vissza Párizsba a műkincseket, amiket a nácik raboltak el, meg leharcolt teherautókon, jobb esetben ponyvával leterítve. Jó néhány értékesebb darab sosem került elő. A szállítmányok fegyveres őrzést kaptak, úgyhogy eleinte azt kellett feltételeznem, hogy az eltűnt kincseket nem is indították útnak, elnyelte őket az európai káosz. (Tudomásomra jutott például, hogy Donatello Madonnája később a Szovjetunióban tűnt fel, egy vilniusi hátsó udvarban, kerti törpéktől körülvéve.) A gyanú akkor költözött belém, amikor egy barokk ezüst tálalókészlet ládájából az amerikai hadsereg kincstári kulacsai kerültek elő. A kulacsokat valakik megtöltötték vízzel, hogy a rakomány súlyra meglegyen.
    Mindeközben persze felmérhetetlen kincsek érkeztek hozzánk Róma, Velence, Madrid, Budapest, Varsó, és ki tudja, hogy még hány képtár és múzeum anyagaiból, érdekes módon olyanokból is, amik még német kézen voltak. A mi feladatunk volt rendszerezni és tárolni ezt a páratlan merítést az emberiség kultúrájából. Körülményeink – mondanom sem kell – ehhez méltatlanok voltak. Padlótól a plafonig töltöttük meg a termeket műkincsekkel, mégis olyan elképesztő mennyiségben öntötték őket elénk a legképtelenebb származású, színű és nyelvű katonák, hogy akkor sem tudtunk volna helyet szorítani mindennek, ha a Múzeum lebombázott szárnya is rendelkezésünkre áll.
    Egy ízben rám is borult vagy két tucat németalföldi festmény, a legjobb fajtából. Négy bordám törött el, mert miközben zuhogtak rám a súlyos képkeretek, egy Rembrandtot próbáltam megvédeni a komolyabb sérülésektől.
    Ez a nap mégsem ezért maradt számomra emlékezetes, hanem azért, mert amikor társaim leemelték rólam a roncsokat, úgy láttam, hogy az ajtóban a Mester áll személyesen, és érdeklődéssel, de teljes mozdulatlanságban nézi, mi történik velem. A Mester arca volt, ez kétségtelen, vonásait szükségtelen részleteznem, hiszen mindannyian láttuk már megszámlálhatatlan önarcképei valamelyikén.
    – Agyrázkódásom van? Vagy… meghaltam? – tapogatóztam szóval és tettel egyaránt.
    – Remélem, nem – felelte a Mester. – Egyelőre nem szeretném, ha a halála után csevegni tudnék magával.
    Sajgó, dagadt oldalamat akartam megtapogatni, de az első érintés fájdalmától megmerevedtem.
    – Kocsival vagyok – mondta. – Elviszem a kórházba.

    – Magának ritka jó szeme van! – folytatta elismerőleg már az autóban. – Láttam, hogy észrevette a hasonlóságot.
    – Valóban páratlan! – feleltem. – Más a haj, de a szemek, a száj íve, egyáltalán, az egész arc… Az egyenruha is ront valamit a megjelenésén, nem is beszélve a borostáról, ha meg nem haragszik, de azért teljesen egyértelmű.
    Megkérdeztem tőle, hol a sofőrje. Azt válaszolta, hogy tulajdonképpen nem az övé a dzsip, csak kölcsönvette. Sofőr nem járt hozzá.
    – Kölcsönvette? – kérdeztem.
    – Loptam – válaszolta ő.
    De a hadnagyi rangja nem volt szemfényvesztés.

    A katonai kórházban közölték velem, hogy a pihentetésen kívül sokkal többet nem tehetünk bordasérülésemért. Kísérőm egyenruhája azért volt rájuk akkora hatással, hogy legalább egy doboz fájdalomcsillapítót adtak. Az első szemet ott helyben lenyeltem. Keserű volt, és először a szájpadlásomhoz tapadt.
    – Nem mondta még, hogy mit keresett a Múzeumban – faggattam a Mester leszármazottját.
    A zubbonya zsebéből egy fényképet húzott elő, miközben fél kézzel kormányozta a dzsipet az utcákon a néhol még barikádszerű romok között. Egy régi családi fotó volt, nyilván a nappalijukban készült. Óriási asztalt ültek körbe a Valerianok, mögöttük, a kandalló tetején aranyóra állt. Az órát fekete filctollal bekarikázták.
    – Remek munka! – mondtam.
    – Családi örökség. A háború alatt lába kelt. Én sajnos pár száz kilométerrel arrébb tartózkodtam, tüzérségi zárótűzben. Hát nem bosszantó? – mosolygott teli szájjal.
    – A múzeumban nem találkoztam vele, amennyire vissza tudok emlékezni.
    – Eddig még nem – bólogatott. – De naponta érkeznek az újabb szállítmányok. Nekem azt mondták, hogy maga felügyeli a műkincsek kirakodását és osztályozását.
    Azt mondta, hálás lenne, ha értesíteném, amikor előbukkan az óra. Említett egy összeget, ami hálája mértékét volt hivatott kifejezni, s amely az én zsebemben köt ki, amennyiben a segítségére leszek. Volt bennem egy kis gyanakvás, és a megvesztegetés sem tetszett, de aztán elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat. Az óra végül is az övé. Eszembe sem jutott kételkedni egy Valerian szavában, bármilyen naivan is hangzik. Miért ne tehetnék meg neki egy apró szívességet? Hetekig, esetleg hónapokig tartana, amíg jóváhagynák a visszaigénylését, én csak egyszerűsíteném az ügymenetet. Soha, egyetlen, a kezeim közt átment műtárggyal kapcsolatban észlelt svindli felett sem hunytam szemet, soha a magam vagy ismerőseim érdekeit nem néztem, most pedig épp én készültem elkövetni a szabálytalanságot. Híres emberekért és családjukért rajongásból, csodálatból, vagy azért, hogy bekerüljünk a családi anekdotákba, elég furcsa dolgokra vagyunk képesek.

    Annyit duruzsolt a fülembe, amíg hazaértünk, hogy végül mégis nemet mondtam. Ha nem erőlteti annyira, talán elcsábulok. Ezt elmondtam neki is, és úgy tűnt, megértette. Felkísért a szobához, amit béreltem. Amióta a háború elhúzódott Párizs fölül, ott éltem, mert a ház, amiben a saját lakásom volt, elpusztult.
    Ezúttal kellemetlen meglepetés ért, a bőröndjeimet az ajtó előtt találtam. Értetlenül ácsorogtam a folyosón, nem tudtam, mi tévő legyek. Valerian csengetett be helyettem.
    A házinéni ajtót nyitott, de egy lépéssel sem engedett beljebb a küszöbnél. Az ajtó résén kukucskálva mondta el, hogy valaki többet ajánlott neki, mint amit én tudtam fizetni. Segített összecsomagolni is, nagyon rendes fiatalember. De azért nézzem meg, mindenem megvan-e, ezekben a nehéz időkben az ember nem tudhatja, kiben bízhat meg.

    Valerian megígérte, hogy lesz hol aludnom, és lett is. A saját szobáját osztotta meg velem, amit a város egyik külső kerületében tartott fenn.
    – Na most figyeljen! – mondta, mielőtt befordultunk volna az utolsó sarkon.
    Ilyet én még nem láttam. Több háztömbnyi területet halomra lőttek, még csak egy égnek meredő, lyukas házfal sem látszott, a házak egymásra roskadva feküdtek, mindössze egy-egy megpörkölődött tűzhely vagy elszenesedett könyvespolc üszke bukkant ki a törmeléktenger alól. De a romhalmaz közepén ott magasodott egy kétemeletes épület, teljes épségben.
    – Hogy lehetséges ez? – csodálkoztam.
    Azt válaszolta, hogy a katonák nem tesznek kárt abban, amire szükségük van. Semmi többet. Felvezetett a szobába, valami hátsó kijáraton slisszoltunk be, és a homályos folyosókon senkivel sem találkoztunk.
    – Itt kipihenheti az izgalmakat. Reggel ébresztem, nekem addig el kell intéznem ezt-azt – és eltűnt.
    Meglehetősen nyugtalanul aludtam, mert a szomszédos szobából illetlen zajok szűrődtek át, többször is az éjjel folyamán. Egy részeg is aprítani kezdte valahol a berendezést hajnali három körül, de rövid úton kidobták. Egyszer mintha valaki motoszkált volna a záramon.
    Szállásmesteremet reggel azzal fogadtam, hogy megfejtettem a furcsa épület titkát. Csak nevetett ezen is.

    A Múzeumhoz siettünk, ahol kiderült, hogy átvezényeltette magát, így már másnaptól ő lesz a rakodást végző és felügyelő katonák parancsnoka.
    – Ha az ember valamit el akar intézni a katonaságnál, ahhoz elég egy-két pecsét meg aláírás.
    Meg – amint később fény derült rá – egy hajnalig tartó, sikeres pókerparti.

    Kíméletlenül hajszolta az embereit. Dupla annyit dolgoztak, mint egyébként, annál is inkább, mert nem a megszokott rendszerességgel rakodtak. Ha például beérkezett egy vonat, a szállítmányt nem rakták át azonnal teherautókra, hanem minden módszerességet félretéve egyszerűen kihányták a földre az értékes holmit, és csak azzal törődtek, hogy minél előbb ráakadjanak az órára.
    – Emberek! Ezt a XVIII. századi aranyórát keresem. Aki megtalálja, egy hétig madame Zuzu vendége. Ezenkívül felajánlom ezt a köteg tízdollárost, költőpénznek.
    Ezt mindjárt azon a napon tudatta a társasággal, amikor először jelent meg parancsnoki minőségében a pályaudvaron. Akit nem vadított meg a díj – nem nagyon voltak ilyenek –, azokat parancsokkal és büntetésekkel ösztökélte jobb teljesítményre. Ha csak annyit mondok, hogy türelmetlen volt, még nem tudnak semmit. Eluralt mindent a fejetlenség.

    Hetek óta folyt a kapkodás, a hadnagy egyre ingerültebb lett – azt suttogták, hogy a lapjárás sem az igazi az éjszakai kártyapartikon –, én pedig megtanultam, hogy tudom kipihenni magam, lényegében alvás nélkül. Arra ugyanis, hogy új albérletet keressek, képtelen voltam időt szakítani.
    Egy nap a katonai rendőrség őrjárata állított be a Múzeumba. Az őrkülönítményünk egyik katonáját kísérték, a szabadnapos tizedes lopott műkincsekkel üzletelt. Butaság miatt bukott le, szóváltásba keveredett egy kocsmában az orgazdájával, akivel a továbbiakban a francia rendőrség foglalkozott. Pár frankon folyt a vita.
    – A legjobb lesz, ha szólunk a hadnagy úrnak – mondtam, és érte küldettem. A hadnagy igazolta a fogoly személyazonosságát.
    – Hol a többi? – fordult aztán felé.
    – A többi mi?
    Ritka nagy pofont kapott.
    – Hagyja, hadnagy úr! – szólt közbe az egyik járőr. – Ezen már túl vagyunk.
    A hadnagy egészen közel hajolt a tizedes arcához.
    – Kell még tudnom valamiről?
    A rendőrök azt hitték, nekik szól a kérdés.
    – Nem találtunk nála mást. Ha lopott is még valamit, már rég túladott rajta – mondta az egyik. Körbenézett a zsúfolt teremben. – De nem ártana körülnézni a többieknél. Túl nagy itt a kísértés.
    Közben azok ketten még mindig farkasszemet néztek. Végül a hadnagy szólalt meg:
    – Ha megtudom…
    A katonai rendőrök ezt a megjegyzést nem érthették.
    – A tiszt úr nagyon lelkiismeretes. Dicséretes, hogy mennyire a szívén viseli a műkincsek sorsát – mondtam.
    – Én marha! – tombolt a hadnagy, miután kettesben maradtunk. – Amatőr állat vagyok, vagy mi?
    Rendkívüli sorakozóban részesítette a katonákat, teljes menetfelszerelésben. Úgy képzeljék el, hogy mind a negyvenöt embernek egyenként kellett kipakolnia a zsákjába zsúfolt holmikat. Kinyittatta a szappantartókat, kifordíttatta az alsóneműket. Előhozták a kimenőn lévők zsákjait is, azokat ugyanúgy feltúrta. Előkerült néhány apróbb szobrocska, szentkép, kehely, de ez nem volt neki elég.
    – Jöjjön velem! – vetette oda nekem.
    – Igen, ezek után jobb, ha egy civil is részt vesz a leltározásnál.
    – Frászt! – mondta. – Ha megtalálom, nem bírom el egyedül.
    Tehát együtt dobáltuk széjjel a körletek berendezését, és vizsgáltuk át tüzetesen a teherautókat. Az épület néhány elhagyatottabb pontján is kutattunk. Sok minden előkerült, de az órának nyomát sem találtuk. Visszarohant a még mindig az udvaron feszengő katonákhoz.
    – A helyzet a következő: szerintem az órát valaki megtalálta. Nálatok nincs annyi pénz, amennyit kapnotok kellett volna érte, még ha hetek óta lumpol is belőle a társaság. Öten hiányoznak, ebből egy fogdában csücsül. Négy szarházit nem tudok megkérdezni, hogy melyikőjük a tolvaj, de ez most nem számít. Holnap reggel hallani szeretném az orgazda nevét.
    Valamelyik katona megszólalt volna.
    – Reggelig van időtök gondolkodni! – vágott elébe minden kísérletnek. – Ha esetleg nem jutna eszetekbe, a hadbíróság bizonyára érdeklődéssel fogja hallgatni a meséiteket a ma megtalált csecsebecsék hányattatott sorsáról.
    Állítólag éjjel időről időre kinézett rájuk. Ő maga egy méretes ládán aludt, s a karóráját félóránként ébresztésre állította. Most annak kellene következnie, hogy borzalmas felhőszakadás tört ki, és a katonák ott áztak reggelig a sorban, bokáig vízben és a felszerelésük porhanyós, tejbe mártott kenyérszerű maradványaiban. Az igazság azonban az, hogy szokatlanul meleg volt Párizs első szabad nyara, attól az éjszakától kezdve pedig különösen. Valószínűleg a fáradtságon kívül így a szomjúság és a meleg kínozta legjobban a sorban állókat.
    Reggel a hadnagy megkapta a nevet, és ebédre már vissza is érkezett zsákmányával. Az órát ketten cipeltük be az irodámba, amit tulajdonképpen az egyik kiállítóteremből választottunk le ládákkal.
    – Mit csinált? Megvette? – kérdeztem, de ezt magam sem hittem. Csak valahogy el kellett kezdenem, és nem mindjárt gyanúsítgatással. – Megfenyegette?
    – Feljelentettem, ez volt a legegyszerűbb. Így hivatalosan hozhattam el.
    Kibontottuk a csomagot. Tényleg az az óra volt, tényleg óriási, és tényleg színaranyból. Egy vagyont ért.
    – Döntse maga felé! – mondta. – Döntse már!
    Babrálni kezdett az óra talpán, addig, amíg váratlan kattanással ki nem nyílt rajta egy rejtett kazetta. A titkos helyen mindössze füzetszerűen összehajtogatott, megsárgult lapokat talált. Ettől rendkívül ideges lett, végigtapogatta a kazetta belsejét, de az nem tartalmazott semmi mást. Ekkor felcsapta a lapokat, kettesével-hármasával olvasta őket, szinte egyszerre egész oldalakat, egyikre sem szánt fél percnél többet.
    – Itt valami festményről van szó. Egy szem festményről! Apám és a családi legenda szerint felbecsülhetetlen kincset kellett volna találnom ebben az órában.
    – Ez egy több száz éves feljegyzés, bánjon vele óvatosan! – szóltam rá.
    – Eh! – legyintett erre.
    – Milyen képről van szó? – kérdeztem.
    A műről nemcsak hogy néhány fogódzót, de pontos leírást találtunk. A szívem hevesebben kezdett verni.
    – Ki írta ezt? – lapoztam a lapcsomag végére. Kivette a kezemből.
    – Lucas Prufer.
    – Ő a Mester szolgája volt! – kiáltottam.
    – Az volt. És?
    – Ha igaz, amit ír… – nem is mertem végiggondolni.
    – Nyugodjon meg, eredeti. Ezt a macskakaparást nem lehet nem felismerni – válaszolta a hadnagy, még mindig nem túl lelkesen. A Mester kései vére kedvetlenül dobta le az asztalra a feljegyzéseket. Muszáj volt megmutatnom neki a festményt.

    Ő nem hatódott meg a – nem túlzás – művészettörténeti jelentőségű, szokatlan képtől és a Mester érezhető jelenlététől sem.
    – Mint valami elcseszett Picasso! – mondta lenézőleg. – Maga szerint elhiszi ezt bárki? El lehet hinni a barokk legnagyobb festőjéről, a fények mesteréről, Lajos udvari piktoráról, hogy ilyet mázol? Körberöhögnek! Megárt nekem ez az időjárás… – és felhajtott egy fél kancsó vizet.
    Azért nem lett volna az, aki, ha nem intéz el egy gyors telefont, melynek eredményeképp a következő délutánon gyanús alak jelent meg a Múzeumban. Úgy vizsgálgatta a képeket, mint a hiéna az elhullott vadat. Alacsony volt, kövér, és hófehér öltönyt viselt széles karimájú, fehér kalappal. Néhány megjegyzéséből arra következtettem, hogy meglehetősen járatos a képzőművészetekben. A hadnagy már a lépcsőn várta, és személyesen vezette a képhez. Nekem úgy mutatta be, mint híres párizsi képkereskedőt, aki jelenleg Mats Blomsten svéd konzervgyáros és műgyűjtő megbízásából néz szét az európai piacon. Nem is, a „felpezsdült európai piacon” – így mondta. Blomsten volt egyébként az egyik, aki a szövetségeseket tej- és babkonzervvel látta el. Sok pénze volt, nagyon sok. A hadnagy izgatottan leplezte le a képet a megbízottja előtt.
    – De Jean-Paul! – nyafogott a képkereskedő. – Te igazán egy csuda pofa vagy, nekem viszont pillanatnyilag nincs időm az ugratásaidra. Hehe! Még a szignó is stimmel – hajolt közelebb a vászonhoz. Alig tudtam lebeszélni róla, hogy megkaparja. – Rég láttam ilyen jót. Sietnem kell… Pokoli hőség van, meg lehet gyulladni ezen a helyen! Nem tartasz velem, Jean-Paul? Új szállítmány érkezik a… – aztán észbe kapott, előttem nem akart kikotyogni ilyesfajta titkokat.
    Hatalmas zsebkendőjével megtörölte az arcát és izzadt tarkóját, kalapját ismét a fejére csapta, és távozni készült. A hadnagy úgy döntött, vele tart. Még visszanézett a festményre, és megrázta a fejét, mint aki nem akarja elhinni, hogy ez vele történt meg.

    Aznap éjjel a szokásosnál is kevesebbet aludtam. Miért is tagadnám, kíváncsi voltam. Magamhoz vettem hát a több száz éves kéziratot, bezárkóztam szobámba, és a jól ismert hangok közepette, amik a papírvékony falon túlról, jóformán csak az olcsó tapétától megszűrve érkeztek, nekiláttam az olvasásnak. A „zenei aláfestés” nem is volt indokolatlan, hiszen a feljegyzés első oldalai a Mester magánéletéről szóltak.
    Elöljáróban még annyit, hogy Lucas árva gyerek volt, s a festő egy fogadás nyomán, tehát mondhatni, puszta szeszélyből fogadta be házába. Becsületére legyen mondva, hogy elhatározását akkor sem változtatta meg, amikor már számlálatlanul futkostak kastélyában vér szerinti utódai is. Hacsak nem számítjuk pálfordulásnak azt, hogy Lucas afféle szolgálóként, közeli mindenesként volt kénytelen meghálálni jótevőjének új életét. A fiú meglehetősen rendszertelenül jegyezte le a Mesterről terjengő anekdotákat, keverte őket saját tapasztalataival, de ezek a dagályos stílus és a gyakorlatlan szófűzés ellenére is páratlanul izgalmas olvasmánynak bizonyultak. Maga az íráshoz használt nyelvezet pedig meggyőzött arról, hogy a lapokat mindenképpen a Mester egyik kortársa írta tele. Lucas Prufer, nem volt okom kételkedni ebben.

    Prufer a Mester mértéktelenségéről számolt be elsőként. Mértéktelen volt a jóféle borok tekintetében, napi három üveggel is képes volt meginni, pincéje kulcsát állandóan magánál tartotta. Nem tudott nemet mondani az asztal egyéb örömeinek sem. Bár mindenből csak csipegetett, de nemegyszer előfordult, hogy ebédnél tizenkét fogást szolgáltak fel számára. Kedvelte az egzotikus gyümölcsöket, a süteményeket és persze a sülteket. Nem voltak előle biztonságban a nők sem. A fogadott fiú részletesen beszámolt például arról, hogy a Zsuzsánna és a vénekhez modellt álló Broussard kisasszonnyal Valerian hol, hogyan, és hány alkalommal szeretkezett, amíg elkészült a kép. Elmesélte de Magnin grófnő feltárulkozását, aki később mint A habokból előbukkanó Vénusz örökíttetett meg. Leírta, hogy A szultán halála előtt leöleti asszonyait című vásznához két grófnéval és szolgálólányaikkal rendezett orgiája utáni reggeli látvány, a mindenfelé egymáson alvó meztelen testek látványa adta az ötletet. Ennyit a művészettörténeti szempontból is érdekes hódításairól, egyéb sikereit is hosszasan lehetne sorolni, engedjék meg, hogy ettől eltekintsek. Elég annyi, hogy tudta, hogyan kell a nőkkel bánni, ezen kívül az övénél nagyobb és finomabb ruhatárral talán csak maga Lajos rendelkezett. A Mester állandó résztvevője volt a király táncmulatságainak, s ő maga szintén rendezett hasonlókat. Színészként is számon tartották. Lajos házi szerzője, a híres Casoni például kifejezetten rá szabta A lóvá tett férjben a csábító szerepét. Egy-egy ilyen előadáson az udvar előkelőségei léptek fel, s mögéjük a komédiázásba gyakran belekóstoló festő tervezte a színpompás díszleteket.
    A Mester, amikor nem festett, kivette tehát részét a jóból, napokat átlumpolt, hogy aztán megint csak napokig aludjon. Mindenütt megtalálható volt, ahol társasági élet zajlott, s ilyen alkalmak akadtak szép számmal, mivel a király a palotán kívüli dolgokkal mit sem törődött. Szóval részt vett mindenben, kivéve a vadászatokat. Halálosan rettegett ugyanis attól, hogy leesve a lóról eltöri a kezét, és soha többé nem tud festeni.

    Műveit hihetetlen becsben tartották. Egyik vásznát vízi parádé keretében mutatták be a királynak. A palota melletti tavon folyt az ünnepség, külön úszó dobogón játszott az udvari zenekar, s az uralkodó szórakoztatására rendelt hajókkal rögtönzött „tengeri ütközetet” játszottak el – ezek legnagyobbikán foglalt helyet a kép, eltakarva a vitorlával. A „királypártiak” győzelmekor a vezérhajó kikötött, s amikor levonták a vitorláját, ott állt teljes, 12x26 méteres nagyságában a Lajos bevonul Orleánsba.

    Sikerei és szabadszájúsága miatt a királyon és a női rajongókon kívül az udvarban ki nem állhatták. Nem volt közülük való. Alacsony származása ellenére azért kerülhetett a király érdeklődésének középpontjába, mert hagyományos festői versenyén feltűnt neki a fiatal fiú egyedülálló tehetsége. Lajos szárnyai alá vette az ifjút, a legjobb mesterekkel taníttatta, a festészet történetének említésre méltó alakjaival, s a tanítvány hamar túlnőtt rajtuk is. Hamarosan Valerian lett a király udvari festője, majd udvari bohóca is, mulatságaiban legkitartóbb cimborája.
    Jól megértették egymást, s az államügyeket hanyagoló, a spanyolok fenyegetéseivel szemben közönyös királyt és a felkapaszkodott festőt, akik nem tisztelték mások érzékenységét, hamarosan ellenségek vették körül. Úgy viselkedtek, mint két hatalmas gyerek, akik tudomást sem vesznek arról, hogy a világ az életükre tör.

    Valerian egyik legdurvább csínyét akkor követte el – s ez távolította el véglegesen az udvar befolyásos nemeseitől –, amikor sajátos módon válaszolt de Meignan márki egyik csípős megjegyzésére, amit az a Mester nőügyeivel kapcsolatban engedett meg magának. A következő királyi kihallgatáson megjelent egy tíz év körüli, toprongyos fiúcska, a Mester valahol az utcán szedte össze. A nemesek megbotránkozva sóhajtottak fel.
    – Ki vagy te? – kérdezte a király, akit beavattak a játékba.
    – A nevem… de Meignan, felséges úr – válaszolta tétován a fiú, és oldalt kipislantott a Mesterre.
    Az bólintott, hogy jól mondta. A teremben mindent elsöpörtek a felháborodás hangjai. A király csendre intette nemeseit.
    – A márki így öltöztetné a saját fiát? Alig hiszem. Felelj hát, ki vagy!
    – Az úr örökbe fogadott, nekem azt mondták – válaszolta a gyerek, és még mindig derékban meghajolva állt. A kényelmetlen testtartástól és a félelemtől remegni kezdett.
    – Hazudik! – kiáltott közbe a tetőtől talpig vörös márki.
    Ekkor előállt a Mester, és elmondta, hogy ő ajánlja fel számolatlanul sok fia közül az egyiket a márkinak, hogy legyen örököse.
    – Magától ugyanis nem hiszem, hogy képes lenne fiút nemzeni… egy impotens…
    „Vérlázító”, hallatszott a nemesek soraiból, „gyalázat”. A tréfán csak a király nevetett, de a disszonáns hangok hallatán neki is az arcára fagyott a mosoly. Meignant egy normandiai kastéllyal kiengesztelte ugyan, de valami végérvényesen elromlott a király és az udvar főemberei között.
    A Mester másik meggondolatlan lépése Collet atya magára haragítása volt. Collet-val egy ízben heves vitát folytattak rendszertelen, kicsapongó életmódjáról, amit a király gyóntatója, az ország legbefolyásosabb papja istentelennek titulált.
    – A világ jó – válaszolta a Mester. – És nem hiszem, hogy Isten pusztán azért teremtette volna azt a sok finom ételt-italt, a sok szebbnél szebb nőt, a pompás szórakozásokat, hogy semmibe vegyük a munkáját, hogy lemondjunk róluk. Meggyőződésem, hogy Isten azért teremtette a jó dolgokat, hogy elámuljunk páratlan hatalmán és fantáziáján, az illatokon, ízeken, érintéseken, hangokon, a színeken. Azért, hogy minél nagyobb örömmel fogadjuk magunkba a világ jelenségeit, és mindegyik után minél nagyobb örömmel mondjuk: „Köszönöm, uram! Elfogadom, amit adsz, és ezzel elfogadom, hogy tőled van minden!” Ha atyám azt állítja, hogy mindez csak kísértés, azzal azt mondja, hogy Isten a világon a legnagyobb ármánykodó, azt feltételezi a Mindenhatóról, hogy nincs más célja, minthogy minél több hívet taszítson az örök kárhozatba, mert önuralommal nem vértezte fel az embereket, ezt ön is elismeri. Sőt, fennhangon hirdeti, hogy mindannyian milyen bűnösök vagyunk. Én nem hiszem, hogy Istennek hátsó szándékai volnának. Csak azt akarja mondani azzal, ami ön szerint csábítás, hogy: „Tessék, gyönyörködj benne! És ha képes vagy valamire, ami hasonlóan szép, rajta, alkosd meg! Kelj velem versenyre!” És ne felejtse el, hogy én nem csak habzsolom az életet, de festek is!
    Ez az eszmefuttatás a legkevésbé sem győzte meg az atyát, és továbbra is számos alkalommal zaklatta a Mestert életmódja és a fentiekhez hasonló gondolatai miatt. Addig, amíg az meg nem elégelte. A botrány a spanyol jezsuiták követének megérkeztekor tört ki. A követ, Lamela annak rendje és módja szerint megjelent, hogy tiszteletét tegye a király előtt. A trón előtt hajbókolt, s cirkalmas köszöntő beszéddel üdvözölte Lajost. A francia király azonban szótlan maradt. Lamela tanácstalanul ácsorgott, a helyzet kezdett kínos lenni. Egyszer csak a háta mögül megszólalt a király, Lamela megpördült, s ijedtében elejtette a kalapját, amikor ilyen váratlan módon találta szemközt magát az uralkodóval.
    A trón előtt ugyanis a Mester képe állt, az élethű ábrázolás iskolapéldája, a Lajos a trónteremben, ez csapta be. Collet atya rossz néven vette, hogy hitbéli társát így porig alázták, s utána még a Mester hangzatos kijelentését is le kellett nyelnie, miszerint:
    – Nem tud nekem olyat mutatni, amit ne tudnék lefesteni!
    Majd ezzel folytatta:
    – Óriás vagyok! Erről a képről még akkor is hódolattal fognak beszélni, amikor már rég nem leszek az élők között. Az utódaim áhítattal és csodálattal ejtik ki majd a nevemet. Magának még csak utódai sem lesznek! Ha meghalt, vége, mintha nem is lett volna soha.

    Lamela azért érkezett, hogy összevesse a spanyolbarát Vatikán álláspontjával a királyhű Boivin érsek miséjének szövegét, amit a napfogyatkozás alkalmából készült celebrálni. Békekötés az egyház és a francia király között. Ez számított az évtized politikai eseményének. A nap elfogy fényes délután. Ez volt az évszázad legtitokzatosabb égi jelensége.
    A misére a Notre Dame előtti téren akartak sort keríteni, ahol a legutóbbi alkalommal Lajos egyik őse belehalt abba, hogy a Napot eltakarta a Hold, amiben persze segített egy oldalába fúródó orv penge is. Az ezt követő rövid, pár hónapos interregnum alatt káosz lett úrrá az országban.
    Prófétikus hajlamú papok hónapok óta járták az országot, és rémisztgették a népet a világvégével, de legalábbis a királyság végével, Lajos halálával és a spanyolok támadásával, valamennyi francia kardélre hányatásával. A természeti katasztrófák, árvizek, a téli hóviharok és a nagy nyári aszály alátámasztani látszottak a jövendöléseket. Boivin óriási erőfeszítéseket tett, hogy megnyugtassa a templomba járó alattvalókat, s a koronát művére akkor gondolta feltenni, amikor elsötétül a világ az emberek körül.

    Már dél körül gyülekeztek a kíváncsiak a Notre Dame előtt, pedig a napfogyatkozásra csak öt óra után három perccel került sor. A tömeg a királynak felállított emelvényt vette körbe, hiszen a templomba csak a legszerencsésebbek juthattak be. A téren, ahol a két párt tagjai, az egy hit kétfelé húzó követői egymáshoz préselődtek, verekedések alakultak ki, a katonák tízesével-húszasával emelték ki a tömegből a rendbontókat, és vezették el őket. A szitkozódások azonban ekkor sem maradtak abba, s a pattanásig feszült helyzetben friss csetepaték indultak. A katonák a prófétákat is lefogták, és igyekeztek általában minden gyanús elemet kiszűrni a tömegből. Valaki szurokkal írta fel egy közeli épület falára, hogy „Lajos megbűnhődik!”, ezt is le kellett vakarniuk.
    Sikerült is eltüntetniük mire a mise befejeződött, s a király elfoglalta helyét.
    – Páratlan látvány! – lelkesedett a Mester, végigtekintve a tömegen. – Megfestem, már holnap hozzálátok! Minden egyes arcot külön megörökítek, grandiózus vászon lesz!
    – Hogy miért nem öltöztek fel az eseményhez méltóan! – szólt fitymálóan a király.
    – Ön megint a lényeget nem látja! – korholta Collet atya a Mestert. Legalábbis felé fordult, amikor ezt mondta. – Isten félelmetes kinyilatkoztatásának leszünk szemtanúi, és maga a buta tömeget akarja lefesteni.
    – Istent nem lehet lefesteni! – válaszolta a Mester. – Senki sem tudja, milyen. Nincs ember, aki látta volna. Aki eddig megpróbálkozott vele, az mind valami nagyszakállú, szúrós szemű férfit ábrázolt. Nem izgat a feladat, hogy én is fessek egy ilyet.
    Collet arcáról némi utálatot lehetett leolvasni. A király, aki eddig a beszélgetést hallgatta, most az érsek felé fordult, és megadta neki az engedélyt, hogy elkezdje beszédét. Boivin nekilátott, és a megosztott párizsiak tátott szájjal hallgatták, lenyűgözte őket az érzelmeket és az észérveket megfelelő arányban adagoló, nagy ívű beszédével, képszerű szófordulataival, messze zengő orgánumával. Jól haladtak a dolgok.
    – Három perc múlva Isten válaszolni fog arra a kérdésetekre, hogy neki tetsző dolog-e Lajos király uralma. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a Nap elhomályosulása Isten akaratának kinyilvánítása. Tévednek. A Nap rövid időn belül újra felbukkan, s fényesebben fog ragyogni, mint valaha, a király trónja biztosabb lesz, mint bármikor. A kétkedők azok, akik elhomályosítják szemetek látását! A hátralévő három percet használjuk fel arra, hogy… – de a mondatot már nem tudta befejezni. Valószínűleg rosszul mérhette fel a napfogyatkozásig hátralévő időt, s ezzel óriási hibát vétett, mert a tömeg az ég felé tekintve azt látta, hogy a Nap, mintha egy zsebbe bújna az égen, pillanatok alatt eltűnik.
    A kialvó Nap az arcokat és a katedrális tornyait hamuszürkévé változtatta, a levegő olyan puha és langyos volt, mint a tavak vize forró nyári napokon. Párizs határában, körben az égbolt peremén közeledett a hajnal. Akkora volt a csend, mint egy lidérces álomban, ahol még nem történt semmi szörnyűség, de az alvó biztosan tudja, hogy az nem várat már sokáig magára.
    A Mester is az égre tekintett, s amikor a Napot teljesen eltakarta a Hold, és csak valami fényes szőrök vették körbe a Föld kísérőjét, mintha kirojtosodott volna, elámult:
    – Ezt mégsem lehet! A szőrzsák. A bibliai szőrzsák! – és többet meg sem szólalt, csak nézte merően a jelenést. Közben a téren minden ok nélkül, egyszerűen csak a rengeteg felhalmozódott feszültség miatt kitört a pánik. A sötét korong körül egyre fenyegetőbben csapkodó lángok látványa addig lefojtotta a torkokat, most váratlanul felrobbant a csend. Az emberek egymást letaposva próbáltak menekülni a templom elől, maguk sem tudták, hová. Sikoltásoktól, ordítástól, hörgésektől visszhangzott az egész sötét két perc. „A spanyolok!” – üvöltözték valahonnan kitartóan, mások bosszúálló angyalokat véltek látni, megint mások gyilkost kiáltottak. A Hold körül fénycsóvák feszültek szét, mint valami hatalmas glória alkotóelemei. A térdre borulókat, az elesőket, a tétovázókat menthetetlenül maga alá temette a meginduló emberár, amit képtelenek voltak elnyelni a térről elvezető utcák és mellékutcák csatornái.
    A visszatérő Nap elé iszonyú látvány tárult, hullák százai, mint jégesőtől elvert kalászok hevertek a földön. A király emelvényét ledöntötték, az udvar előkelőségei most kászálódtak fel a porból és az emelvény roncsai alól. Lajos élt, de egy hosszú, mély vágás éktelenkedett az arcán, amit de Agulhon herceg kardja ejtett rajta. A herceg saját pengéjébe dőlve feküdt mellette. A testőrség lefogta de Meilhac grófot, Lamela követet és Collet atyát. Utóbbi elkiáltotta magát:
    – Vesszen Lajos! – de letaglózták.
    Senki sem tudta, pontosan mi történt, vagy ha tudta is, mint Lucas, nem árulta el.
    – Ha egy pillanatra a történelem is behunyja a szemét, minden másképp lehetett volna – borzongott meg a király.

    A Mestert – mint később kiderült – magával ragadta a tömeg. Sodródott a néppel, lába le sem ért a földre, s közben megbabonázva nézte a szőrzsákot. Ekkor már vak volt, szemét szétégette az újra előtűző Nap, s nem tudta, hogy miután kiszabadult a több ezer ember szoros öleléséből, a templom előtt ért földet. Odacsapódott a lépcsősornak, sípcsontja, térde és könyöke vadul sajgott, és össze volt zavarodva. Ahogy később szolgájának elmesélte, nyüszíteni tudott volna a tehetetlenségétől. Felkelve elindult, hogy valami kitapogatható pontot találjon maga körül, egy embert, egy falat, bármit. A hangok irányába indult, s az ár megint elnyelte.

    Időtlen időkig tartó bolyongás után egy kocsmában kötött ki, ezt a szagából világosan érezte. Amikor bebotorkált, hirtelen mindenki elhallgatott. Züllött gazfickók tanyája volt az a lebuj, s nemigen tévedt be oda olyan jól öltözött és kiszolgáltatott úr, mint Valerian. A Mester bemutatkozott, és útbaigazítást kért a láthatatlan vendégseregtől. Azok csak nem akarták elhinni, hogy ő az, hiszen ki látott már vak festőt. Leültették, hogy bebizonyíthassa képességeit. Széndarabot nyomtak a kezébe, és a részegek erőszakos kedélyeskedésével felszólították, hogy rajzoljon egy kupa bort, meg egy tányér főzeléket, de olyat, hogy meg lehessen enni. Ha valóban ő a Mester, akkor ezt a kisujjából kirázza.
    – Rendben, rajzolok, de utána megmutatják, merre induljak a Palota felé.
    Megígérték neki. A Mester – mit volt mit tenni – nekilátott, de a csőcselék, hogy még jobban szórakozzon, egy picit mindig arrább tolta az asztalt, amikor a Mester nem vette észre. Ütögették a vállát, csipkedték az oldalát. A végén nyilván szörnyűséges krikszkraksz tárulhatott a szemük elé, mert durván kiröhögték a művészt. Ő megszégyenülve távozott, de még előtte megszabadították pénzes zacskójától és egyéb értékeitől.

    Éjszakai bolyongása alatt csak káromkodásban és ütlegekben volt része, ha az iránt érdeklődött, milyen módon juthatna vissza az udvarba. Ráadásul útonállók is megtámadták, így mindössze legszükségesebb ruhadarabjaiban, görcsösen fájó szemekkel, összefagyva és remegve érkezett meg egy Párizs melletti kolostorba, ahol végül is befogadták. Itt napokig feküdt a legnagyobb kétségbeesésben, mert közölték vele, hogy mindörökre oda a látása. Koponyájának belülről újra és újra nekirontott a fájdalom. Alig fogta fel, hogy kapott enni-inni, egy viszonylag bolhamentes cellában alhatott, és egy szerzetest útnak indítottak az udvarhoz, hogy értesítse a királyt hollétéről. Lajos érte is küldetett, s miután saját maga is meggyőződött arról, hogy az udvari festő elvesztette szeme világát, s játszópajtása megzavarodott, mert folyton csak azt emlegeti, hogy odakint egy másik világ van, amiről ő és Lajos addig nem is álmodtak, útjára bocsátotta. Abban bízott, hogy a megtört ember vidéki kastélyában képes lesz kipihenni a borzalmakat.

    Az első időkben Valerian teljes apátiába esett. Nem vett magához sem ételt, sem italt, a szemét is alig hunyta le, csak bámult ki az ablakon keresztül a kastély kertjének fényébe, melyből semmit sem érzékelt. Erőltette a szemeit, de azok nem akartak működni. Vidékre vitette a legnagyobb francia orvosokat, s amikor azok sem tudtak mit kezdeni betegségével, az összes európai szaktekintélyt is. Egymásnak adták a kilincset a legújabb és legbiztosabb kúrákra esküvő sarlatánok. Hiába. A végén még egy zugdoktor kutatásait is fizette, aki, dacolva az egyház tiltásával, az emberi anatómia rejtelmeibe merült alá. Valerian kedvéért hosszú ideig csak az emberi szem boncolásával foglalkozott, készített is pár részletes, ma is használható rajzot és feljegyzést erről a testrészről, de a gyógyítás területén ő is kudarcot vallott. A javasasszonyok, csodatevők mindennapos, élősdi vendégei lettek a kastélynak. A festő vagyonának nagy része ráment a csalókra, és szépszámú gyerekei is igyekeztek kiforgatni mindenéből. Azt nem mondhatjuk, hogy a szemét is kilopták, de valószínűleg csak azért, mert nem mentek volna semmire a fények és árnyékok egykor páratlan ismerőivel. Viszont minden mást igyekeztek magukhoz venni. A kastély egyik szárnyából például mindennemű bútor eltűnt egy éjszaka, s lehetetlen volt kideríteni, kiknek a műve lehetett.
    Tombolva festeni kezdett, ez volt a következő mániája. Bezárkózott a műtermébe, naponta öt-hat vásznat is tönkretett, rengeteg festéket pazarolt el, dühében a legfinomabb ecseteket törte pozdorjává, mígnem Prufer megsajnálta, és egy borzalmas csendélet-próbálkozására elragadtatva aggatta a fenomenális jelzőt. Leírása szerint egy kacska tálban, rövidülés nélkül festett asztalon, rosszul kevert színárnyalatokkal ábrázolt barackokról volt szó. Feljegyzéseiben szánalmasnak nevezte a művet. Nem is emlékeztetett korábbi képeire, a híres Barackos csendéletre, ami előtt még ma is nagyot nyelnek a múzeumlátogatók, vagy Az énekesmadárra, amit a királyi udvarban annak idején kalitkában tartottak, nehogy a kanári elrepüljön. Lucasnak mégis sikerült rávennie a kastélyban lézengő családot, és a szolgálókat is, hogy imádják Valerian új műveit. Mindannyian rajongtak az új képekért, amiket a Mester emlékezetből festett. A művész kedélyállapota akkoriban kevésbé volt hullámzó, mint korábban.
    Ám az idill nem tartott sokáig. Egyik képét a Mester óriási türelemmel végigtapogatta, amikor rájött, hogy ujjaival összehasonlíthatatlanul többet képes érzékelni, mint látó korában, s megértette, hogy becsapják. Hónapokig nem beszélt senkivel, műtermébe pedig attól kezdve még Lucas sem léphetett be. Így arról is csak leskelődéssel szerezhetett tudomást szolgája, hogy hetekig nem csinált ott mást, csak térdre borulva imádkozott.

    A nagy visszatérést mentora és barátja, a király születésnapjára akarta időzíteni. Lajos időről időre érdeklődött az állapota felől, s ez jólesett a Mesternek. Elhatározta, hogy meglepi a királyt új művészetével. Arról nem volt tudomása, hogy közben valaki mást találtak helyette az udvari festői poszt betöltésére.
    Büszkén és nem kis izgalommal készült leleplezni alkotását, amit szóban úgy vezetett be, mint ami megújítja majd a festészetet. Ezúttal elmaradt a körítés, nem voltak hajók, lovak, táncmulatság, csak a letakart vászon a királlyal szemben.
    – Megtisztelne vele, felség, hogy esetleg saját kezűleg…? – kérdezte Valerian.
    Lajos tehát saját kezűleg rántotta félre a függönyt, s a megrökönyödéstől szólni sem bírt. Hasonlót még életében nem látott. Ez volt a zseniális kép, a Napfogyatkozás, amire rábukkantam mint a párizsi múzeum háború utáni első igazgatója, s amely a Notre Dame előtti embertömeget égre meredő napraforgókként ábrázolta. Minden egyes embert külön. Mindegyik széttört, s három-négy, szürkésre kevert színnel a vászonra vitt alakjában látható volt az a félelem, célvesztettség és Istentől elhagyottság, ami a XX. század legjobb alkotásain.
    – Nézz mélyen magadba, kérlek, és látni fogod, hogy önmagadon kívül az egész világ káprázat!
    Miután magához tért, a király halk kuncogást hallatott, s ez után az udvaroncoknak sem tiltotta többé semmi az addig elfojtott, féktelen és durva hahotát.

    Eddig jutottam a történetben, amikor éktelen lármát hallottam a földszintről. A madame rikácsolt, teli torokból. Kigyulladt az épület. Kitártam az ablakot, de a füst úgy elborított mindent, hogy majd belefulladtam, és látni sem láttam persze semmit. Hirtelen egy pillanatra kitisztult a levegő – a szél nyilván másfelé fordította a füstoszlopot –, és megláttam, hogy a lerombolt, több háztömbnyi térség ezernyi apró tűzfészekké vált. A szomszédos háztömbök felől, amik lángokban álltak, egész lángnyelvek és sűrű szikraeső csaptak át meg át. Egy ilyen érhette el a kuplerájt is. Felkaptam a zakómat, az írást a zsebébe gyömöszöltem. Lerohantam a lépcsőn, és épp vödröt kerestem, amivel segíthetnék az oltásban, de a kavarodásból egy őrmester merült fel. Közölte, hogy ég a gyűjtemény.

    A füst félelmetes volt, de legalább azt sem láttuk tőle, ahogy jó pár értékes darabot elemészt a tűz. Minden katona segédkezett az oltásnál, még a hadnagy is fel s alá rohangált. Ezt korábban nem tudtam volna elképzelni erről a hányaveti alakról.
    – Hallom, a kupi is tüzet fogott – kiabált utánam. – Sajnálom, hogy bajba kevertem!
    – Nem tehet róla – üvöltöttem vissza. Aztán megvilágosodott. – Csak nem maga fizette ki a házinénit?
    – Leesett a tantusz? – vigyorogta.
    Életem leggyászosabb napja volt. Egymás után pusztultak kedves műtárgyaim, és nem tehettem semmit. Szaladgáltunk ide-oda a tűz körül a vödrökkel, ahol épp a legnagyobbnak tűnt a baj. Érkezett egy tűzoltóegység is, kimerülten, mert egy másik esettől irányították át őket. Egy katonánk égve zuhant ki az egyik földszinti ablakon, rádobtam a kabátomat, és rávetettük magunkat többen is.
    Súlyosak voltak a veszteségeink. Több száz festmény porrá égett, rengeteg fémtárgy megolvadt. Eltűnt az óra is. Meghalt egy tűzoltó és négy katona, többen megégtek. Később, miután sikerült eloltani a lángokat, csak három holttestet találtunk. A hadnagyét nem, de az ő nevét is rávésték arra a síremlékre, amit a kormány állíttatott az áldozatok emlékére.
    Azt mondják, öngyulladás történt. Esetleg a Nap megperzselhetett valamit, erejét hajnalban összegyűjthette egy apró vízcsepp.

    Az óra tulajdonképpen soha, egyetlen pillanatra sem volt a hadnagy tulajdonában, családi öröksége a tűz előtti éjszakán dupla vagy semmi alapon elúszott a kártyán. Úgy értem, az a része, ami nem az addigi adósságait fedezte. A fél francia hadseregnek tartozott.
    Engem leváltottak, ez is a tűz miatt történt. A Mester képe miatt pedig köznevetség tárgya lettem. A lejtő legalján vagyok, legalábbis remélem, hogy ennél lejjebb már nem találom magam. Senki sem hitte el nekem, hogy lehetséges volna a XVIII. században úgy festeni, vagyis úgy gondolkodni, mint napjainkban. A kép egyik sarka csodálatos módon megmenekült, és korvizsgálata engem igazolt, de sajnos nem kivehető, hogy mit ábrázolhatott a festmény. Elfüstölgött a Mester aláírása is, és hát persze hirtelen nem volt többé elegáns dolog mellém állni, miután „ezzel a fantazmagóriával próbáltam visszakönyörögni magam a tudományos életbe”, mint azt kollégáim közül többen is megjegyezték később. Ugyanazok, akik annak idején egy emberként javasoltak engem, az ifjú tehetséget a háború utáni Múzeum újjáteremtésének élére.
    Ha a Nap egy pillanatra behunyja a szemét, másképp is folytatódhatott volna.

    Hát, így valahogy. Én is keresek valamit, mint a Valerian család tagjai ebben a történetben. Nem a tudományos életbe való visszatérésem miatt. Nem azért, hogy a Mestert még egy újabb nagyszerű újításáért ünnepeljék. Pusztán csak hogy ne nézzenek őrültnek. Úgy másfél ív papírt, rongált állapotban, valószínűleg megégett, ha ugyan nem el. A rajta látható kézírás Lucas Pruferé.
    Aki tud róla valamit, kérem, segítsen!