Gvadányi a Tiszaháton

avagy az első kárpátaljai honismereti írás

    A Firenzéből Ausztriába „szerződött” nemes Alessandro de Guadagnis zsoldoskapitányként a szentgotthárdi csatában vesztette életét, fia a szendrői végvár kapitányaként tűnt ki, szerzett grófi címet és magyar indigenátust (nemességének honosítását). A már elmagyarosodott és a Gvadányi nevet viselő unoka nem lett hivatásos katona; megnősült, és felesége Zemplén megyei birtokán, Rudabányán telepedett le. Itt született tizenegy gyermek legidősebbjeként a későbbi költő-generális, Gvadányi József, 1725-ben. Egri és nagyszombati tanulmányai után számára is csak a „vörös és/vagy fekete” altenatívája nyújthatott érvényesülési lehetőséget. Tizennyolc évesen a Szirmay-gyalogezred „zászlótartója”. Harcolt Csehországban a poroszok ellen, Észak-Olaszországban a spanyolok és franciák ellen. 1746 késő őszén francia földre lépve esett fogságba, ahonnan hamarosan fogolycsere útján váltották ki. Pár hónap múlva bal lábán súlyosan megsebesült, de hamarosan újra jelentkezett Genovában a harcoló seregnél. A békekötéskor főhadnagyként tért haza. Már lovaskapitány, amikor Nyitra megyében megnősült, felesége azonban nemsokára meghalt, három gyereket hagyva maga után.
    A megözvegyült Gvadányi a gyerekeket rokonaira bízta, és végigharcolta a hétéves háborút. 1757 októberében ő tört be elsőként Berlinbe Hadik generális előcsapatával (ne feledjük: a kor egyik legnagyobb katonai bravúrja volt az előretörő porosz seregeket áttörve-megkerülve az új főváros megsarcolása!). Gvadányi bátor és vakmerő katona volt, a legendás huszárvirtus megtestesítője. Éppúgy élt, mint bármelyik közlegénye, nem véletlen, hogy társai a pokolba is követték volna. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a porosz fővezér, Kleist vérdíjat tűzött ki a fejére.
    E rövid biográfiai bevezető után most érkeztünk az életrajz időrendje szerint is jelen könyvünkhöz: a hubertsburgi béke után a nádor huszárezredet a kor szokásainak megfelelően a Felső-Tiszavidék négy megyéjében (Bereg, Ugocsa, Ung, Máramaros) helyezték el. Az akkor már őrnagy és iskolázottságának köszönhetően „fő-strázsamester” (mai fogalmaink szerint leginkább törzsparancsnoknak nevezhetnénk) Gvadányi a Bereg megyei tiszaháti Badalóban állomásozott. Az itt töltött első fél év sokszor eseménytelen, néha éppenséggel kalandos heteinek-hónapjainak színes leírása ez a könyv, amelyet a kárpátaljai helytörténetírás már jó néhány évtizede Badalai Quartélyozásként ismer. (A gyűjteményben megjelent, fő-, al- és egyéb címeivel huszonkét sort elfoglaló eredeti „műleírást” egy időben a magyar irodalomtörténet Badalai dolgokra rövidítette.)
    Badaló mai fogalmaink szerint kis falu, mégis nevezetes hely. Nyolcadfél évszázada említik először az okmányok, s azóta a félmegyényi területet elfoglaló Tóhát alig kiemelkedő szárazulatán meghúzódó település túlélte a Borzsa és Tisza évi kétszeri áradását, a hadak gyakori járását, s ami talán már a csodával határos: a „megrendszabályozott” folyók „nagyvizénél” a töltések mögött a házak fölé magasodó apokaliptikus fenyegetés félelmetes „mohogását” is.
    Badaló épp a Gvadányi ott-tartózkodása utáni években érte el virágkorát. A Máramarosból a zúgókon, veszélyes vizeken át az Alföldre keskeny „szálakon” érkező tutajosok Újlak és Tiszabecs közt kapcsolták össze valóságos vízi szerelvényekké sót, fafaragványokat, szerszámnyeleket, aszalt vagy friss gyümölcsöt szállító „armadájukat”. Várinál túlestek a vámon (ha netán közútra „tévedtek”, a borzsavai és vári lakosok hét határon túl is elfogták és megbírságolták őket!), és Badaló alatt megpihentek. Ilyenkor, mint egy korabeli leírásban olvashatjuk, mintha fehér sóhegyek ringatóztak volna a Tiszán. A falu lakosai pedig éltek az alkalommal: élelmiszerrel – elsősorban száraztésztával – és borral látták el a hosszú útra készülő hucul és ruszin tutajosokat, akik majd a nyár végén tengelyen vitték nehezen szerzett kincsüket, a búzát és a kukoricát hegyvidéki falvaikba.
    A Kárpát-medence természetes életrendje ez, amelyet csak a párizsi határszabászok tudtak megrontani, felidézve ezzel a napjainkban egyre inkább elkerülhetetlennek tűnő ökológiai katasztrófát.
    Ma már talán nehéz olvasmány a Gvadányi-vers, olyannyira, hogy a vele foglalkozó irodalomtörténészek nagyobb része nem vette a fáradtságot, hogy műveit átlapozza. Van aki afféle nyugdíjas időtöltésnek tekinti másfél tucat versét a XVIII. század utolsó két évtizedére téve azok megszületését. Legújabb irodalmi lexikonunk 1775 tájára teszi költői pályakezdését, a műveket is kézbe vevő filosz tud a Badalai Quartélyozás 1765-ös keltezéséről, nem figyel oda azonban az ugyanebben a konglomerátumban közölt Tekéntetes, Nemes és Nemzetes Pókateleki Kondé Nepomucéna Asszony bravúros, kettős olvasatú névnapi köszöntőjére, amelyet saját jegyzete szerint még húszas éveiben írt Gvadányi. Közelebb járunk az igazsághoz, ha feltételezzük, hogy az ő tarsolyában is mindenkor ott lapult, ha nem is egy regény, de egy verses epika kézirata. Annál is inkább, mert még kamaszkorában, az egri gymnasiumban megkedvelte a verselést, olyannyira, hogy virtusból egy óra alatt száz latin disztichont írt. Tizenkilenc éves korában Nagyszombatban végezte a bölcseletet, és 162 tanulótársa közül mint legjobbat avatták baccalaureussá.
    Korai pályakezdésére utal az az öt elveszett verses munka is, amelyet csak címről ismerünk (Paraszt lakodalom; Czigány diaeta, melly Borsod vármegyében az szendrei pásiton siroki Deme vajda praesidiuma alatt tartatott; Nováki Ferencz kapitányhoz köszöntő versek; Azon szamárnak, mellyen az Krisztus sok hosanna kiáltások közt Jérusálembe bément és egy naturalistának egymás között tett theológiai discursusok; Versekbe tett bizonyítás, hogy jobb az Isten száz papnál).
    Túl e mikrofilológiai kitérőn Gvadányi Gyöngyösi elkötelezett híve, a XVIII. századi nemzeti irányzat jelentős képviselője. Művei – így a Badalai Quartélyozás is – könnyed stílusúak, néha ugyan túlírtak, de mindenképp rutinos verselő munkái. Nyelve az egységesülő irodalmi nyelv, amit nemcsak északkeleti származása, de értelemszerűen a katonaélet olvasztótégelye is indokol. Ami ma már zavaró lehet: a mitológiai utalások, latinos fordulatok és a németes katonai nyelv sűrű közege. Ugyanakkor igen szép magyar kifejezések, szólások is felbukkannak szövegében (károly, vagyis karuj, amely sólyommadarat jelent; hidegen verni a vasat, azaz tódítani, nagyot mondani stb.). Ezek azok az értékek, amelyek Petőfit Gvadányira emlékező vers és Aranyt tanulmány írására késztették.
    Egyik méltatója valószínűleg jól látja, hogy ez nem más, mint a hiányzó magyar elbeszélő próza verses álruhában. Ha ezt elfogadjuk, akkor a Badalai Quartélyozás a reformkor egyik meghatározó műformáját, a táj- és népleírást előlegezi meg.
    Valóban ez a legfontosabb üzenete ennek a műnek a ma olvasója számára. A magyar tánc, a falusi közösség ünnepi alkalmainak első megörökítése, a kerítőhalászat élményszerű megörökítése, az öltözet, a kézművesipar és a kereskedelem sajátosságainak felvillantása, a vízi világ s az erre épülő tevékenységformák, étrend stb. bemutatása, valamint a huszártiszti életforma, a vadászat, a lovak stb. leírása.
    Maga a táj, a természeti közeg figyelmes szemlélő számára még ma is rekonstruálható. Gvadányi leírása pontos és tanulságos; ő még érintetlen állapotában láthatta azt a világot, amelynek sokban átgondolatlan „megrendszabályozása” ma üt vissza.
    Badaló a menyasszonyához siető és az itteni réven átkelő Petőfinek emléktáblát állított. Lakosai mindmáig büszkék a nagy költő látogatására. Talán eljön az idő, hogy az életének néhány felhőtlen évét itt töltő s a falu lakosainak örök emléket állító Gvadányit is a magukénak érezzék, s művét olvasva megértsék az évszázadok, a történelem üzenetét.

s. b. a.