Vári Fábián László
Magyar folklórhagyományok Ung megyében
Egy kárpátaljai magyar ki nem ejtheti, le nem írhatja négy történelmi vármegyénk valamelyikének nevét anélkül, hogy hozzá ne gondolná, az örök időkre szóló jelképes leltár teljességéért fel ne sorolná a másik háromét. A magyar államszervezés idejéből való írott források kezdetben még csak Ungot és Borzsovát, nagyrészt ez utóbbi helyén és helyett a tatárdúlás után már Bereget, tőle keletebbre Ugocsát és Máramarost említik.
Ung vármegye a központjában magasodó erődítményről s mindkettő a vele azonos nevű folyótól kapta nevét. A várat illetően három ungi erődről beszélnek a történészek. Az Anonymus Gestájában említett ősi, szláv eredetű földvár az Ung és Laborc folyók találkozásának szögletében, a mai Deregnyő fölött állhatott. Ettől kissé északabbra, a gerényi magaslaton épült fel Ung-Újvár, amelyről a tatárveszedelem után, 1250-ben emlékezik meg első ízben az írás. A kimondottan hadászati célokat szolgáló Újvár viszonylag hamar, már a XIV. század elején romlásnak indult, jelentőségét a szeszélyes Ung mederváltásával s ezzel a hágótól érkező fontos kereskedelmi út áthelyeződésével veszítette el. A vár ma csak ásatásokkal feltárt egykori falain belül ma is ott áll az egykori vártemplom, amelynek szentélye, a híres gerényi rotonda Kárpátalja egyetlen hiteles román stílusú, Árpád-kori műemléke.
A hegyvonulathoz közelebb húzódott Ung, és a ma már csak zárt vízelvezetőként, csatornaként létező Kis-Ung szigetén, a környéket uraló várhegyen építette fel a Drugeth család azt az erődített palotát, amely hamarosan a nyelvhatárra kitolva, az Északkeleti Felvidék vigyázó őrszemeként uralta a vidéket és az itt kereszteződő kereskedelmi utakat.
E néhány sorba tömörített 400 éves történelem képzeletbeli könyvének jó néhány fejezete hiányos. S az volt már a gestaíró Névtelen számára is, aki szabadkozva bár, de mégis meghallgatta az általa megvetett énekmondók előadásait, s kényes ízlésének rostáján átpergetve szemelgette a számára értékesnek tűnő kavicsokat, hogy díszíthesse velük a magyar nép viselt dolgainak történetét. Neki köszönhetik szláv ajkú szomszédaink Laborc vezér legendáját, akire más írott forrás hiányában csak mondabeli epizódhősként hivatkozhatunk.
Trianon előtt Ung megye 3 230 négyzetkilométernyi területe hat járásra tagolódott. 208 községében az 1910-es állapotok szerint 62 000 rutén, 54 000 magyar, 36 000 szlovák és 8000 német ajkú lakos élt. A Kárpátok karéja alá benyúló magyar alföld északkeleti öblét magyarok lakták, a rutének pedig többnyire az Ung völgyében és a kisebb folyók által szabdalt Vihorlát, Polyána, Szinyák, Polonina Runa hegységei és a Galíciával határos Keleti Beszkidek között éltek történelmi és gazdasági sorsközösségben a magyarokkal és a társnemzetiségekkel.
E sajátos etnikai környezet, az évszázadok óta működő, az élet minden területére kiterjedő kapcsolatrendszer feltétlenül megmutatkozik, jól felismerhető nyomokat hagy a tárgyi és szellemi kultúrán egyaránt. A terepen dolgozó néprajzos tanúsíthatja, hogy az adatközlők magától értetődően, a legtermészetesebbnek tűnő fordulattal illesztenek az elkezdett mesébe ukrán vagy más nyelvű dalbetéteket, mondókákat, s mindez nagyon is helyénvalónak látszik abban a tárgyi környezetben, ahol az építészet, az életvitel és a nyelvi kultúra is magán viseli a másik nép hagyományainak jegyeit. Ez az elkerülhetetlen kölcsönhatás a megye határain túl sem szűnik meg, kiterjed az egész Északkelet-Magyarországra és Kelet-Szlovákiára is.
A kárpátaljai, s ezen belül az Ung megyei néprajzkutatások kezdeteinek témáját már érintettük népballadáink (Vannak ringó bölcsők – Ungvár, 1991) bevezetőjében, és elmondtuk, hogy a gyűjtőmozgalom első virágzása idején, a múlt század hatvanas–hetvenes éveiben vidékünket elkerülték a gyűjtők, hisz valamennyien a székely vadrózsák bűvöletében éltek. Ugyanakkor érdeklődve figyelték a helyi ukrán (ruszin) folklór kutatását, Fincziczky Mihály és a neves Bereg megyei monográfus, Lehoczky Tivadar munkásságát, amely egybeesett a kárpátukrán nemzeti ébredés időszakával. Az általuk gyűjtött népdalokat Erdélyi János ültette át magyar nyelvre és adta ki Magyar-orosz népdalok címmel 1864-ben, majd ennek második kötetét 1870-ben.
A nemzetközi folklórszövetség, a Folklore Fellows (Helsinki, 1907), majd ennek magyar osztálya (1911) megalakulását követően a mai Kárpátalját, s elsősorban Ung megyét is elérte a Sebestyén Gyula irányítása alatt kibontakozó gyűjtési láz. A mozgalom első apostolai a Sárospataki Református Főgimnázium tanárai és diákjai voltak. Kéziratos anyagaik a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában nagyrészt ma is feldolgozatlanul várják a határtalan kutatói türelmet, a kiemelkedőbb értékek pedig a nyilvánosságot.
Népballadáink ébresztgetése érdekében 1986-ban már számba vettük egyszer az említett kézirattár ungi és Bereg megyei vonatkozású adatait, és megelégedéssel nyugtázhattuk, hogy azok a balladatípusok, amelyek a századelőn a magyar nyelvterület északkeleti részének szájhagyományában a leggyakrabban fordultak elő (Anyai átok, Háromszoros magzatgyilkos, Öngyilkos elhagyott szerető, Halálra táncoltatott lány, Betyár utazólevele), a hetvenes–nyolcvanas évek élő népköltészetében is kimutathatók voltak. Deák Geyza kisráti származású sárospataki rajztanár hagyatékában azonban fel kellett figyelnünk egy szűkebb, helyi keletkezésű, típusokba nem sorolható, új stílusú balladacsoportra, amely mára teljesen feledésbe merült. A dallam nélkül leírt szövegek kiválóan példázzák, hogy a nagy múltú betyárfolklór ismertebb motívumaiból még a századfordulón, sőt, más példákkal igazolhatóan századunk harmincas éveiben is „működésbe” jöhetett a népköltészet teremtő ereje, de ezek a termékek a kellő fogadtatás híján nem tudtak a hagyományba ágyazódni, így az emlékezetből teljesen kikoptak. S bár a kisráti balladákkal kapcsolatban másutt elmondtuk már, most sem hallgathatjuk el, hogy éppen a fenti okok miatt volt feltűnő váratlan felbukkanásuk a Vaszócsik V. J. által szerkesztett ungvári egyetemi segédkönyvben, A kárpátontúli magyar lakosság népballadáiban, ahol a szerkesztő tévesen adatolja és helyenként statisztikailag kozmetikázva ajánlja a folklórral éppen csak ismerkedő hallgatók figyelmébe a folklórtörténeti szempontból valóban figyelemre méltó ungi népballadákat. A hamisan feltüntetett gyűjtési hely és az ugyancsak hamis adatközlők megnevezésével talán az lehetett a „gondozó” tanárnő szándéka, hogy az egyik budapesti részképzésen lévő diák által a kézirattárból előásott szövegeket az élő „kárpátontúli” szájhagyomány részeként mutassa be. Nincs, és nem is lehet erre elfogadható magyarázatot találni, ám ha feltételezzük, hogy a diákok által gyűjtött és adatolt anyagok kissé megrostálva ugyan, de a tanárok által ellenőrizetlenül kerültek a gyűjteménybe, csak súlyosbítja a tanárok mulasztását.
Tovább vizsgálva az EA Ung megyei folklóremlékeit, azt tapasztaljuk, hogy a sárospataki gyűjtők falujárása során teleírt füzetek az illető felkészültségétől és rátermettségétől függően tükrözik egy-egy község szellemi kultúrájának akkori állapotát. A legkülönbözőbb tematikájú népdalszövegeket, köszöntőket, lakodalmas szokásokat, gyerekjátékokat, meséket, tréfás történeteket olvasva akarva-akaratlanul a múlttal, pontosabban annak szellemiségével szembesülünk, amelyről az utóbbi két-három évtizedben kissé könnyedén azt hangoztatjuk, hogy letűnt, elszállt. Az alaposabb szemlélődés azonban azt is sejteti, hogy bár az évek valóban rohannak, a közösségi tudat órája lassabban mozog. Így az évszázadok által alakított népi kultúra is sokáig állja még a műszaki civilizáció, a megváltozott életvitel következtében jelentkező újabb szokások rohamait.
A Novák Sándor eszenyi gyűjtésében lejegyzett katonadalok (EA-909) más szövegváltozatai visszaköszönnek a húszas évek végén keletkezett kéziratos nótásfüzetekben, s olykor felbukkannak napjainkban is. De átnézhetjük Tóth Miklós Palágy környéki (EA-860), Gesztelyi Nagy László tiszasalamoni (EA-941), Gaál István ungvári anyagait, s azokban szintén olyan népdalokat és balladákat találunk, amelyek esetében ugyancsak kimutatható a korunkig tartó folytonosság.
Falujáráskor a hagyományok vallatása során gyakran előkerülnek a fiókok mélyéről, a szekrények belsejéből a féltve őrzött, megsárgult, szakadozott kéziratos nótás és mindenes füzetek, sokszor azt igazolva, hogy a hagyományhordozó falusi parasztság a maga módján szintén szembeszállt a feledtető idővel. Szinte bizonyos, hogy egyes folklórműfajok átörökítésében közvetlen szerepük volt úgy ezeknek, mint a katonai szolgálat idején unaloműzőként vagy az otthoni táj nosztalgiájától hajtva egymástól másolt, egymás által teleírt kéziratos katonakönyveknek. Példaként említhetők a felnépinek mondott verses szerelmes levelek, amelyek kimondottan kéziratos formában terjedtek, és hihetetlen földrajzi távolságokat jártak be, eljutva a tengerentúlra is. A tiszaágteleki Nagy Zsigmond 1924-ben nyitott terjedelmes, 130 oldalas, ma megbámulandó kalligráfiával teleírt füzete a Latorca-parti kisközség korabeli szellemi viszonyainak sajátságos tükre. Beletekintve felelevenednek a kis ungi faluközösség vérbő népi humorral fűszerezett lakodalmas szokásai, de kissé továbblapozva, a párválasztás forgatókönyve után máris a gyász idején esedékes alkalomhoz szabott éneklési hagyományokkal szembesülünk, majd megtudjuk, hogy a határtalanul burjánzó emlékversköltészet mely termékeit kedvelte leginkább a korabeli falusi ifjúság. Ha ugyanennek a „szerzőnek” katonai szolgálata idején Olomócon (Olmütz, Olomouc) írott verses könyvét ütjük fel, a csehszlovákiai katonai szolgálat jellegzetességeinek rögzítésén túl első világháborús vagy azt megelőző időkből származó régi katonadalokkal, a katonahumor nemzetközi kiterjedésű alkotásaival, a bakamiatyánkkal, a bakaszámlával stb. találkozunk. Nagy Zsigmond katonadalai a hetvenes évek végén a Bereg megyei Mezőváriban még élő előadásként hangzottak el és lettek hangszalagra rögzítve. Tény, hogy az akkori énekesek már nincsenek közöttünk, s szomorú sejtelemmel jelentjük ki, hogy a közelgő ezredforduló már senkit sem talál, aki ismerné és elfújná a régi híres bakanótákat vagy veretes szövegű pásztordalokat.
Éppen ezért szükséges hát, hogy a kelletekorán vagy akár az utolsó órában elkezdett gyűjtések anyagai minél előbb kötetekbe rendeződjenek, s a népi kultúrához szívvel és lélekkel kötődő közvetítők által, a népzenei, néptánc- és kézművestáborok ifjú lakóinak figyelmét felkeltve visszaszervesedjenek a hagyományba. Nemcsak a figyelemfelkeltés, de a legmegalapozottabb figyelmeztetések is megtörténtek már erre vonatkozólag. Deák Geyza, a sárospataki rajztanárból lett etnográfus szellemi és tárgyi emlékeink sorvadását, enyészetét látva értő szemmel és konok elhatározással kezdi meg az értékek mentését „úgy, ahogy Isten tudni adta, s ahogy szerény anyagi helyzete engedte”.
Megnyugtató érzés tudni, a kárpátaljai magyar néprajzkutatás távlatait fürkészve reménykeltő, hogy az ungi tájon az utóbbi öt-hat esztendő során színre léptek Deák tanár úr mai utódai: a ráti Hutterer Éva és a szalókai Varga Ibolya. Jelentkezésükkel egyben a megye népismeretének új és fontos fejezetét nyitották meg. Mindketten a népszokások és a hiedelmek gazdag költészetének tanulmányozásában merültek el. A hiedelmek és az általuk befolyásolt, alakított népszokások kutatása nálunk még járatlan területre vezeti el a néprajzost. Olyanra, amely feltáratlansága és viszonylagos gazdagsága révén bő kézzel jutalmaz, a ma is feltárható anyag pedig az ősi magyar hitvilág mind tökéletesebb megismerése felé nyit újabb ösvényeket.
Források:
1. EA-941 Gesztelyi Nagy László: Tiszasalamoni folklóranyag, 220. o.
2. EA-488 Gaál István: Ungvári népköltési gy., 131. o.
3. EA-930 Harsányi István: Ung megyei folklór, 1913, 320. o.
4. EA-1443 Papp János és Tóth Pál: Ung megyei folklór, 1913–14, 799. o.
5. EA-1994 Többen: Ung megyei balladák, románcok, 1913–14, 160. o.
6. EA-860 Tóth Miklós: Palágy és környéke. Folklór, 330. o.
7. Nagy Zsigmond kéziratos füzete, Tiszaágtelek, 1924, A szerző birtokában
8. Nagy Zsigmond kéziratos katonakönyve, Olomóc, 1925, A szerző birtokában
9. Deák Geyza: Az ungvármegyei Tiszahát. In: A Tisza bölcsője – kárpátaljai honismereti és néprajzi írások a reformkortól 1945-ig, Sz.: S. Benedek András, Hatodik Síp Alapítvány, Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 1996
10. Vári Fábián László: Vannak ringó bölcsők – kárpátaljai magyar népballadák, Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1992
11. Varga Ibolya: Babonák és hiedelmek Szalókán. In: „Szem látta, szív bánta” – kárpátaljai honismereti tanulmányok, Sz.: P. Punykó Mária, Hatodik Síp Alapítvány, Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 1996