„A kárpátaljai festőművészet tulajdonképpen ott kezdődik, ahol a lélek a tájra eszmél” – írta Aba József, az Északkeleti-Kárpátok és a peremvidék képzőművészetének jó ismerője a regionális jellegzetességek okait és eredőt kutatva. Mesterekhez és tájakhoz kötött festőiskolák évszázadok óta léteznek. A kisebbségi képzőművészet esetében azonban nem erről, illetve nem csak erről van szó. A XX. századi nagypolitika bizantinizmusa kellett ahhoz, hogy emberi közösségeket addig nem létező létközegbe kényszerítsen. S ezek a közösségek érthetően keresték önnön sorsuk meghatározási kísérletei közt a művészi önkifejezés lehetőségeit. Bár a tájhoz kötődő és többé-kevésbé elhatárolódó helyi képzőművészet gyökereit sokan egészen a XVII. századig vitték vissza, sokkal reálisabbnak tűnik a kárpátaljai festészet kiindulópontját a hazatérő Hollósy-tanítványok munkásságában keresni. Az úgynevezett nagybányai festőiskola ekkor már hosszabb ideje amúgy is a mai Kárpátalja területén, Técsőn talált otthonra. Ijjász Gyula, Novák Andor és Virágh Gyula, majd a magyarországi és európai iskolákból hazatérő Boksay József, Erdélyi Béla, Grabovszky Emil, Kontratovics Ernő, Boreczky Béla, Izay Károly, Manajló Tivadar vagy éppen Koczka András már rádöbben, hogy sok mindennel materiális értelemben is elvesztette centralizált példa- és kapcsolatrendszerét.
A külső formák, szervezeti keretek megteremtése volt a könnyebb feladat. Már 1921-ben megrendezték a ruszinszkói képzőművészek első kiállítását Munkácson. A terület természetes központjában és a rövid életű, Magyarországhoz tartozó Ruszka Krajna székvárosában, Munkácson. A ruszinszkói képzőművészek 1922-es kiállítására már a csehek által választott adminisztratív központban, Ungváron került sor. Ezt követően a Kárpátaljai Festőművészek Klubja szervezett éves tárlatokat, és próbált életképes művészeti közeget teremteni. 1939–44 közt immár a Kárpátaljai Festőművészek Társasága szervezte az éves seregszemléket, s tartott fenn a tájegység művészei számára állandó galériát. Erdélyi Béla a beregi Kovácsrét festői hegyvidéki völgyében már-már kárpátaljai Barbizont álmodott.
A művészi törekvések két meghatározó személyisége Erdélyi Béla és Boksay József volt. A bevezetőben már említett Aba József megfogalmazása szerint „Boksay iskolát teremt, de ezt az iskolát Erdélyi hajszálcsövei táplálják, vagy egyenesen ő szívja fel Nyugat felé”.
Sajátos módon a totalitárius szovjethatalom is meghagyta egy ideig a művészi álmokat, reményeket. Állandó tárlat, éves kiállítások, személyes bemutatkozások és nem utolsósorban főiskolának álmodott képzőművészeti szakiskola jelezte azokat a fogódzókat, amelyekben elsősorban a sokkal többre hivatott európai művész, Erdélyi bízott. (Társa, Boksay ekkor még ruszin/ukrán volta mellett sem volt a hatalom kegyeltje; nem tudták felejteni templomi freskóit.)
Az álmok azonban törékenyek. Az ideológiai elvárások fontosabbak voltak a művészetnél, és sem a ruszin, sem a magyar kultúra nem fért be a nacionálszocializmus barokkos „képkeretébe”. Különösen a magyar képzőművészek számára vált követhetetlenné a zöldes beütésű generálkék tájképvilág, amelyben jól láthatóan fel kellett tüntetni a mozgalmi felhívásokat, transzparenseket.
Nem véletlen tehát, hogy a birodalom összeomlása után, 1990-ben már kisebbségi alapon szerveződött újra a helyi magyar képzőművészet a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságaként. Alig egy évtizedes, küzdelmes, mégis időtálló, hiteles tevékenységükről a külső tényeken túl magát a művet is látó-láttató szakíró ad képet, mérceként a legutóbbi seregszemle helyzetképét felmutatva.
■■■
Lelt arany
A Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága
A Szlovákia, Magyarország, Románia és a Kárpátok hegyvonulata által határolt kis háromszögben, Ukrajna nyugati csücskében alkotó magyar festők, szobrászok, iparművészek – a hatalom néhány kegyeltje kivételével – a képzőművészeti élet perifériájára szorultan évtizedekig még talán saját szülőföldjükön, Kárpátalján is ismeretlenek voltak a műértő közönség, egészében a magyar nyelvközösség számára.
Együttes közös kiállításokra korábban nem volt lehetőségük; úgynevezett össz-szövetségi vagy ukrán kiállításra nagy nehezen jutott be egy-egy művész. Értelemszerűen nem ismerték munkásságukat a határokon túl s így Magyarországon sem. Az elszigeteltség annál súlyosabb volt, mivel nem utazhattak, folyóiratokhoz, művészeti könyvekhez, szakmai hírekhez sem a nagyvilágból, sem Magyarországról nem jutottak hozzá. Ahogy Szemán Ferenc (Öcsi), a lassan egy évtizede megalakult Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága egyik meghatározó egyénisége röviden megfogalmazta : „Az ember mozgásterét – egyenes és még inkább átvitt értelemben – annyira beszűkítették, hogy mindnyájan valami mikrovilágban éltünk.”
A Révész Imre társaság megalakulása alapvető változásokat hozott. Rendszeres kiállításokat szerveznek, kiadványokat jelentetnek meg, szerepelnek a magyarországi tárlatokon – ott van a nevük a magyar képzőművészet jelképes jelenléti ívén.
Művészetükről a hazai szakmai közönség számára is pontos képet nyújtott az 1996-ban, Budapesten a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága keretében rendezett Tisztelgés a honfoglalás 1100. évfordulója előtt című kiállítássorozat is, mely a környező országok magyar képzőművészeit mutatta. Ekkor ismerte fel teljes valójában a szakma a kárpátaljai magyar képzőművészek speciális helyzetét, némely tekintetben, az ukrán–orosz művészet hatását, hogy éppen a hazai művészettel összevetve ne lemaradásként értékelje témavilágukat és stílusukat. Szembesülnünk kellett több tényezővel, el kellett ismernünk tehetségüket, próbálkozásaikat, kötődéseiket a hagyományokhoz, a nagybányai és az alföldi festészethez. Megérthettük megmaradásuk zálogát és inspirációs forrásuk mibenlétét, azaz a nemzethez való tartozás mindenekfelettiségét.
Munkásságuk áttekintésére legutóbb a Révész Imre társaság negyedik reprezentatív kiállítása nyújtott alkalmat, amelyet Ungváron az egykori megyeháza klasszicista épületében található Boksay József Szépművészeti Múzeumban rendeztek meg.
A kiállítás egészére a sokszínűség és a magyar képzőművészet hagyományaihoz való ragaszkodás volt a jellemző. Kiváló táj- és zsánerképeket, portrékat, csendéleteket, a belső világ kivetüléseként megjelenített szürrealista festményeket, szobrokat és iparművészeti tárgyakat láthattunk. A szülőföld, az Alföld ihlette táj volt a leggyakoribb téma. Az alföldi iskola, Tornyai János hagyományainak követője a társaság legidősebb tagja, Iván Ambrus (1929). Letisztult hangon vall környezete világáról (Tájkép, Titkos járat). Az Öreg csűrben, a Nyári fényben régi parasztudvarok, szobabelsők lírai „csendélet-képei”. Hasonló felfogású, de Ambrusnál impulzívabb művész Kolozsvári László (1950), aki a XIX. századi realista festészet, Munkácsy Mihály, Bihary Sándor, Révész Imre tudatos követője. A magyar realista festészeti hagyományokhoz való kötődése viszont mentes az epigonizmustól. Mai világunk eseménytelen abszurd zajosságát adja elő – s azzal, hogy helyszínei a a sikátorok, szűk, kopott terek, piszkos kocsmák, témáit nem érezzük egzotikusnak (Zugfőző, Nyugdíjasok, Eltörött a hegedű). Képei tele vannak alakokkal; minden szereplőjének mozdulata, arckifejezése van, s egy közösség feszültségeit, ellentétes csoportokra szakadását úgy rögzíti nyugodt, leíró hangon, hogy visszafogott képzőművészeti nyelve elfojtott drámaiságot éreztett nézőivel. Képei expresszív lendületük, fanyar színviláguk következtében is egyedülállóak a mai magyar festészetben. Az Alföldi táj című festménye a puszta végtelen kiterjedését, a „nagy sömmi”-t, a motívum nélküliség magányhangulatát tükrözi.
Némely képe tájfelfogásában Tóth Lajos (1948) áll közel hozzá. A Tájkép című festményén a lehető legegyszerűbb eszközökkel tárta elénk és visszafogott hangján valóban láttatta az Alföldet. Ugyanígy szép a Mezőkövesd című falurészlete, melyen a kép kompozíciója és a színválasztás nagyszerű összhangban állnak. Más a Magány csontvárys hangulatú, kiegyensúlyozott, visszafogott színekkel megfestett, valamint a Családfa és a Kárpát-medence című szürrealista képe. Ezek közül a szimbolikus festmények közül kiválik a Határ című olajképe. A végtelen kiterjedésű sík táj az ember életterének és életének determináltságát fogalmazta meg kemény lírai eszközökkel, amikor a piros-fehér-zöld határkövet bejelölte. A kiállítás egyik kiemelkedő alkotása volt ez a festmény tartózkodó hangulata, a téma és a megoldás közti egyszerű közvetítés drámai feszültsége következtében. Szubjektívebben, a maga hangulati nyelvén, érzésein keresztül közelíti meg a tájat Magyar László (1955). A megszemélyesített – vagy ember arcú, fába rejtett sorsokat szimbolizáló – tájképei (Szoborfa, Sziget, Hármasban) mellett kiállított Jégmadár és az Éjjeli madár láttatni engedi a művész markánsabb, mindamellett lírai kifejezési oldalát. Erfán Ferenc (1959) a táj hangulatának visszaadására törekszik. A fények, a színek pazar világával posztimpresszionista képek sorozatát állítja elénk (Gesztenyefa, Virágzó fa). A Tisza és a Tájkép című kép jelzi, hogy meg tudja haladni a fentebbi képek „bevált” stílusát. Portréi estében is inkább az ábrázolt általánosan szép képét mutatja be, s ezeken a háttér szinte egyenrangú az ábrázolt alakjával. (Egy sebész portréja, Léna, Kolja). A más eszközökkel festett Velence, a Kassai dóm, vagy a lovakról festett sorozata Erfán sokféle lehetőségét, kifejezőkészségét, a biztos festés könnyű-könnyed viselését jelzik. Idővel minden bizonnyal karakteresebbé fog válni. Valamennyiüktől eltérő alkat Benkő György (1947). Absztrakt szürrealista képei markáns egyéniségéről és belső vívódásai indulatos, robbanékony kifejezéséről egyaránt szólnak. A legimpulzívabb, legexpresszívebb festő. Képei vastagon felvitt komor, sötét festékrétegei alatt az alapozás vad megdolgozása is áttör, miközben a mélyekben vörösek, kékek, sárgák, néhol zöldek villannak fel. Erőteljes művészegyénisége a kortárs magyar festészet kiemelkedő alakjává avatja.
Sokféle témát és műfajt képvisel Réti János (1949). Erotikus témájú dekoratív grafikái mellett (Göncölszekér, Éjjeli pillangók, Kentaur) figurális olajképeket és tájakat alkot. A Nike és a Maskara című akvarelljeit és a hol posztimpresszionista (Ung völgye, Bárkák), hol kubista (Reggel a Beszkidekben) stílusban megfestett képeit mintha nem a fentebbieket is megfestő kéz alkotta volna.
Veres Péter (1943) szürrealista jeleneteket és tájképeket állított ki az ungvári szemlén (Romantika, Álommadár). Művészete didaktikus szándék nélkül is vallomásos „képírás”. „Ezt a közel tucatnyi képből álló sorozatot – írta úgynevezett »sárkányos« opusairól – a hatalom embertelenségéről, a kisember kiszolgáltatottságáról vagy ha úgy tetszik, saját magunkról is festettem.” A regék, a népmesék és a történelem világa jól megfér műveiben a lágy, lankás beregi rétek élő, éltető természeti közegével. Berecz Margit (1956) kubista, dekoratív stílusú tájképei elárulják eredeti műfaját (Ritmusok, Tavasz, Avasi motívum). A textilművész Városi motívum című festménye rendelkezik a festészet valóságos lelkületével. Petky Péter (1947) témája egy művészeti korszakot vagy a szülőföldet megjelenítő nő (Reneszánsz, Szülőföld, Madonna). A grafika és kisplasztika műformáiban is otthonos.
Riskó György (1955) vonalrajzon alapuló grafikái lendületük ellenére rutinos kimódoltságra utalnak. Több művészi keresés, érés után minden bizonnyal több értékkel fog rendelkezni,
Szimbolikus, szürrealista festőművész Szemán Ferenc (1937). Ungváron született, s mint annyi kárpátaljai magyar értelmiségi, ő is Észtországba került; a Tallini Képzőművészeti Főiskolán végzett. Képeire egyéni, kiforrott látásmód, szimbólumrendszer és a művészi magatartás, gondolkodás összetett kifejezése a jellemző. Formanyelve, stílusa pontos képi megfogalmazás. Kompozíciói leszűrt képzettársítások, abszurdomok valós világa (Mezőkövesdi madonna, Matyó portré, Önarckép koporsóban, Bárányos önarckép). Csendéleteinek szimbolikája, felbukkanó ősiségük, pogány világuk miatt is ismeretlen művészetünkben (Hucul csendélet, Vereckei dögtemető). A Bika, a Bárány, a Kos című képek jelképi misztikussága – de egész festészete is – Tóth Menyhért befoghatatlan erejű lírájához hasonlítja az övét.
Más, lírai és szimbolikus hang Szocska László (1951) szobrászé. Könnyed, absztrakt plasztikái fából készültek. Olyan elvont fogalmakat, természeti jelenségeket fogalmaznak meg, mint például a Forró szél. Az egymásba érő hullámvonalak felületei lángnyelvként veszik körbe a teret, ekképp érzékeltetve a forróságot. Vagy érzelmi hangulatokat, mint a Megnyugvás, kész megformálni. Rendkívül lírai, érzékeny hangja mentes minden szentimentalizmustól, felesleges dekorativitástól (Kék madár, Möbius-szalag, Ár). Ismeretlenül is a mai magyar szobrászat jeles képviselője.
A társaság iparművészeiről kell még szólnunk: munkáik szépen tagolták a kiállítás összképét. Hidi Endre (1944) a népművészet elemeit és formakincsét felhasználó, mívesen megmunkált használati kerámiai mellett Ungváron láthattuk A vasút története I–II. című kerámiareliefjét. A technika, a kompozíció, a színek és a formák magas szintű együtthatásának és egyben alkotó vénájának kiváló munkája e mű. A fiatalabb generációhoz tartozó Hrabár Natália (1964) kerámiatáblákra applikált vékony porcelánképeket. Díszítésük absztrakt; munkáit érzékeny, igényes megmunkálás jellemzi. Jankovics Mária (1962) lírai alkatának a selyemfestés világa ad teret. Szép kompozíciói technikailag is rendkívül igényesen megoldottak. Színkultúrája, dekoratív rajzossága kiegyensúlyozottá teszik batikjait (Tulipán, Virágoskert). Ungváron kiállított Csendélet I–II. és a Város I–II., valamint a Vízparti táj című gobelinje a művésznő új alkotói periódusára hívják fel a figyelmet.
Ez az évtizedes számadásként is értékelhető seregszemle nemcsak nagy esemény, de szakmailag is rendkívül jelentős élmény volt. Látnunk és tudatosítanunk kellett a magyar képzőművészet értékeit. S azt, hogy itthon is tudnunk kellene, hogy léteznek, alkotnak, hogy mihamarabb be kellene mutatnunk a Révész Imre társaság tagjait. Mert, mint ahogy Benkő György mondta: „Egy tárlat ma olyan, mint egy árvíz: megtermékenyíti a földeket, de sok hordalékot, salakot is hoz magával.” – Tudjuk azonban, homokból mossák az aranyat.
Szabó Lilla