„Orosziba, egy Beregszász melletti faluba valósi vagyok. Muzsalyban jártam középiskolába. Most rettenetesen jól érzem magamat! Ma reggel indultunk Beregszászról. Az éjjel talán lesz szállásunk, talán nem. A busz, amivel járunk, az otthonunk. Benne van az előadásaink minden kelléke, benne vagyunk mi is. Úgy össze van kötve a sorsunk, hogy az néha ijesztő. Mindig is egy zárt közösséget alkottunk, már Kijevben a főiskolán is. Faluról mentünk, nem voltunk felkészülve a nagyvárosi életre. Én ráadásul kicsi is voltam, százötven centis, aztán a második évben a pesti főiskolán töltött szemeszter idején nőttem harminc centit. Mikor hazamentem, nem ismertek meg…”
Egy kis kopasz gyerek ült velem szemben a gödöllői művelődési házban a színpad mögötti egyik öltözőben. Kicsi? Na, az nem, jó magasra nyúlt valóban, mégis valahogy: gyerek. Csontos arcából világoskék szem nyílt, tágult a világba, s csak beszélt, beszélt, hol arra felelve, amit kérdeztem, hol azt mondva, ami éppen eszébe jutott, közvetlenül, bizalommal, mintha ki tudja, mióta ismernénk egymást. Semmi elfogódottság, semmi zavar, semmi távolságtartás.
Pedig akkor láttuk egymást életünkben először, és interjú készült, ki voltak osztva a szerepek: színész, újságíró. 1996 nyara volt. Kisvárdán, a határon túli magyar színházak fesztiválján a beregszászi színház Boccaccio-novellákból összeállított, Vidnyánszky Attila rendezte Sólyompecsenye című előadásával elnyerte a fesztivál fődíját, az előadás egyik szereplője, beszélgetőtársam, Trill Zsolt megkapta a legjobb férfialakítás díját. Minderre a művelődési ház színházi szervezője hívta fel a figyelmemet, mikor aztán augusztusban hozzánk, Gödöllőre jöttek vendégszerepelni. Igazán?! – buzdultam fel. Akkor írok róluk. Még nem láttam az előadást, sőt semmit sem tudtam a beregszászi színházról. Még éppen csak „beesett” a társulat, még el sem kezdhették a színpad bejárását, az eljátszandók felelevenítését, helyhez igazítását, mikor nyilatkozatra kértem néhányukat.
Akár mindegyikükkel beszélgethettem volna, olyan kevesen voltak. Heten szerepeltek mindössze. A szükségből erényt csináltak, ki-ki több szerepet alakított, egyik figurából léptek a másikba. Íme, a legkisebb hivatásos magyar színház, állapíthattam meg. És aztán, ahogy folyt, ahogy pergett az előadás: de hogy ennek a kis színháznak micsoda színésze van!
Az az igazi komédiás jelent meg előttünk, nézők előtt, aki eggyé válik a színpaddal. Aki, ha annak a deszkáit a talpa alatt érzi, mindenre képes. Talán Soós Imre lehetett ilyen. Aki, mint visszaemlékezők felidézik, már egy főiskolai helyzetgyakorlaton eljátszott egy öreg baktert, a bakter lámpáját, a szelet, mely a lámpát kioltja. Trill Zsolt a Boccaccio-előadás egyik jelenetében volt vadász, ugyanakkor a vadász kutyája, a liba, ami meglőve leesik a levegőből – s így, együtt mindezek által ő egymaga az egész kárpátaljai helyzet, annak siratni való nyomorúságával és hihetetlen groteszkségével.
Milyen szerepekben láttam később? Az ember tragédiája Lucifereként, Csehov három egyfelvonásosában három különböző öregemberként. A Shakespeare-kortárs John Ford Kár, hogy ká című tragédiájában – rémdrámájában – a húgával szerelembe eső fivér szerepében, Giovanniéban, aki a vér szerinti összetartozás rabja, s elveti, semmibe veszi azt a viszonyt, melyet az erőszak szentesített, mely „jogszerű”.
Ez utóbbi előadáshoz egy színházi fesztiválon volt szerencsém. A fesztivált záró értékelésen szakemberek ízekre szedték ezt is, mint a többit, csak Trill Zsolt alakítását dicsérték. Nem is csak az alakítását, őt magát, sorra a kemény bírálók, szinte meghatottan. „A törékenységnek és a szilárdságnak ritka egysége… Nem is tudok hasonlóról a korosztályában…” – mondta az egyikük. „Trill Zsoltot én is nagyon szeretem, és nagyon fontosnak tartom, amit csinál…” – így a másik.
Mit szólt ő ehhez? Picit mögöttem ült, hátra-hátra pislogtam, de nem láthattam az arcát: a fejét mélyen lehajtotta. Mire gondolt? Örült? Vagy olyasmik futottak át rajta, mint amikről a 96-os interjú során is beszélt:
– Nekünk jót kell csinálnunk, mert csak így maradhatunk fenn. Most Kisvárdán más színházaktól úgy néztek ránk: mi nem is vagyunk színház, csak egy színjátszó csoport. Nincs még egy termünk se. Egyik iskola tornaterméből megyünk a másikéba: itt megalázkodni, ott megalázkodni… Kölcsönkapott kosztümökben játszunk…
Otthonuk, helyük, pénzük – ha jól tudom – azóta sincs. Egy rozoga busz. Azzal járják Kárpátalja falvait vagy Magyarországot, vagy a világot. Egyszer tanúja lehettem, mikor az egri Ifjúsági Ház elől, ahol vendégszerepeltek, kanyarodtak ki nagy nehezen, hogy nekivágjanak az éjszakának, meg sem állva a határig, s zötyögjenek tovább, azon is túl.
Lelkesen integettünk. Trill Zsolt szélesen mosolygott visszafelé. „Most rettenetesen jól érzem magamat!…” Erő, érzelmi gazdagság, gyermeki tisztaság – és létrejön az elmondandó szövegnél, az eljátszandó helyzetnél mindig többet jelentő, mindig többet adó színész.