Bartha Gusztáv

Egéritató

Jaj neked, emberi szokásunk áradó dagálya.
Ki úszhat szembe sodrásoddal?”
                                                        Szent Ágoston

    Öt éve történt, tíz éve?… A faluban már összetévesztették az orgazmust az organizmussal. A konyhákban, a kerítésfélfának dőlve trécselő asszonyok közül a belátók az orgazmusig kívántak eljutni, míg az okoskodók hiúsága az utóbbival kacérkodott. A mindig komor és ünnepélyes László tiszteletes dörgedelmekkel elegyes nyomorúságos jövőképe televízión edzett hallgatóit annyiban érintette, hogy konokabbul kívánták utánaélni a tegnapot: holnap. „Eleitől fogva…” – énekelték a hívek; búgott bosszúsan a szószékről László tiszteletes mély basszusa. Egy huncut tekintetű ember meg csak állt a templomban, és mosolygott. Őt, vicces Lukácsot két kézzel csiklandozta a kárpátaljai kis magyar Nekeresd a kapitalizmus áldásait habzsoló igyekezete. Az affektálás. Röhögésre ingerelték a latin szavakkal egyedieskedők szerte nyálfröcsögtetett ostobaságai. Míg a községház pulpitusáról (az emelvény együtt bukott a kommunizmussal) közelítették meg individuálisan az individuális problémákat, követelték meg paralel az individuumtól az invalidizmust, nevetés járta, de ha ez hangzott el, szó szerint, az iskolai tanévnyitón, s végignézett a megilletődött leendő elsősök során, akkor a térdét kellett hogy csapkodja vicces Lukács.
    Öt éve történt, tíz éve?… Kiadványok cseréltek gazdát; egy színes taksált öt fekete-fehér szexlapot, s jött a videó, fennhangon abajogtak a televíziók hangszórói, aláfestve műcsöcsös némberek végtelen vonaglását. László tiszteletes komorabb lett, példázata a hét kövér és hét sovány tehénről együtt járt egy felajzott tenyészbika képének elhessentésével, aminek a hívek képzeletében való meglétéről vicces Lukács nevetése árulkodott. „Elrabolhatja tőlünk Európát!” – figyelmeztette a híveket, és fegyelmezte vicces Lukácsot, majd kitért az adakozás fontosságára, meg arra, ha már ilyen jó pénzeket kapozsgatnak a gazdák a kertekben termett paradicsom eladásából – paradicsomi állapotokat teremthetnének ahelyett, hogy mű… izékre költik.
    Mintha tegnap történt volna. A mondatok azóta szelik át mind kacskaringósabban és annyiszor az elodázott cselekvést (mint a gyorsan lefutó hegyi csermelyt a szerpentinek), miszerint: minden baj forrása a pénztelenség. Egyedül László tiszteletesnek adott jogot a hét bő évet felkérődző tehenek háromra apadt száma, hogy vasárnaponként tőmondatokban vagdossa hívei fejéhez az egy igazságot.
    Így történhetett meg egy januári estén – míg a rádióban Kijev áremelést ígért, Budapest hidegfrontot, Amerika bombázást Boszniában –, László tiszteletes öblös lámpaüveget sudrált, hogy a hurkára gyűrt újságpapír többszöri áthúzása csak jobban szétmázolja a rossz minőségű petróleum zsíros kormát. Ez idő alatt vicces Lukács vastagon oxidált rézcsatlakozót kapargatott zsebkésével, majd becipelte a konyhába a nem könnyű akkumulátort, fel nem tételezve, hogy a tiszteletesnek az elszenesedett kanócvéggel gondja lehet, a lámpabél nem veszi fel a petróleumot. Igaz, ő sem boldogult. Csavarkulccsal esett a leült akkumulátornak, hogy még az áramszünet előtt felpislanjon a kilencwattos körtécske. A sav ömlött ki, a petróleumlámpa tört el előbb? Ki tudja. A sistergő, habzó sav gyorsan párolgott, a petróleum bűzösen. A Nekeresdre boruló sötétségben senki sem látta a parókia kitárt ablakát, sem vicces Lukács rédelyes házának nyitott konyhaajtaját. Fáztak. Nagykabátban, kályha mellett. A tiszteletesben a méltóság, Lukácsban a kekk ágaskodott az ellen, hogy bekéretőddzenek a szomszédba.
    László tiszteletest, míg tüdőgyulladással feküdt, a szomszéd falu papja helyettesítette. Vicces Lukácsot senki. Az idegen pap szálán bánt ideiglenes bárányaival, s már-már rendjén valónak tűnt, hogy Nekeresden a védtelent kiforgató fukarságot, a gyűlöletté fajuló irigységet és marakodásba torkolló torzsalkodást nincs ki megmosolyogja. Így gyűrte mélyen régi önmaga alá magát a falu egy igénykínzó pénztelenséggel, gondgyötrő áramszünetekkel, ál- és rémhírekkel terhelt tél alatt. Nem csoda, ha mohón kapott a határnagy paradicsomtáblák képében ámító jövő után, egyrészt szükségből, másrészt, hogy kapzsisága elriassza a szerencsét.
    A palántanevelő hidegágyakkal telegyűrt kertek láttán vicces Lukácsot kipurgálatlan légcsőhurutja vette elő. Köhögött. Előregörnyedve, vénemberesen. A kórházban így szokta meg. Emiatt sűrven félbeszakadt munkája, a seprűkötés, a kapa-, kaszanyél esztergályozása. A fojtó ragasztószag suszterkedésének véget vetett. Az újságolvasásról maga mondott le: köhögésre ingerelte a népi gyógymódokról, a népélelmező cigánykrumpliról (csicsóka) s egyéb népboldogításról szóló nyomdacikormány. Mint ahogy a községház pulpitusán a demokrácia mellett lándzsájukat tördelő szónokok sem bírhatták nevetésre a XXI. század küszöbén. Kigúvadt, könnybe lábadt szemekkel nyeldelte nyálát. Kínozta a roham, mint az istentisztelet alatt, pedig a hívei közé megtért László tiszteletes szomorúságára ráfért volna a vigasztalás. „Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát…” – prédikálta Máté evangéliumát a tiszteletes, s tudta, hogy gyér hallgatósága gondolatban paradicsompalántát gyomlál, permetez. Vegyszerbe, földmunkába ölte a nép összekapart tartalékát, és a porba taszító kiszolgáltatottságtól való ösztönös félelmében emberőrlő igyekvésre sarkallja képzeletét.
    Azon a tavaszon elmaradtak a varjak. Fekete seregeik nem lepték el a szántóföldeket, nem bukdácsoltak ká-á-ár-örömmel a traktortárcsa vágta nyom után. „Urbanizálódtak”, állapította meg László tiszteletes, és a nyitott verandáról komoran nézte a parókiaudvar nagy eperfájának verébpityergető magányát. Gondolata a város környéki, befűlt, télen át gőzölgő szeméthegyekig ment el utánuk, mialatt vicces Lukács köhécselve, pihegve cipelte fel öreg cseresznyefájára a katonaköpenybe bújtatott madárijesztőt. Azt, hogy a reggeli órák zajgó seregélynászát nem riogatják a csókák lomha csárnycsapásai, nem hiányolta. Nekeresd sem. A rádió Kínából özönvízszerű esőzésekről, floridai hurrikánról adott hírt, s ő, vicces Lukács az eget fürkészte, a száraz szelek felseperte vakító kékséget.
    Forró, egérszagú lett a nyár. A tűző napon kapálásba, koccsolásba görnyedő nekeresdieknek délibáb emelte szemmagasságba a távolba vesző sorvégeket. Csalogatta őket reggeltől napestig, míg a paradicsomba ölt pénz, munka irgalmatlanul noszogatta. Telt, tikkasztott a június, már a szellő is portölcsért terelt, mikor végigcikáztak a sorközökben az első egerek. Együtt nőtt szaporaságuk a húsosodó, zöld paradicsombogyókkal. Tele volt szürke szőrgombolyagokkal minden lyuk, gazzal benőtt horpasz a határban, a tudat alá később fészkelték be magukat. László tiszteletes emberül verejtékezett a szószéken. A Prédikátor könyvének vonatkoztatható verseire gondolt, de vicces Lukács vészjósló köhögése visszariasztotta. „Imádkozzunk!” – mondta.
    A falucsődítő nagygyűlés után, hol a paradicsomot, keserű fája miatt, egérfogyasztásra alkalmatlannak ítélték az alkalmi szakértők (vicces Lukácsot sokan mosolyogni látták), Nekeresd kapára kapott. Álló napokon át csépelték, taposták rekkenő hőségben a pirulásnak indult termést édesden habzsoló egérhordát. A rögöknek nőtt farkuk reggelre, vagy az égből potyogtak alá? Nem tudni. Mint ahogy a községház vészbizottsága által ígért szükséges lépések megtételéről sincs tudomásunk. László tiszteletes járt kétségbeesetten föl-alá a verandán, s a mélységes apátiára gondolt, amibe gyülekezete zuhanni fog. Elmaradt a méregosztás, a helikopteres méregkiszórás, a tiszteletes aggodalma azonban valóság lett.
    Velőt szikkasztó forróság zsugorította a határban a szélfogó gyertyánfák árnyékát. Nekeresd a házakba húzódott vissza, ott nyűglődött a megroppant akarat. A délibáb dédelgette, csatatérré dúlt paradicsomtáblák látványát a televízió vérben tocsogó filmjei feledtették, vagy az előkerült szexlapok felajzotta fantázia. Legtöbben (míg a községház pulpitusán folyt a falu gondjainak elodázása) meggybort pancsoltak, főzték a pálinkát, az élesztő erjesztette zavaros löttyöt, hogy esténként törjön-zúzzon a mértéke-nincs gődölés felincekelte tehetetlenségük. Az asszonyok aborákba, ólpadokra menekültek, s ha reggel lekászálódtak, a kialvatlanság együtt léborogtatta át velük a napot másnaposságtól szédelgő uraikkal.
    László tiszteletes zárt ablaknál aludt, kizárta szobájából a családi perpatvarok felhangjait, s míg nagy varjúcsapatokról álmodott, vicces Lukács a rédelygrádicson ült, és nézte a teliholdat… Képzeletében, mint darazsak… űrhajók dongták körbe a csillag-fürtöket, hogy fényévfaló zümmögésükbe olvadjon a szomszédok ajtócsapkodása, részeg kurjongatása.
    A hajnal a konyhában érte, hol a villanyspórra feltett kávéfőző együtt kotyogott a rádióval. Az etiópiai éhínség, a bangladesi kolerajárvány és a „… Bécsben is derült égbolt” híre ott motozott vele a műhelyben, hova első útja vitte. Kiüröngette az ott lévő konzervdobozokat, majd a kútból vizet húzott vicces Lukács. Kannával a biciklikormányon hajtott ki a mezőre, csörömpölt végig a dobozokkal Nekeresd néptelen főutcáján.
    Ahogy szaporodtak a határban a földbe süllyesztett, vízzel telt edények, úgy lettek csendesebbek az esték. Gyűrték, taszították reggel, este nagy kannákban a vizet, itatták a hőségben eltikkadt egereket Nekeresd s az ezredvég nagyobb dicsőségére.
    Vasárnap a templom méhkas lett: kuncogott, fészkelődött a gyülekezet. László tiszteletes a szeretetről prédikált, de ahogy kitért az azt szomjúzó lélek magányára – ellenállhatatlanul kitört híveiből a nevetés, a szívből jövő nevetés.