Mester Magdolna

Egy évelő növényhez…

    Ami körülvesz: szűk, barázdált műanyag doboz. Tápoldatot szór rád a ráncos kezű, velődig érő zöld magány.
    Majd végül kitárhatod magad. De még vegetatív a mázas üvegház. Senki nem fullaszt celofánba. Nem tesznek ki az utcakőre. Nem alkuszik a két világ feletted. Csak áhíthatod az évszakváltozást.
    Kitakarózni – érzed – nem szabad. Mert kiszáradnak a bőséges erek, és elgurulsz vagy messze dobnak.
    A gyökereiddel átölelt dobozba kaktuszt hoznak helyetted.

Portré

    Címeredben köpönyeg és két kulacs. Hordozod a csavaros végű zászlót. A lengetéstől fáradt a kezed. Fonogatod szóhálóidat.
    Tudod, hogy tudják, zsoldosuk vagy, csak ciklusra szerződsz, új idényre. Fő a helyzet és a gázsi.
    Ami saját volt, elrohadt.

    A tévében ott vagy, a lapok lehoznak; sározni, mosni megtanultál. Diszkrét hullarablók mosolyát vigyázod. Eltüntetsz minket, kiemelsz.

    Több életed több halálod: palettád végtelen plakát. Kenyér helyett csak cirkuszra telik: szonettet írsz, himnuszra hívsz.

    Testet kereső szervdonor vagy. Apró, kifakult LEGO-elem.
    A hályog néha szétoszlik szemedről. Visszanöveszted.
    Nyakörvedbe új gazdinevet ír a csaták nélküli, percenként újraírható áltörténelem.

Őszi verkli

    A varjak mint ormótlan fagyöngyök tapadnak a fákra. Repülésük portya, portyájuk repülés. Hangjuk kereplő: falakról csap le, megfürdik a szennyes kis folyóban, visszaszól a dobozházak mentén.
    A varjak mint üszkös rongyok terülnek a földre.
    Fagyott lábuk a sárba markol. Temetőjük az utcakő.
    Fekete tolluk takaró, fényes szőnyeget rajzol a porba. Tollaik lebegve hullnak kezedre. Csendjük rádhajol, elkísér.

[…]

    Akkor másképp írtam volna meg. Most azt a szót már nem – talán dacból – kihagyom, és visszautalok, hogy csak az értse, akié, és akiért kihagyom azt a szót.
    Kiírtam volna NAGYBETŰKKEL, aztán szemétbe vagy műanyag dossziéba – egy hanyag mozdulattal, kávézás előtt, és már nem is zavarna így. Elvitte volna a csöpögő szemeteskocsi, vagy lefoglalnák a padláson csámpázó árnyék-egerek.
    Aki képes rá, értse meg a kihagyások beszédét.
    Pontok kopognak, de van kohézió, az összefüggés kifecsegi mégis. Tá-ti-ti ti-ti-tá.
    Nem hagy nyugodni. Fogfájósan hozzám tapad. Átértékel és visszautal: meghatároz.
    Fákat villant fel, házakat, egy szót, ami csak ott és sehol máshol… Ki nem ejthető, de bentragadt.
    Nem elfelejtve, csak egy réteggel lejjebb, hogy ne zavarja a vegetációt.
    Éjszaka erősebb az íze. Villanás – és ott vagy… Foltok a szomszéd ház falán, nehezen záródó kertkapu.
    Már nem írhatom le. Sem nekik, sem értük.
    Sem ti, sem ők… Volt egy jelrendszer, de eltűnt, aki megfejtené.
    Csak pontok kopognak.
    Ti… tá…
    A MI útközben elveszett.

Rekviem

    Ma ledobtad magad a szakadékba. Hidegen nézted a zuhanó testet. Fekélyes, fekete hús- és csonthalmaz volt csak, bűzlött is.
    Álltál fölötted mereven, kabátod alatt csendben hömpölygött a közöny.
    Kavics- és földdarabkák estek utánad. S lassan már eltakartak téged előled, de elkezdett zuhogni, szaggatni a jég. Függönyt vont szemedre, te mégis láttad magad, ahogy feloldódsz a szilánkok között.
    Kígyóvá váltál. Kifakíttattad bőrödet a jéggel. De kavics- és földdarabkák gurulnak a mélybe. Állni akarsz, de agyagcsomóként kerget a víz tovább.
    Fekete, fekélyes húshalmaz vagy már csak, bűzlesz is.
    Állnak fölötted mereven. Kabátjuk alatt csendben hömpölyög a közöny.
    Magad maradtál. Szólni akarsz, de szád helyén férgek tekeregnek.

    Elül a vihar.
    Szemed kérdőn mered az égre: nem érted, hogyan süthet a nap, mikor feloldódsz a szilánkok között.

α és Ω

    Te sem hiheted, hogy nem hinned lehet. Felé törni kényszer.
    Tompa miértek nem puffognak hátba. Nem élsz reszketve fiolákkal, csúszós üvegek levén. Nem merenghetsz öngyilkos-halálon.
    Mítoszaink szép történetek. Igaz csak egy, a megtartható, világló. Gyufaszálból lett égő csipkeláng.
    Az Ő házában üzenet a közhely. Beléd hasító, érted elhangzó panasz. Mélyen már tudtad, most előtört. Bár professzor nem analizált.
    Könnyebb leszel, vagy lelkifurdalásos. Átalakulsz. Elkerül most a föld szaga.
    Távolról egyszer már mindenki látta. Kitakarózva állsz előtte, ismer.
    Nem Ő volt, aki elhagyott.