Don Qujiote a Poloninákon
Fodor István ungvári biológiaprofesszor életútja nemcsak sajátosan közép-európai, de ezen belül is kárpátaljai sors. Kicsit a közismert anekdotára utalva: az Osztrák–Magyar Monarchiában született, az első csehszlovák köztársaság idején Prágában végezte tanulmányait, élt a Horthy-korszak Magyarországában, majd hosszabb időre a Szovjetunió polgára lett. Ma az önállóvá vált Ukrán Köztársaságban lakik. Természetesen végig szülőföldjén, Kárpátalján.
Megalapításától az Ungvári Állami Egyetem tanára, az itteni, nem éppen hagyományok nélküli botanikus kert egyik megteremtője. Kandidátusi értekezését Kijevben, doktori címét Moszkvában védte meg a hruscsovi enyhülés éveiben. Kárpátalja „régióközi” növénytakarójáról, annak kérdéseiről több száz kisebb-nagyobb publikációja jelent meg. Alapvető munkája a Kárpátalja flórája (Flóra Zakarpattyja) című, 1974-ben Lembergben (Lviv) megjelent könyve, amely a magyarországi szakkönyvtárakban is nélkülözhetetlen, hiánypótló forrásmunka.
Fodor István professzor úr azonban nem száraz növénygyűjteményeket rendezgető, szakkönyvek közt üldögélő szobatudós, hanem tárgyának, az élővilágnak elkötelezett szerelmese, az ökológia és a természetvédelem gyakorló munkása. S nem (csak) szavakkal harcol környezetünk egyensúlyának megtartásáért. Egyetemi kollégáival évekig dolgozott egy programon, amely az emberi beavatkozások nyomán lejjebb ereszkedett erdőhatár rekonstrukcióját célozta. S ebben a munkában (ahogy általában a természet ingatag egyensúlyáért kidolgozott tervezeteiben) nem bizonyult ortodoxnak, ha úgy érezte, az szolgálja legjobban az ökoflóra érdekeit, akár meghonosodott idegen fajtákat is beépített az élő szisztémába.
Az erdőhatár azonban nem véletlenül a szovjethatalom évtizedeiben süllyedt le meghatározó módon. Az a gazdaságpolitika, amely a természet „leigázását” tartotta elsődleges feladatának, évente felégette a poloninákat. Közel másfél ezer méter magasban tíz- és tízezer hektáron az ökoszisztéma pótolhatatlan fajai pusztultak ki, elhamvadtak a ligetes bokorcsoportok és a megszűnő élettér hiányában a talajlakó baktériumoktól a rovarokon és rágcsálókon át a vadállomány teljes fajai. A kárpátaljai magyar és ukrán sajtó olvasói évente találkozhattak az ungvári botanikusok, természetvédők tárgyilagosságuk mellett is kétségbeejtő segélykiáltásával. Hiába. Az újrasarjadó zsenge fű kínálta „ideális” legelő csábítóbb volt az állami gazdaságok teljesítményorientált vezetői számára.
Büszkeségbe hajló jó érzéssel olvastuk a kárpátaljai napisajtóban, évkönyvekben Fodor professzor úr írásait szülőföldünk növényritkaságairól, a korábbi növényföldrajzi korokból fentmaradt „növényi kövületekről”, a vulkanikus hegyek déli lejtőin, mocsarak szem elől rejtett világában kialakuló különleges növényi élőhelyekről, a más régiókból „átkalandozó” vendégnövényekről. A szűkebb szakma művelőin túl a magyarországi olvasó épp egy évtizede olvashatta Fodor István Erdősítés és árvízvédelem című, több részben megjelent cikkét az Élet és Tudomány hasábjain.
Az is a bevezetőben említett közép-európai sors része, hogy az ungvári professzor néhány magyar publikáció mellett cseh, orosz és ukrán nyelven tette közzé kutatási eredményeit, szintetizáló munkáit. Az européer eszmék híve nyilván rábólintana: valóban, de a botanika egyetemes tudomány, s nyelve elsősorban a latin. A szűkebb hazájában, hazájáért élő kisebbségi magyar azonban rákérdez: mi van akkor a Fazekastól napjainkig irodalmi kötelezettségnek számító magyar növénynevekkel, az új fajták és változatok elnevezésével. S mi a természeti környezetével harmóniában élni akaró értelmes ember tájékoztatásával. De ne tegyük ki még a kérdőjelet sem.
Fodor István első munkáit Kárpátalja egyik természeti különlegességéről, a Szernye-mocsárról még cseh nyelven írta, a jelen írást pedig oroszból fordítottuk – vissza. Az önálló Ukrajna első éveiben megjelent cikk a közhasználatú Szernye-mocsár elnevezést, mint a szláv gyakorlatban megszokott Fekete-mocsár alternatíváját említi. Nem véletlen ez. A Szernye elnevezés sok mindenről árulkodik. Kétségkívül szláv eredetű, de mint az Északkeleti-Felvidék szinte valamennyi jelentős vízneve, egy igen korai, valószínűleg déli szláv nyelvből. S ez a dákoromán elméletekkel rokonszenvező helyi legendagyártók mítoszainak erősen ellentmond. Idézzünk még fel bevezetőként egy, a botanika tudósa által érthetően csak futólag érintett tényt. A Szernye-mocsár a honfoglalást követő harmadfél évszázadban a gyepűrendszer része volt, és stratégiai fontosságát a későbbi viharos századokban is megőrizte. Lecsapolásának terve először a XVIII. sz. második felében merült fel. Budinszky megyei mérnök 1771-ben konkrét tervet dolgozott ki a mocsarat tápláló Vérke folyásának visszafordítására és a fölösleges vízmennyiségnek a Borzsán át a Tiszába való vezetésére. Barbár terv volt kétségkívül, amely az úgynevezett Tóhát évi kétszeri árvizeit csak növelte volna. Ennek ellenére 1795-ben a Vérke torkolatánál, Gát alatt kőgát építésébe fogtak, de ezt 1798-ban az árvíz elsodorta, s mivel a terület 1854-ig folyamatosan víz alatt állt, csak 1969-ben vált újra aktuálissá a lecsapolás terve. A közbirtokosságok, volt úrbéresek s a Schönborn-uradalom azonban viszonylag hamar megegyezett. Nem csoda. Közel 30 000 holdról volt szó.
A műszaki tervek időközben sokat változtak. A Borzsából kiszakadó Vérkét zsilippel zárták el, s vízmennyiségének négyötödét visszatartották, a mocsarat tápláló s Beregújfalu mellett elfolyó Mérce patakot csatornázták, s Gátnál kivezetve összefüggő csatornarendszeren keresztül továbbították a Latorca s a Tisza felé. A feladat nem volt könnyű. A Szernye ekkor még Beregújfalu, Bereg és Fornos határában 3,8 méter mély, felülete nagyrészt ingó láp, csak szélei felé zsombékos, itt-ott nádrengeteggel, illetve rekettyésekkel, égererdőkkel borított. Nem beszélve arról, hogy a Tiszaháton végigvonuló tektonikus süllyedék nem biztosította a természetes lefolyást. Érthető tehát, hogy a lecsapolás csak részleges és látszateredményeket hozott. Erről s a következményekről, a napjainkra hárított felelősségről szól az ökológus cikkében.
■■■