Bereghy Endre
Árvíz után, vízár előtt
Zöldár
Fellobognak a gyöngyös fenyveserdők!
A kiirtott tölgyek, csipkebokrok,
Szép ligeteink leomolnak a hegyekből.
Legyilkolt szarvasok tülekednek a habokban
Agancsukon parázslik a csillagos égbolt,
Tizenkét szál gyertya, tizenkét gyertyacsonk.
1970. május
A mottónak választott verset egy fiatal ungvári egyetemista írta, amikor meglátta Sáros-Oroszi határában az ártérről kimentett, napokig vízben álló lovak szemében a tompa, lázas fényt, még csak nem is sejtve az alig három évtized múlva bekövetkező igazi vészt, az egy kisebbségi népcsoport puszta létét megkérdőjelező természeti katasztrófát.
„Napokig mohogott a Tisza”, mondta nagy időket megélt „árva” néném Badalóban 1970-ben, az akkor épp a mai Magyarország – amúgy szomszédos – helységeit megtipró zöldár pusztítása után. Lázasan lüktetett a föld a Tisza-parti falvakban. Nekikeseredett harag érződött ebben az apokalipszist felidéző hangban, a természet haragja gyermeke, az ember iránt. „Fáj az ember a földnek” – írta Vörösmarty, nem is sejtve, hogy nemcsak elvont keserűségről, kiábrándultságról szól, hanem nagyon is valós fizikai fájdalomról.
G. L. Leclerc, Buffon grófja a felvilágosodás látszatdiadalának éveiben a természet alávetésének végső fázisaként értékelte korát, korunkat. S hiába kongatta meg alig egy évszázad múlva G. P. Marsh a vészharangot. Bármilyen pontos is már-már beteljesült jóslata („a Föld igen gyorsan alkalmatlanná fog válni méltatlan lakói eltartására”), a világ „a természet meghódítása” mellett döntött. Még napjainkban is előfordulhat, hogy egy regionális akadémiai tudományos konferencián az előadó az „úgynevezett természetvédőknek” odavetett ironikus megjegyzést követően a hegyvidéki víztározók megépítése mellett érvel – 1930-as, 40-es évekbeli elemzésekre hagyatkozva. Ez a szakember valószínűleg nem látta a legnagyobb kárpátaljai természeti beavatkozás, a tereblja-rikai (Talabor-Nagyág) vízi erőmű és a tározó „áldásait”.
Még a Kárpátok erdőrengetegének rendszeres irtását megkezdő kincstári mérnökök is reálisabban látták feladatukat, s azt emberibb módon oldották meg. Kerülték a hegyoldalakba sebet vágó szállítóutak építését, s a Tisza és mellékfolyói, patakjai segítségével vízi úton oldották meg a kivágott fák természetkímélő kihozatalát. Csak a máramarosi kincstári erdőkben ennek érdekében 24 vízzárdát, 2 duzzasztót, 7 bukógátat, 7 zár- és eresztő gátat és 7 uszagerebet (a gázlók kialakulását megakadályozó „sarkantyút”) létesítettek. Könnyen belátható, hogy ez a vizek folyását szabályozó, annak természetes életét azonban nem gátló, de mindenképpen vízvisszatartó rendszer példásabb a mai monstrumoknál. A természet maga mutatja a megoldást, amikor kidőlt fákból, szikladarabokból önmaga elé állít ezernyi, szűrőként is működő akadályt.
A nagy fejedelem vesztett csatái után indult pusztulásnak ez a paradicsomi táj, a mai Kárpátalja. Ekkor fordult szembe az „új földesúr”, a máramarosi és ungi hegyvidéket kisajátító kincstár és Munkács-Bereg új ura, a Schönborn család a természet örök törvényeivel. Az álnok eufemizmussal „erdőgazdálkodásnak” nevezett, szervezett pusztítás a silva Bereg-ből, a szent királyok vadaskertjéből hamarosan vízzel-árral küszködő, a múltra csak néhány „hagyásfával” emlékeztető síkságot teremtett. Jó Gvadányi József „Magyar Lovas Generáliss” Badalai Qvártélyozásában még a háborítatlan tiszaháti természeti világról számol be, l802-ben Bilkey Lipcsey József Kárpátalja első természetvédelmi írásában már az egykor volt Tisza menti tölgyerdőket siratja. S bár a kincstár mérnöki munkáját természetkímélőnek mondtuk, tény, hogy fejsze vettetett a mármarosi őserdők évszázados fenyveseinek tövére is. Az 1-1,5 méter vastagságú, 70-80 méter magas szálfák a jól kiépített csúszdákon, szálcsatornákon át elindultak a Tisza, majd tutajkaravánokban az Alföld felé.
A történeti földrajz, de az I. József korabeli katonai felmérések tanúsága szerint is eredeti állapotban Kárpátalja területének mintegy 80 százalékát erdők, mocsaras ligetek, cserjések borították. A XIX–XX. század fordulójára az erdőterület 58 százalékra csökkent. 1939-ben, amikor a természetes élettér rövid időre politikailag is visszaállt, az erdőterület aránya már csak 50 százalék volt, mintegy 650 000 hektár. Nincs biztos adatunk arról, hogyan alakult a szovjet időszakban az erdők sorsa. A statisztikák évi tízezres telepítéssel büszkélkedtek, s ez a fenti adatok ismeretében még az ökológiai szempontból is indokolt kitermelés akár részleges pótlására sem lehetett elegendő. Az árvíz utáni hetekben kibontakozott hazai sajtópolémia leginkább a körkörös védelem kiépítésére, a felelősség mindenáron való tagadására hasonlít. Az érintettek a fenti reménytelen tízezres adat felemlegetése mellett bizton állítják, hogy korábban ugyan voltak meggondolatlan erdőirtások, de ez jó másfél évtizede már elképzelhetetlen. Szívesen megnézném a nyilatkozók személyi kartonjait. Alighanem akkoriban kerültek mai munkahelyükre. Pedig a nyolcvanas években, de különösen a kilencvenes évek első felében a papíron szigorodó természetvédelem és az egyre inkább széteső államszervezet közegében beteljesült a „széldöntés”, „gombafertőzés” és egyéb kártevők miatt tarra vágott gyönyörű szálerdők sorsa. A cinkos egymásra kacsintás nyomatékát kezdetben a vodka, ma alighanem dollár vagy márka biztosítja. Aki manapság járt a Verhovinán, láthatta a szigorúan védett természetvédelmi területeken a hatalmas teherautók karavánjait, a lassan porrá málló hegyi utakat, feldúlt hegyoldalakat, a megtiport aljnövényzetet. Az amúgy igen lojális sajtó is árulkodik. Példaként adja hírül, hogy egy ukrán–cseh vállalat, amely fakitermelő és hasznosító munkáját csak jó fél éve kezdte, 6O-80 köbméter faanyagot dolgoz fel naponta. S ez csak egy a sok száz, különféle engedélyekkel, szerzett jogokkal stb. élő hasonló vállalat közül. De élnek „jogaikkal” az állami gazdaságok, az önkormányzatok vagy akár a katonaság is.
A vész első napjaiban olykor még a gondok lényegét látni hivatottak is csak gáterősítésről, tározókról szóltak, s a tétova jelzésekre válaszul mintegy „leválasztották” a kérdésről az aszályos alföldi térségek problémáját. A hely- és földrajzi nevek közt amúgy is szédülten kóválygó médiumok pedig mohón kaptak egy-egy „szakvéleményen”, amelyek hol az ártéri gazdálkodás „előnyeit”, hol a másfél évszázaddal ezelőtti folyószabályozások hibáit állították előtérbe. Nem is szólva arról az „illetékesről”, aki szerint a legnagyobb gond az, hogy a települések túl közel épültek a folyókhoz. Igen, a folyószabályozásoknál túl hangsúlyossá vált a környékbeli földbirtokosok szűk látókörű szemlélete. „Megöltétek a Tiszát” – jósolta az eredeti terv kidolgozója, Vásárhelyi Pál. De még így is: ma is „sárhajókon” közlekedhetnénk egyik ungi faluból a másikba, ha a szabályozás elmarad. Arról nem is szólva, hogy az emberiség létezése óta mindig az életadó folyóvizek mellett telepedett meg. Csak jó egy hét múlva merült fel, akkor is mai, másra hárítható okként az ukrán és román intenzív erdőirtás. Ideje azonban felismerni, többről: egy jó negyed évezrede tartó folyamat végső stádiumáról van szó.
Félreértés ne essék: a máramarosi Visk, Ugocsa és Bereg Tisza menti lakosai – ha fizikai létük rámegy is – újjáépítik otthonukat. Mint az évszázadok során annyiszor, makacsul szembeszegülnek haddal, hatalommal s a jobb sorsra érdemes földrajzi tájegység mindenkori urai által halálra sebzett természet indulatával is. De egyre fogy – mint ahogy évek óta a mindennapi kenyér is – a megtartó remény. Mert ők tudják, ökológusoknál, vízügyi mérnököknél, de főleg politikusoknál jobban, bizonyosabban: azon a napon, amikor levonult az ár, egy nappal közelebb jutottunk a még nagyobb, még pusztítóbb vészhez!
Mert hiába építünk egyre magasabb gátakat, szélesítjük az ártéri medreket, csak a pillanatnyi élet és vagyonbiztonság illúzióját teremthetjük meg, a vésztározókkal pedig „tengermély sírunkat” ássuk meg jó előre. Azok, akik nem párnázott hivatali székekben olvasgatják a mindenkor megszépített jelentéseket, jól tudják ezt. Fodor István ungvári professzor már hatodik évtizede folytatja szinte reménytelen harcát a Kárpátok élővilágának megmentéséért. Ő írta le, még a brezsnyevi diktatúra éveiben, hogy a folyószabályozás, az árvízvédelem csak „tüneti kezelés”. A mai vészhelyzetben első lépésként meg kellene szüntetni a hegyvidék jelentős részén a szántásos földművelést, a hegyi patakokban vízfogókat, bukókat kellene készíteni, a hullámtérben gyorsan növő fafajtákat kellene telepíteni. De a lényeg, a jövő század embert próbáló feladata az egykorihoz hasonló hegyvidéki növénytakaró visszaállítása. Csak egyetlen adatot: egy érett, 40-50 éves fa évente mintegy 160 köbméter vizet tart vissza. Nem kutatószobák rózsaszínű álma ez. Az ungvári egyetem botanikusai a hatvanas, hetvenes években a havasok vízválasztó gerincén erdősítési kísérletet hajtottak végre, s olyan vízfelhalmazó növénytakarót hoztak létre, hogy például a Sipot forrásai a legnagyobb szárazság idején is bővizűek.
Ugyancsak Fodor tanár úr írta le már évtizedekkel ezelőtt, hogy a Tisza több ország folyója. Bármely részén hajtanak végre vízszabályozó intézkedést, az kihat másokra is. Mondjuk ki: a vizek nem ismerik a térképen ceruzával rajzolt határokat. Ami összetartozik, azt nem választhatják el Párizs környéki nemzetszabászok.
A feladat adott. Nekünk jövőnket, emberi életünket jelentheti a végre cselekvésre szánt politikai akarat. Ukrajnának pedig az Európába szóló „zöldkártyát”. De nemcsak erről van szó. Manapság az oly távoli és mégis napról napra közeledő aszályos és sivatagi tájak, földrészek lakóinak-államainak XX. századi álmaink roncsait is elsöprő véres alkudozásait látva az egyik legfontosabb lételemet, a vizet említve egyre gyakrabban kell gondolnunk kiapadt és elnitrátosodott kútjainkra, a Duna–Tisza közének állandósult aszályára s a már lakásunk ajtaja előtt álló kísértetre, a tiszta ivóvíz hiányára is.
Ez az, amiért nem az árvizek minél gyorsabb levezetésére, egy napról napra reménytelenebb mérnöki feladat erőltetésére van szükség, hanem a vizek megtartására. Mert napjainkban csak a közép- és alvízi folyók folytonos fenyegetését, veszélyét látva nem is gondolunk arra, hogy Magyarország a térség leggazdagabb országa, a közeljövő legnagyobb kincsének, a szinte korlátlan mennyiségű víznek a tulajdonosa. De hogy ne csak koldusok királya legyen, már ma hozzá kell látnunk a hegyvidék sorsának irányítóival együtt a természet megbomlott egyensúlyának helyreállításához. S ez természetesen nem a rezervátumlét kultuszát jelenti, hanem a sebek begyógyításán túl a természettel együtt élő, együtt gondolkodó tudósok korszerű, az élő világot mint a teremtő művészet „alkotótársát” kezelő, XXI. századi megoldásait követeli.