Tóth István

TÜK

avagy útmutató ahhoz, hogy kritikus időkben hogyan kezeljük kompromittáló iratainkat

    Régóta elmúltak már azok a napok, amikor falunk főutcájának porát a zömében közép-ázsiai népek fiaiból összeállított gyalogos századok léptei verték fel. Álltam a kapuban, s bámultam a magyar határ felé vonuló, amúgy eléggé elcsigázottnak tűnő menetoszlopokat. Eleven katonákat addig csak akkor láttam, ha a szomszéd falu határőrséről átautóztak községünkön a zöldsapkások. Ponyvás teherautójuk nyomán úgyszintén szállt a por, de ők nem voltak ekkora tömeg, nem nyújtottak ilyen faji érdekességet s ilyen harci alakzatot.
    Mint általában a kisfiúk, katonákat bámulni én is szerettem, de a falunkon átmenetelőket – háborús szovjet filmek ide, háborús szovjet filmek oda – nem tudtam teljesen a szívembe zárni. A felnőttek titokzatos viselkedése, a sistergő, recsegő hangú Szabad Európa adásainak hallgatása, majd utána a rádió keresőgombjának gyors és gondos eltekerése – nehogy B. bácsi, a Spicli meglássa, majd besúgja! –, a határváros felől néha hallható tompa ágyúdörgés zavarták az önfeledt gyönyörködést. Azután meg eléggé világos volt, ki harcol ki ellen, s nekünk hol a helyünk.
    Elmúltak azok az idők is, amikor a magyar forradalmat követően városi tanárnő vezetésével tánciskola nyílt a faluban, s legnagyobb elégedettségemre a titokzatos, s emiatt furcsán izgató idegen nő – nekem akkor néni – nálunk tárolta mázsás orsós magnóját. Közben szovjetellenes szervezkedés címén javító-nevelő táborba vittek néhány nagykamaszt, és fegyverrejtegetés vádjával – hogy, hogy nem, pisztolyt találtak a kútjukban – kihallgattak iskolás gyerekeket. Elvitték a református papot, akit élve akkor láttunk utoljára. Temetése szűk, mondhatni „családi” körben, állambiztonsági jelenléttel a városban zajlott. A nyomott kedélyű faluban ennek ellenére vagy talán éppen ezért úgy éreztük, hogy az Orosz, azaz a Szovjetunió fél.
    A közhangulat alól természetesen nem vonhattuk ki magunkat. H. Pistivel a magyar forradalom eszméitől ihletett gondolattal – űzzük ki az oroszokat! – csapatot szerveztünk. Kertjükben titkos összejöveteleink céljaira kezdetleges bunkert ástunk, abban kuporogtunk, s szőttük sorra haditerveinket a kolhozelnök elfogásáról s más vakmerő cselekményekről. Volt névsorunk is a nagyjából öt-hat „tisztből” álló társaságról. Mert nem adtuk alább, tisztek és parancsnokok voltunk mindahányan! Hadvezérek, tábornokok s legvégül ezredesek. Kötelező viseletünk a forró nyárban is „katonás” volt: a felnőttek minden józan kérlelése és tiltása ellenére hosszú nadrág, gumicsizma, madzaggal megkötött, vállra vetett faragott bot: a puska.
    Harcra és tettre kész alakulat nem lehet meg ellenség nélkül, s így különös szerencsénknek könyvelhettük el, hogy a kolhozelnök unokája is bandát szervezett. S mivel „forradalmi programunk” egyik lényeges eleme a kolhoz felszámolása volt, a familiaritás okán a rivális társaság, s főleg annak vezére tökéletesen megfelelt az ellenség összes szükséges ismérveinek. Folyt is egymás űzése, kővel dobálása; csak eközben valahogy az oroszok nem akartak kivonulni. Igaz, a faluban a magyarokon kívül Mátyás bácsit, egy asszimilálódott szlovákot leszámítva más nemzet gyermeke nem is lakott.
    A titkos adatok őrzője, valamiféle írnok-tábornok én magam voltam, így természetes, hogy a Csapat névsora is nálam volt. Csupa igen bizalmas, s úgy gondoltuk, máshonnan be nem szerezhető információ: nevek, lakcímek, rangok. Biztonsági okok miatt a névsort mindig magamnál kellett tartanom, s ehhez szigorúan tartottam is magamat.
    Egyik nap gyanútlanul, s valamin, talán az emberi lét értelmén mélyen elgondolkodva ballagtam az utcán, amikor beleütköztem B. Jancsiba, a bandavezérbe. Azonnal futásnak eredtem. Volt féltenivalóm, hiszen természetesen akkor is nálam volt a névsor.
    Esélyeim nem voltak rózsásak, Jancsi nálam sokkal jobb futó volt. Az ügy komolysága azonban váratlan többletteljesítményt váltott ki belőlem. Legnagyobb csodálkozásomra igen jól bírtam az iramot, üldözőm hosszú ideig nem tudott közel kerülni hozzám. Messze elhagytuk a falut, már látszott a szomszéd község templomának tornya, s egyre közelebb kerültek a házak is.
    Mi lesz, ha Jancsi elkap, s megszerzi a Titkot? Hogyan állok majd Nagyapa elé, aki mindig megvető kézmozdulattal legyintett arra, ha a kolhoz vagy általában a szovjetrendszer került szóba? Érvénytelenek lesznek azok a bátorságpróbák is, amelyekre elismerően kacsintott, amikor a nyári éjszakákon a munkából jött, s én a sötétben a kertek alatt vártam őt. Pedig Jancsi utolér és elkap, ezt meglehetős biztonsággal éreztem. Mit csináljak, hogyan tüntessem el az izzadt tenyeremben szorongatott árulkodó írást?
    Futás közben eszembe jutott az az iskolai fenyegetés, mely szerint ha nem tanulom meg a leckét, az órák után büntetésből az iskolában kell maradnom, s az ebédem szégyenszemre tintaleves és papírgaluska lesz. Az undorító pedagógiai otrombaság ebben a pillanatban hőstetté lényegült. Eldőlt: meg kell ennem a névsort, s aztán jöjjön, aminek jönnie kell!
    A szájba gyömöszölés, az első nyelés nehézkes és émelyegtető volt, éreztem a tinta furcsa, édeskés ízét, a füzetpapír érdességét, de az íz lassan összeállt. A péppé vált papír és a tinta íze összekeveredett, s erőm teljes elfogytáig már csak néhányat kellett nyelnem.
    Amikor Jancsi hátulról átkarolt és a földre döntött, teljesen elkészültem az iratmegsemmisítéssel. Bensőmet a Titkok mellett elégedettség töltötte el, hiszen megmentettem a csapat és a magam becsületét, s arra gondoltam, hogy ezzel a furcsa hőstettel talán Nagyapa előtt sem vallok szégyent.