Vári Fábián László

Virágrománc

A gladiólusz hálátlan tőre
kezet emelt a Teremtőre:

egy koranyári vasárnap este
az alkonyt halálra sebezte,

Lányokat rikatott, olyan szép volt,
ahogyan elvérzett az égbolt,

lelkét kiadta a napóra
s lebukott a fekete tóba.

A kardvirág csak erre várva
szirmai szemérmét kitárta,

hiába villogott fentről rája
a hold mennykőkék koronája.

Akik már lesték, nem voltak restek –
kóbor kis fények nekiestek,

örömöt, bánatot okoztak,
a bibék tövére harmatoztak…

Akihez szeretni visszajárnak,
azt nevezik legényvirágnak.

S habár jóhírét fegyverrel óvja,
nem lesz övé az angyalok csókja.

A balti szél balladáiból

Nem készült el a szerelem szobra,
bukik árnyam az árnyékodra,
Krucsay István oltára mellett
már csak egy fájó csókra tellett.

Felmordult erre az emlékek őre,
botjával nagyot húzott a kőre,
s a lefejezett asszonynak vére
pipacsot hintett a hóesésre.

De amint az alkony ránk hanyatlott,
nyakad szép éke felaranylott,
s hálóinged egy égi szóra
a szobát ezüsttel teleszórta.

Fogam a fogaidhoz koccant,
combjaid zárja picit moccant,
a takarót lassan megemelte,
s elszállt a hajnal énekelve.

Az én szememre is így száll az este,
egy ölelésből a másikba esve.
Tedd hát a szívem gyenge gyolcsba,
s küldd Ungvárra vagy Nyírbátorba.

Döngjön előttem ötven pár csizma,
csendítsen ötven fekete szoknya,
hadd tudják meg mindenek rólam,
hogy a szerelem hadnagya voltam.