Kölyök Rimbaud-ként érkezett a hatvanas évek második felében a kárpátaljai fiatalok önszervező műhelyébe, az ungvári Forrás Stúdióba. Az Eper és vér, Párizs és Prága forrongó korszaka ez, amikor itt, a történelem szélárnyékában is felsejlett az oly gyakran elbicsakló remény; egy maroknyi, sorsvert közösség megmaradásának törékeny hite.
Vári Fábián László különös üzenetet hozott magával. Verseket, amelyeket nem a Hidas–Karikás–Zalka „demarkációs vonalon” lehorgonyzott szovjet iskola vagy a magánolvasmányokból nyert műveltségeszmény inspirált, hanem mintha a Feketehegy vagy az Avas felől érkező szelek könnyű párájából metszette volna ki hályogkovács módjára a kamaszkéz.
Mert Vári Fábián László Ugocsában született, ott, ahol az újlak-becsei rév már kétezer éve vezette át a Tiszán a Kárpát-medence bizonytalanabb, keleti peremén haladó utat, amely Slézia, Polónia és a távoli balti vidék felől érkezett, s indult Erdély vagy Várad felé. S bár nem múlt el emberöltő vizek vagy hadak áradása nélkül, az elpusztult rév mindig újraépült, s a romokon újjáépült maga Ugocsa is, amelynek lakói megtanulták, hogy nem a veszendő vagyon a fontos, hanem a megtartó hagyomány és a történelmi tanulság, amelynek első, dacos, labanccal-moszkállal konokul szembeforduló hitvallását szinte mindenki ismeri: „Ugocsa non coronat!” De ez a Tisza menti táj fontosabb és bölcsebb törvényt is tudott: az életigenlés és életteremtés, a közösségi megmaradás parancsát.
Ez a földrajzi koordináta jelen esetben nemcsak az alapélményeket, de a költő sorsát is meghatározza, s egész életpályájára rányomja bélyegét. A nemzetellenes, idegen szándékokra akár a sokszoros túlerővel szemben is mindig nemet mondó kuruc öntudat a költő Vári Fábián László versvilágában is döntő fontosságú, éppúgy, mint az egykorvolt legmagyarabb folyó, a Tisza, zabolázhatatlan energiáival, legendákat, mítoszokat rejtő, időről időre új alakot öltő vadvízi világával. A „versben bujdosó” természet ez, és Vári Fábián László egy a bujdosók közül.
A nem kimondására, a következmények csöndes, konok vállalására Vári Fábián László igencsak korán rákényszerült. A Forrás-fiatalok s a mintegy vezetőjükül szegődött Kovács Vilmos ugyanis megsértették a hallgatás, az „omerta” parancsát. Nemcsak a kimondhatatlant, a teljes magyar férfilakosság 1944-es elhurcolásának tragikus tényét mondták ki immár letagadhatatlanul, de az „ezer év óta nem volt itt semmi” tételét sem fogadták el. Az egyetemes magyar kultúra évezredes szövetébe visszaszervesedő kárpátaljai magyar irodalom rémképét már nem viselték el a „keresztapák”. Vári Fábián László is útra kényszerült. Az egyetemről rövid úton eltávolították, egyik versének szóhasználatával élve „lánctalpas huszárnak”.
Hazatérte után a „nem” után az „igen” parancsának követését sem tették könnyűvé számára. Fokhagyma- és vodkaszagú hajnali vonatokon ingázott Újlak és Beregszász között. A Tiszahát egyetlen magyar többségű városának „vasgyárában” lett bújtatott állásban plakátfestő. Közben levelező úton folytatta tanulmányait, s a hetvenes évek közepétől Mezőváriban tanít. Az iskolában, s helytállásával hamarosan szűkebb lakóhelyének határait átlépve, a nagyobb közösségben is („nem középiskolás fokon”).
Közel másfél évtizedig a kicsinyes érdekek diktálta „játszmák” partvonalán túl! Bár időnként fölkínálták számára az úgynevezett „irodalmi életbe” való visszatérés lehetőségét, nem tudta, nem akarta átlépni azt a határt, amely „a gonosz birodalmától” elválasztotta. „Jó rebellisek hitükben élnek, sosem // süvegelnek gyarló földi hatalmakat ők” – írja (Ngs. Balassi Bálint a végek végein), s ma sem téveszti meg új lobogók hamis igézete.
Kötetei csak a kilencvenes évekbe fordulva láthattak napvilágot, felmutatva, mitől fosztotta meg a kárpátaljai magyarságot a Párt által tolerált, szűkre zárt „érdekvédelmi szövetség”. Költészetén átüt az életteremtő erő. Két fogódzója a szerelem és a történelem. Sokan – talán joggal – tartják számon a Széphistóriákat a legszebb magyar szerelmes versek közt. A nagyobb közösség körében közkedveltté elsősorban a „lírai” versek váltak. Vári Fábián László földöntúlivá emeli a halandó szerelmet; egyetemes, az örök nőt megéneklő költészete ugyanakkor katartikus erővel tör az egyetlen szerelem, az otthon, a család felé. A vágy és vallomás hitelét a felidézett évszázadok pecsételik meg.
Történelmi versei egyre inkább példázattá, a kisebbségi magyarság számára is hasznosítható tanulságok hordozóivá nemesülnek (Majtény, Útban Törökország felé, Ngs. Balassi Bálint a végek végein, Mikes Kelemen). Mindezt azonban a pedagogizálás primer szándéka nélkül teszi: verseiben a lírai kép, az asszociációk tág íve a szocializációs erő; ez teszi írásait a felejthetetlen gondolati-formai eszközök ellenére is – legalább érzés- és ösztönszinten – igen széles kör számára befogadhatóvá. Történelmi alapélménye a „felnégyelt haza”. Nem megénekli a történelmet, hanem szinte biblikus példázatokat, keserű próféciákat emel dallá, muszáj-hitű versénekké.
E versvilág forrásvidékén ott a népköltészet is. A Forrás Stúdió munkáját beteljesítve Vannak ringó bölcsők című gyűjteményével az utolsó „fehér foltot” tüntette el a magyar balladagyűjtés jelképes térképéről. Saját vallomása szerint maga is megkeresztelkedett ebben a forrásban. „Aki megismerte a népköltészet merész és mégis csodálatos gondolattársításait, lélekben lett gazdagabb” – vallja.
A „megmaradás művésze” – írtuk a címben. Az emberi életnek ez a komplex létélményként való értelmezése egy íratlan törvényt követ. A megmaradás parancsa ez, mint ahogy a veszteség- és vereségtudattal is szembeszegülő makacs hit is az: a hitvallók kényszerű, felvállalt hűsége, helytállása („… rettentse bár Szibéria, emelt fővel indul az ember, / foga közt hordva elveit…” Összefoglalás).