Fodor Géza

Vallomások

    Esők és jegek, nagy havazások, villámokba törött mozdulatok a szélben: egyaránt eredői hegyi patakként induló folyamatnak, versnek, emberi sorsnak. Gleccserek szenvedélye bennük, bátorság és hideg félelmek értelméből lobbant vállalkozás, és erő, amellyel magát törve sziklákat porlaszt, köveket, korokat csiszol, mígnem elhömpölygeti a végtelen időt. Zuhogói múltán völgyek, dombhajlatok mögül oldja a síkba a tegnapi örvények szédületeit, a tompuló morajt s az elfoszló habok fehéres tajtékát.
    Szintjében csillagok mély- és magasbeli kékje, alászállás és meg-megújuló sugárzás. Egyetlen vízcsöppjéből is előtündökölhet a lélek pillanatának visszatükröződő világa: erdők, mezők, vízmosások, morotvák vándora szemén a jávorok piros selyem tüzében a foghatatlan októberi fény, a fenyvesek haragos zöldje, avagy az acélját szikrázó szekerceél…
    Kárpátaljai magyarként a költészet hitében vallom ezt a kidalolhatatlan tájat, ezt a mindenkor meglakandó földet, amelyről zugpolitika tud csak lemondani. Igaz: a nemzettestbe metszett határokon innen tobzódó keselyűk hada, önkényeskedő törvényrontások, megőrjítő kiszolgáltatottság naponta mar üszkösödő sebet és reményt. Nem az én, nem a mi időnk ez – bár énjeinkkel jelen vagyunk benne, mint a jégben alvó, izzó sziklatűz! S ha zöldül a fű, érik a vetés, ha fölibénk hajlik a láthatatlan, madaras ének – csorbul máris minden csalárd mód sulykolt esélytelenségtudat. Mert nem illúzió hinni a csillagsávokba zászlózó, szép emberi szóban s az értelem érdekében. Még akkor sem, ha ma oly lehetetlenül levertek vagyunk.

Ime, képzeletbeli magányom:
e síron túl is lázadás –
…………………………………………
ily számkivetve az örökkévalóságnak
a végletek külön-egészeként
állok – emléknyi tér a térben –
pokoli elragadtatásban…

Eltorzulnak lassan a tárgyak
képzetekké köddé válnak
a tengerek felől fekete
halálodat látod-e?

Körül ez átkozott határban
kés nyílik minden madárban
kidőlt árnyak ébenfa szobra
révül az ablakodra

    …A ránk, magyarokra zúduló, s a nagyvilág által tanácsuralomként megismert orosz feudálkommunizmus, mely csöppet sem titkolt világbirodalmi hegemóniáját a pánszlávizmus ruszofil pillérein billegtetve, ezúttal a népbarátság szlogenjeivel álcázta politikai stratégia- és taktikagyakorlatait. …Ez a néprész ezúttal (a tatárdúlások óta) ismét egy vadkeleti vandalizmusnak esett áldozatául. Az pedig, természetéből adódóan, nem viselt el és nem tudott megtűrni semmiféle, számára idegen másjellegűséget: elsősorban nem a helyi hagyományokból sarjadt kultúrfokokat. Hogy ezeket hatálytalanítsa, majd totálisan megsemmisítse, a megszálló hatalom a szokott vehemenciánál is nagyobb hévvel vetette latba ázsiai szemléletmódjából fakadt, lumpenproletkultos praktikáit a társadalmi megnyilvánulások minden területén.
    …a legsötétebb diktatúra esztendei következtek koncepciós perekkel, kivégzésekkel, gulagokkal, vallásüldözéssel, kuláktalanítással, ideológiai terrorakciókkal, miközben a pánszláv vezérelv történelmi mélyszántással igyekezett kifordítani az ezen a tájon élő népek emlékezetét, nemzettudatát.

Egyszerre minden idegen lesz tőled
Mint a csont üregén iramló higany
Kínok kékes fém-éle villan
S átcsap negatív entrópiákba
Egy tűzmadár szaggatott szárnyalása

S mert függönyeit a víz megereszti
az elborult ég zúdul ránk aléltan
hömpölyögve lenn minden hordalékban
mely lobogónk is lassan lekerengi

Csak esik egyre, zuhog szakadatlan
málló falakat mosva el egészen
duzzad váltig ez Átokvölgye-katlan

Hol törtgerincű hegyek árterében
fuldokolunk csak iszamos csatakban
– egy hirtelen süllyedő országrészen