„Ritka vendég a vers” – mondta a közelmúltban egy röpke rádiónyilatkozatában Vári Fábián László. Valóban: ritkán érkezik Kárpátaljáról egy-egy jó vers, és még ritkábban verseskötet.
Fodor Géza és Vári Fábián László együtt említése nem véletlen, nemcsak egy alkalmi nyilatkozat párhuzamából adódik. Mindketten a Forrás Stúdióban indultak. A Forrásban, amelyet még az első, külső kényszerek nélkül összeállított antológia, a Magvető Könyvkiadónál 1990-ben napvilágot látott Vergődő szél utószava is két mondatban temet el a kényszerből erényt kovácsoló József Attila Irodalmi Stúdióban látva a továbbélés esélyét.
Ez a szembeállítás azonban ma már teljességgel fölösleges. S nemcsak azért, mert a hetvenes-nyolcvanas években Kárpátalján rendszeresen publikáló szerzők közül tucatnyi, köztük a magyarországi irodalmi közvélemény felkapott „üdvöskéje” is, az első adandó alkalommal elhagyta szűkebb hazáját. Becsülve-értékelve az otthon maradottak belső kételyektől feszített intellektualitását vagy ösztönös verstalálatait, a nyolc egykori Forrás-tag (ezek felét a József Attila Irodalmi Stúdió is számon tartja!) Nézz töretlen homlokomra című antológiáját kézbe véve látnunk kell, hogy az idő értékpárti. Lassan tűnőben az önfelmutatás kényszeréből fakadó versírói láz, s a több tucat „lírikusból” csak az a négy-öt maradt, akinek megadatott a versbeszéd kivételes képessége.
Mindaz, ami 1971-től történt, ma már talán nem is lenne fontos, ha az elveszett negyedszázadon túl nem égette volna bele lenyomatát magába a műbe. Nem direkt, közvetlen módon, de a költői lét fizikai kötöttségeiből adódóan.
A kárpátaljai magyar értelmiség beszűkült lehetőségei közt Fodor Géza érettségi után évekig gyári munkás. 1970-ben végre az Ungvári Állami Egyetem magyar szakos hallgatója lesz. Jeles tanulmányi eredményei ellenére innen indítja társaival együtt a rektori ukáz a cári rendszerből örökölt átnevelő intézménybe (lásd: Lermontov, Sevcsenko stb.), a hadseregbe. Két év a belorussziai rengetegben, majd a kényszerpálya újabb állomásai. A végül is megszerzett magyartanári diplomával üzemmérnöki állások Ungváron és Munkácson. Fodor Géza is megírhatta volna a maga Sörgyári capriccióját; 1981–84-ben a Rákóczi-birodalmat „megöröklő” Schönbornok által az egykori pénzverde épületében alapított munkács-podheringi sörgyár minőségi ellenőrző csoportjának vezető mérnöke. A nyolcvanas évek közepén (emlékszünk még a „glasznoszty” jelszavára?!) kerül vissza a pedagóguspályára; 1987-től dolgozhat szülőfalujában, Dercenben. (A minden jó, ha a vége jó népmesei fordulatát cáfolva: tíz év tanítás után ma munkanélküli.)
A József Attila Irodalmi Stúdió Könyvtára című, a Kárpáti Igaz Szóba tördelt sorozatban Széltükör címmel megjelent ugyan egy „kötete”, az első igazi megmérettetésig azonban 1992-ig várnia kellett. Ekkor adta ki Erdőn, mezőn gyertyák című gyűjteményét az Intermix Kiadó, amelynek félszáz versével szemben a következő, válogatott és új verseket tartalmazó kötet (Fenyvesek árnyékában) alig három tucat írása a mindenáron való felmutatás szándékával szemben tudatos szerkesztésre, a versvilág pontos behatárolására törekszik.
Bizony nem az agóralírikusok szómenése ez; a napi robotban ritkán forogja ki önmagát a vers, különösen, ha a költő szinte a végletes megformálásra törekszik. Csak példaként: ma, amikor Kárpátalján szonettkoszorút dívik írni a verstan újsütetű licenciáinak teljes arzenálját felhasználva, Fodor Géza csak akkor használja ezt a kivételes formát (Loreley, A Hódolat Michelangelo Buonarotti emlékének ajánlása), ha a primer módon körül nem határolható „mondanivalójának” ez felel meg a leginkább.
Nem előrevetített szándék íratja ezeket a verseket.
Ez a költészet önmagából épül. S költőjének talán legkeservesebb feladata, hogy a robbanásszerűen szerteágazó kacsokat és hajtásokat keményen megmesse, akár a jó gazda a szőlőt, aki a zöld pompán túl már látja-megérzi a termés ékességét. Mert jól érzékelhető: a költő szigorú rendbe tereli a sokszor a tudatalattiból feltörő szavakat, szóképeket, a hasonítás mikéntjét szinte el sem áruló hasonlatokat. Természetes nyelvi világ ez, még akkor is, ha a formai játék áttöri a köznapi kategóriákat; az alliteráció szinte matematikai logikájában éppúgy tetten érhető a versbravúr, mint a szokatlan, ritka rímek természetességében. Fodor Géza sohasem menekül az asszonáncok egyre kevésbé összecsengő, a versképletet manapság csak jelző megoldásaihoz. Annál is szokatlanabb ez, mivel optikája és mondandója korántsem a hagyományos lírához köti. Ízig-vérig modern költészet ez, ezoterikus gyújtópontjaiban a szűkebb haza, a mondák, hiedelmek babonás világát őrző Szernyeháttal (Ecetfa, zöld időben, Kereszt és Hold), és az ív túlsó (vagy újra innenső) oldalán a világmindenség eredetmondáival (Nomád ének, Ebonit ének), a hagyományos képzeteinket megcsúfoló, univerzummal (Nullapont, Széltükör, Amikor a Fekete Hold kilép a Bakból).
Ha van felismerhető határvonal a nihil és a szeretni képes emberi világ közt, Fodor Géza itt, köztünk marad. Jelzik ezt a barátoknak, példaképeknek ajánlott versek; Nagy László, Csoóri Sándor, korábbi verseiben Lator László, Kovács Vilmos és a verscímekben is jelzett „nagyok”, amelyek többek a tisztelet jelzéseinél: versazonosulások. Talán a sokunknak Csoóri Sándor által közvetített eluard-i hangütés az, ami nem csak egy versben bukkan fel; talán így írt volna a költő egy békésebb, bánatra engedékenyebb világban. S van, ami a szavakban is tetten érhető. Fodor Géza két leggyakrabban használt szava (szókapcsolataikkal együtt) a szél és a kés, a pengeél; a szél a folytonos mozgás dinamikus jelképeként talán (de annál többet sugallva), s az éles penge, amely testünkbe-világunkba belemetszi a költő üzenetét. Megfogalmazhatatlanul és fájdalmasan.