Lukáts János

Együtt a Forrás-dosszié!

Egy írógépelt diákújságról, egy titkolt-megtűrt műhelyről és a szovjet-magyar janicsárokról

    „Érdekes tény, hogy Kárpátontúl majdnem ezer évig a magyar állam uralma alatt volt, ez idő alatt mégsem tűnt fel itt egy magyar író sem. Csak a Szovjethatalom körülményei közt van születőben a szovjet magyar irodalom…” 1969-ben ezzel a megállapítással örvendeztette meg olvasóit egy majd’ kétszáz oldalas kárpátaljai ukrán irodalmi kézikönyv, amely hét sort szentelt Kárpátalja magyar irodalmának. Ez a szűken mért útravaló is része annak a kalandregény-hőskölteménynek, amely egyúttal politikai esettanulmány is, de mindenekelőtt hungarológiai szomorújáték.
    A „légszomjas évtizedekben” – akár azt is mondhatnánk – váratlanul szólal meg a fiatal, hangját kereső, önmagára csak lassan eszmélő kárpátaljai magyar irodalom. Ennek a megszólalásnak az életre és országra szóló élményéről, a kiváltott reakció jól ismert és mégis megszokhatatlan természetéről s a résztvevők lelkében és eszméletében keltett évtizedes visszhangjáról számol be a Kárpátaljai Minerva II. kötete, különszáma, amely Ez volt a Forrás! címen majd’ harminc szerző és emlékező tollából, S. Benedek András szerkesztésében jelent meg.
    Ahogy a történelem és az irodalom olyan sokszor s mindig újra ismétli önmagát, szólni és tenni vágyó diákok és egyetemi hallgatók, fiatal tanársegédek és lelkes névtelen újságírók egymás közt váltott mondataiban fogalmazódik meg az igény, hogy megörökítsék a helyet és a kort, amelyben élnek, hogy önmagukat közösségnek érezhessék, hogy elszórt, alkalmi szövegeiket irodalommá egyesíthessék, s különösen indokolt ez a törekvés, ha egyúttal egy némaságra ítélt nyelv megszólalási szándékát jelzi, egy sorvadásra szánt közösség újraélesztésének a kísérletét is magába foglalja. Az 1960-as évek vége felé Kárpátalján egy nemzedéknyi idő telt már el az apák elhurcolása óta, Európában ekkor új szelek fújtak, amelyek a diákmozgalmak némelykor harsány és rikoltó, de mindenképpen tisztító szándékú dalait és gondolatait hozzák – és elhozzák, keresztül a szögesdróton, a csatlósokból szervezett országnyi ütközőzónán is, és az ideológiai viasszal, ólommal lepecsételt fülek és szájak süketnémasága ellenére is.
    „Az Együtt írógépen sokszorosított egyetemista irodalmi folyóirat… Eleinte szürke borítólapos füzetecske volt, a példányszáma nem haladta meg a négyet-ötöt, az idén már színes borítólappal lát napvilágot, a példányszáma is háromszorosa a tavalyinak. Az 1967. évi első szám még csak 48 oldalas volt, a következőben már 62 oldalt találunk.” Az Együtt másfél esztendős rövid életének első évéről számol be így a szerénykedő-büszkélkedő irodalmi bábák egyike. „Kárpát-Ukrajnában… fürtösen jelentkeznek a költők” – jelenti a visszafogott, az aggódó öröm hangján a másik. Az Együtt mágnesként vonzza magához a koruk folytán csak most megszólaló fiatalokat, a visszhangtalanság okán sokáig csak önmaguknak író idősebbeket, de az érettebb korú alkotók (számuk aggasztóan kevés) is azonnal megérzik az Együttben a lehetséges folytatást, az utódlás ígéretét. A folyóiratot írók, szerkesztők és írógépelők „együtt” alig egy tucatnyian vannak: Balla Gyula, a nehéz szavakat nyelvi játékba oldó, Fodor Géza, a fegyelmezett meditatív , Füzesi Magda, a mágikus bűvölő, Zselicki József, az érzelmeiben burjánzó és Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér, Kecskés Béla, a novellista Györke László meg a többiek.
    A több hullámban feltöltődő megújulási mozgalomban az utókor szemével hárman játszottak vezető szerepet: S. Benedek András, a lobogó szenvedélyű költő, prédikátorok és kuruc szegénylegények vér szerinti és szellemi unokája, Vári Fábián László, a kárpátaljai népköltészet és a Balassi, Petőfi, Nagy László nevéhez köthető poétai hagyományok folytatója, és végül, de nem utolsóként Kovács Vilmos, aki ekkor már igazi életművet tudhatott maga mögött (Lázas a föld, 1962, Holnap is élünk, 1965), és aki kiadói szerkesztőként egyengette az Együtt körének további kísérleteit.
    E maroknyi csoport egyszerre mindent akart: a nemzettöredéket a saját nyelvén megszólaltatni, a népköltészet fakuló hagyományait föléleszteni, vitákban kimondani és tisztázni a törékeny igazságot, tanulmányban-kritikában elhozni és értelmezni más égtájak és ízlések üzenetét, de leginkább versben megfogalmazni saját érzelmeit és gondolatait, amelyek mögött hasonlóan érzők és gondolkodók ezreit sejtik. „A világot… nem megváltani indultunk, hanem formálni, szépíteni, szép, okos verssel is” – írja Vári Fábián László, ami arra utal, a fiatalokban van érzék a reálpolitikai lehetőségek iránt, s a szabadság korlátjait, ha akarják is tágítani, létezését tudomásul veszik. Az egyetemi és a területi párt- és komszomol-bizottság eleinte szemet huny a kezdeményezés fölött, eltűri, sőt némiképp támogatja is.
    Az Együtt népszerűsége egyre nagyobb méreteket ölt, alig fél év után már 150-200 példányra volna igény, a szerzők körén kívül az érdeklődő olvasók tábora is növekszik, az Együtt szerkesztői-költői felolvasóesteket rendeznek diákotthonokban, iskolai diákkörökben; a magyar szakosok mint afféle maguk választotta nyelvészeti-költészeti kötelező olvasmányra tekintenek az Együttre.
    Az alig tucat főt számláló baráti kör hamarosan mozgalommá szélesedik, a magyar szó zsenge, de biztató, talán éppen zsengesége miatt megtűrt fórumává. Kárpátalja – Rákóczi földje, a kurucoké, emlékük jelen lévő, remény- és ihletadó valóság. A nyilvánvaló politikai párhuzam egyelőre inkább takargatni, mintsem kikiáltani való, de a kurucság nyelvének ereje, balladáik komor fensége a kárpátaljai „nemzeti kincs” legértékesebb alaprétegét képezi. Talán az utolsó utáni pillanatban sikerült összegyűjteniük és közzétenniük a népköltészet még élő hagyományrétegét, s a fiatalok munkáját, mint szakmai gyakorlatot, tekintélyével az ungvári egyetem is támogatta, a Kárpáti Kalendárium 1971-es irodalmi melléklete válogatást közölt gyűjtésükből. A fiatal balladagyűjtők az évszázados nyelvi tradíciót aztán a saját költészetükben keltették új életre. A kritikus azonban már ekkor figyelmeztet (innen, Budapestről): „Nem jó jel, hogy az empíria öröme, a dolgok varázsa iránt korántsem olyan fogékonyak, mint a történelem és a helytállás morális parancsai iránt.”
    Az egyetemi pártbizottság aztán 1967 nyarán véget vetett ennek a kényelmetlen helyzetnek, az Együtt nem jelenhetett meg többet. Ekkor még csak ennyi! A fiatalokat azonban fűti a dac, a Kárpátontúli Ifjúság című lap fedezékében létrehozzák a Forrás Ifjúsági Irodalmi Stúdiót. A Forrás lelke és motorja a fáradhatatlan S. Benedek András, titkára Zselicki József, az újság magyar kiadásának munkatársa. (A „Kárpátontúli…” elnevezés Moszkvából-Kijevből értendő.) Az ukrán nyelvű Mology Zakarpattya az ukrán komszomol lapja volt, amelyet hetente háromszor ukránul és magyarul adtak a kárpátaljai olvasók kezébe. Az irodalmi melléklet fordítása azonban egyre nehezebben sikerült, ezért ezt eredeti magyar művekkel helyettesítették. Ebben a munkában vállalt szerepet Zselicki József, aki így joggal hivatkozhatott az igényre az új irodalmi stúdió iránt.
    A Forrás nemcsak irodalmi, de közéleti szerepvállalásra is törekedett, ének- és tánckart szervezett, szavalókórust alakított, József Attila-verseket és Kossuth-nótákat vitt a magyar szóra és magyar dalra kiéhezett kárpátaljaiak közé. Az immár a Forrás körül csoportosuló költők Nádparipán címen antológiát állítottak össze műveikből (az első cím Szilaj nádparipán volt, nyilvánvaló utalással Petőfi Sándorra), a lektor azonban mindkétszer vétót emelt a gyűjtemény kiadása ellen, indoka „a nemzeti elzárkózás, a szovjetország irodalmi élete iránti csökkentett érdeklődés, apolitikusság, a l’art pour l’art és a politikai éretlenség”.
    A reménység korszaka tehát véget ért, ennek felismerése készteti a mozgalom két vezető személyiségét, Kovács Vilmost és S. Benedek Andrást, hogy közösen írt tanulmányában megvonja az elmúlt évtizedek helyi szellemi mozgalmainak mérlegét. A Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában megjelenését 1970 őszén-telén a szegedi Tiszatáj tette lehetővé. A tanulmányban a szerzők elsőként szóltak a kárpátaljai magyarság kálváriájáról, a magyar férfilakosság elhurcolásáról 1944 novemberében, s azokról a körülményekről, amelyek a magyar kultúra fejlődését szinte lehetetlenné tették. Az írás mind az itthoni, mind az otthoni olvasók között élénk visszhangra talált, az „engedély nélküli” külföldi közlés azonban felborzolta a biztonsághoz és önbizalomhoz szokott ungvári pártkedélyeket. Elérkezettnek látták az időt a kellemetlenné vált Forrás felszámolására, a tanulmány szerzőit elbocsátották szerkesztői állásukból, több hallgatót eltávolítottak az egyetemről, majd – a diktatúrák régi gyakorlata – mindannyiukat behívták katonának. A Forrás Stúdió ellen pedig a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségi cikkben emelt szót Elidegenedés? címen, „az apolitizmus mentsvárának, az irodalmi destrukció központjának” nevezve a stúdiót, az egyetem pártbizottságától pedig „erős kézzel rendet” követelve.
    Az Elidegenedés?-t hamarosan követte a Mérges füvek – jegyzetek a magyar burzsoá nacionalizmusról és a Kit szolgálnak a magyar burzsoá nacionalisták? című, a szovjet elvárásokat ugyancsak túlteljesítő „janicsárszöveg” a helyi magyar nyelvű újság, az egyetem magyar keresztnevű és a Kárpátontúli Levéltár magyar családnevű két vezetője részéről. Sőt a Kárpáti Igaz Szó az ellentámadás mellett a megosztás hadműveletét is megkezdte, a Forrás helyébe új irodalmi stúdió alapítását határozták el, amelynek ugyan „teljes bizalmat” szavaztak, működése feltételéül azonban „teljes ideológiai-politikai hűséget” írtak elő. A vezetésére kiszemelt Fodor Géza azonban visszautasította a „megtisztelő parancsot”, ezzel hosszú időre elvágva magát művei publikálásának a lehetőségétől. A Forrás szétszóródó nyája inkább a magyarországi fórumok felé fordult, sorra jelentek meg írásaik (a Nádparipán kötet korábban visszautasított darabjai), így például a Magyar Ifjúság 1973 tavaszán közölt terjedelmesebb válogatást verseikből Varga Lajos Márton értő bevezetőjével, a tatabányai Új Forrásban pedig Kiss Ferenc mutatta be a csoport alkotóit.
    Az 1970-es évek elejére a kárpátaljai magyarság helyzete minden szempontból rosszabbodott – vagy ekkor érezte először úgy legalább egy írástudó közösség, hogy képes sérelmeit megfogalmazni. A Forrás Stúdió megtámadott tagjai kétségbeesett lépésre szánták el magukat: beadvánnyal fordultak a területi politikai és kulturális vezetéshez, amelyben nemcsak publikációs lehetőségeik elvesztése miatt emeltek szót, de felpanaszolták a magyar lakosság alapvető sérelmeit is. Sőt a következő tavaszon húsz oldalas emlékeztetőt készítettek, amelyet kétezer kárpátaljai magyar írt alá, majd Fodó Sándor, az ungvári egyetem fiatal nyelvész tanára személyesen vitt fel Moszkvába, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának.
    A kollektív fellépést retorziók sora követte, a mozgalom szellemi irányítóit hosszú időre kiparancsolták a kárpátaljai közéletből, többeket magáról Kárpátaljáról is eltávolítottak (így a kötet szerkesztőjét, S. Benedek Andrást is). Ezzel a kétségtelen veszteséggel együtt is – ma már elmondhatjuk – az Együtt nehezen kisilabizálható gépelt példányai, a Forrás éneklő-szavaló összejövetelei, valamint néprajzi gyűjtőmunkája nem voltak hiábavalók. Amint nem volt hiábavaló az elutasított és irattárba süllyesztett beadvány sem. A kárpátaljai helyi hatalmasságok végül is nem vezették be a „szovjet-magyarok” tervezett, gyalázatos terminológiáját, nem vitték véghez a magyar iskolarendszer teljes felszámolását, és a rendszerváltozás idején készen állt az a maroknyi szellemi vezetőréteg, amely képes volt megalakítani a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget, a kárpátaljai magyarság legális politikai, művelődési szervezetét.
    A diákújságtól a politikai szervezetig talán nem is olyan hosszú az út, talán nem is olyan tekervényes, még akkor sem, ha azok az iskolapadból alig kinőtt fiatalok valóban nem akartak mást, mint a saját anyanyelvükön a saját gondolataikat megosztani egymással. És bárki mással, akit érdekeltek ezek a gondolatok Kárpátalján. Az Együtt korszaka a maga írógépes lelkesedésével visszahozhatatlan, a Forrás pezsgő hangulatú esti beszélgetései megismételhetetlenek, a mozgalom történései és dossziéba gyűjtött dokumentumai azonban egy fojtogató kor és egy maroknyi szólni kívánó fiatal különös párbajának ívét rajzolják fel. Egy nemzet élni akarásának a történetét.