Nagy Zoltán Mihály

Elejtett szál

    Kishazánk nagyhírű íróját. Munka közben. Az álom.
    Naná. Hogy nyomós oka.
    Bő penzumot termő szigorú napirend szerint. Reggel nyolckor. Gyorsan kulcsra. A bejáratot. És. Máris az írómasinához. Amelyben papiros. A legújabb opusz munkacímével. Alabástrom nyakra tekeredő koszos gatyamadzag. Hű! Micsoda távlat. Az elejtett szálat fel. Rá a cselekmény eseménysorát. Ékességül gondosan szemenszedett jelzőket. Ebéd nélküli egyhuzamban estig. Nem csoda hát. Ha végül bele. A temetésbe. Kezdetben csak le-le. Pilláit puha érintéssel az álom. Hogy újra. Hosszabbodó időközönként fel. Aztán fejest a kába tudatba. És huzamosabb ideig ott. Az író feje a masinára. Édesdeden kicsorduló nyála a billentyűkre.
    Abban a pillanatban Egyik Énje. A tudatalatti elnyomottság kalitkájából – huss! – ki!

    (A történet kezdetének vége)

    Természetesen az Egész Író alakjában. A város fényei közé. A szabadság levegőjét hatalmas lélegzettel be. És azonnal. A legközelebbi harmadosztályú kocsma felé. Ahol az író törzsvendégnek. Hiszen hosszúlépésekkel felajzottan gyakorta itt. Megformálni kívánt hőseinek életszerű prototípusait. A zsibongó Én-részek mégoly lelkes ajánlásaira fittyet hányva.
    – Az önkényből elég. Most az. Amit és ahogy én! – Egyik Én elszántan hóna alatt a mappát.
    A vadnyugati módit utánzó ivóban csakhamar. A jobb hátsó sarokasztalt. Bele magát a kényelmes bőrhuzatú székbe. Keze ügyébe a mappát. És oda. A tébláboló pincért.
    – Rövidlépés!
    A pincér hüledezve gyökeret.
    – Író úr! Pró primó: ez nem az ön asztala. Pró szekundó: miért nem a szokásosat? Pró terció: miféle rövidlépést?
    Egyik Én hangja fel. Magosra.
    – Mafla! Mi a hosszúlépés?
    – Egy rész bor, két rész…
    – No. Ezek szerint a rövidlépés…?
    – Két rész ez, egy rész amaz?
    – Okos. Nagyon okos. Ide vele!
    – Máris – fejét a pincér. A vendég szokatlanul tüskés modora apró sebeket. Az önérzetén.
    Egyik Én jókat a háta mögött. Aztán elő. A mappa tartalmát. Hogy a pincérre jellemző vonást fel. A fontos műveletet azonban a megérkező rövidlépés miatt későbbre. Az íróvesszőt le. Kisujját pózos előkelőséggel távolra. Az arasznyi csőpoharat fel. Néhány lépést a feneke felé meg.
    – C-c. Ez az! Most pedig. Dologra!
    A papiros egyik felső sarkába akkurátusan. A pontos dátumot. Alá a tőmondatot: „A pincér tahó.” He-he. Magabiztosan hátra a széken. Csakhogy. Váratlanul. Valami az eszébe.
    – Te. Hó! Ezt a fehérzakóst az író már meg!
    Bosszúsan ismét. Néhány rövidet a pohárban. Ból. Közben kihegyezett füllel bele. A terem eklektikus zsongásába. És a szeme ujjongva fel.
    – Sebaj. Alany tahóka nélkül is garmadával!
    A feljegyzést könnyedén át. Sasszemmel szét. Az ivóban. A diskuráló kocsmatöltelék sűrűjében.
    – Íme: a bőség zavara! De csak lassan. Sorjában. Kakasarcú sovány pasas az első asztalnál. Magányos. Közömbös. Hm. Nem igazán érdekes. Vagy mégis? Majd. Esetleg. Vissza rá. Kövér férfi a másik asztalnál. Másodmagával. Jókedvűen. Akár viháncoló mén. A szék vasváza panaszosan fel-fel alatta. Ennek ünnep. De mi? Nem fontos. A másik érdekesebb. Az a némber. Igen. Hamar az íróvesszőt!
    „Nő a kocsmában. Megkopott arc. Kimódoltan kócos haj. Előtte bor. Cigaretta. Sokat sejtető jelek. A füstöt kihívóan a szomszédos férfitársaság felé. O-ho-hó! Vadászat. A mindennapi betevő falloszra. Na persze. Valamiből neki is. Kell. Talajszintű vegetáció? Ha egy hímmel hamarosan el. Akkor igen. Ellenőrizendő.”
    Íróvesszőt le. Néhány újabb lépést. Komótosan. Közben árgus szemmel a nőt.
    Hajjaj. Már rég a pohár fenekére. Rövidlépteit az újabb tartalom alja felé vezető arasznyi úton. És nem. Semmi. Türelme a tartalommal egyenes arányban el. Tehát ismét. Lépegetni valót. És akkor. A pincér félénk szolgálatkészséggel. Túl sokáig az asztal túloldalán. Minek következtében Egyik Én szem elől. A nőt. Később meg hiába. Nyilván annak rendje és módja szerint el. Az ivót. Csakhogy! Egyedül vagy másodmagával? Egyik Én kétségbe. Naná. Hiszen feljegyzései helytállóságát. Veszélyeztetni. Ráadásul másodszor is eszébe. Ugyanaz. Amitől ingerülten.
    – Én ökör. Az író ezt a némbert is már meg!
    Mérgében hatalmasakat a pohárban. Aztán dacosan tovább. Szigorú mohósággal a sokarcú tölteléket. Hogy egyet legalább. Akit az író még nem. A harmadik pohár fenekén csalódottan tudomásul. Hogy az író mindenkit. Mindenkiről. Mindent.

    (Látszólag a bonyodalomnak nevezett slamasztika kezdete)

    A düh nem. Mértéket. Egyik Én újabb lépést.
    – Se rövid. Se hosszú. Tisztán!
    A pincér aggodalmasan meg.
    – Író úr. Sok lesz!
    – Ksss! Mozgás. Fürgén.
    – Tessék…
    Szapora futólépések után Egyik Én ismét rá. A pincérre. Haragosan.
    – Oda az esélyem miattad! Téged azért? Hogy engem a munkában? Azelőtt nem!
    – Mert azelőtt nem. Most igen. Rá. Okot. De nekem mindegy… Csak gyorsan. Öt perc múlva zár…
    Egyik Ént mintha elszabaduló rugók. Volna fel.
    – Micsoda? Zá… Zár? Engem? Csakhogy én! A nagy Egész része. Más szóval: rész-Egész. Vagy. Izé… Részeg ész? Nahát! Te engem teljesen meg. Mars!
    A pincér komolyan meg. A zagyva beszédtől. Szíves-örömest máris odébb. Volna. De a kötelességtudat!
    – Engedelmével. A számla. Kilencszázhúsz.
    – Nesze!
    Pincér az ezrest mohón zsebre. És el. Nehogy kéznél. Ha a vendég magát meg.
    Egyik Én azonban nem. Vele. Se mással. Utálkozva keresztet. A feljegyzésekre. Hóna alá a mappát. A tömeggel engedelmesen ki. A város fényei közé. Már nem. A megerőszakolt szabadság mámorító leheletét. Lógó orral vissza. A kalitka sötétjébe.
    Még csak meg sem. A fejében. Hogy most már ő is. Fogott figura.

    (Ez hát a vég; egy másik történet lehetséges kezdőpontja)