Lator László

Éltető önismeret

    A nagyberegi születésű, de a hajdani Ugocsa vármegye székhelyén (valahai gyermekkorom egyik színterén) tanító tudós kutatónak, Keresztyén Balázsnak van egy nekem nagyon kedves, a sok forgatástól már lapjaira esett könyve, az Irodalmi barangolások a Kárpátok alján. Ha valaki kíváncsi rá, ki mindenki és mi minden kapcsolódik a magyarság, a magyar irodalom és művelődés történetében Kárpátaljához, abból a könyvből megtudhatja. Nélkülözhetetlen mindannyiunknak, s az még inkább az ott rekedt, nagyjából kétszázezres töredék magyarságnak: életben tartja a hagyományt, éltető önismeretre tanít. Tudnánk-e különben, mi köze III. Béla jegyzőjének, P. mesternek, közönséges nevén Anonymusnak vagy mondjuk Bartók Bélának ahhoz a régióhoz? Hogy Munkács várában, rabságában írta panaszos verseit Koháry István? Hogy Móricz Zsigmondnak „Munkács volt az a nagyváros, amely abban az időben, mikor én még nagyon kicsi fiu voltam, úgy hangzott a fülemben, mint egy igen távoli, igen óriási és igen tündéri hely neve”. Hogy hol, merre, mikor járt ott Kölcsey Ferenc vagy Petőfi? Hogy ott született a Várival szomszédos Haláboron az a Bertalan pap, akinek egyik leggyönyörűbb műfordításunkat, a magyar Énekek énekét köszönhetjük, hogy a Perényiek udvarában, a Nyaláb-várban készült Komjáti Benedek bibliafordítása? Hogy milyen lehetőségei, szervezeti formái voltak az ottani magyar művelődésnek?
    Mindez azt bizonyítja, ezzel a találomra felsorolt pár névvel is, hogy Kárpátalja szellemi élete, fellobbanásaival, kihunyásaival, mindig is része volt az egyetemes magyar kultúrának. De azért olyan jellemzően kárpátaljai irodalom sose volt, mint amilyen, már emlékíróival is, az erdélyi vagy akár a vajdasági, a felvidéki. Még kevésbé a két világháború között. Az erdélyi irodalom, a szorongattatásban is, vagy éppen annak okán, az anyaországéval egyenrangú volt, de ki tudta alakítani a maga külön mondandóit, anyagát, színeit, formáit. Ami Kárpátalján akkoriban született, a felvidékibe tagozódott. Hát persze, mondhatunk egy-egy kitűnő nevet, nem az Illés Béláét, inkább az ugocsai-beregi történelmi osztály hiteles körképét megfestő, igaz, későbbi, Pálóczi Horváth Lajosét vagy a másfajta társadalmi közeget más szemszögből ábrázoló Tamás Mihályét. De ők s a még előszámlálhatók mégiscsak magányos szigetek.
    Annál különösebb, hogy a kárpátaljai magyar irodalom, úgy látszik, mégiscsak megszületett, s éppen a legviszontagságosabb korszakban, a második világháború utáni évtizedekben. A végveszedelemben, s ez a nagy szó, sajnos nem túlzás. Mintha a szellem is (akárcsak a szó szoros értelmében megtizedelt magyar népesség) ereje megsokszorozódásával, közvetett és átvitt értelemben, demográfiai robbanással válaszolt volna a fenyegettetésre. Nem volt ez a válasz persze se egyszerű, se egyértelmű. A politikai prés, a cenzúra, az elszigeteltség (az ottaniaknak csak csempészutakon lehetett kapcsolatuk az anyaországi szellemi-irodalmi élettel) szorításában szükségképpen ki-kificamodott az alig-alig bontakozó irodalom. Hosszú idő kellett hozzá, hogy magára találjon, hogy felépítse működőképes szervezetét. Talán ezért is van, hogy a hazai kritika óvatos tapintattal közeledett hozzá. Mostoha sorsa volt, hát felértékelődött a szerényebb teljesítmény is. Mára, úgy tetszik, megerősödtek a gyenge hajtások. Van kárpátaljai magyar irodalom, talán még az is az egészség jele, hogy már egymásnak ugranak, harapdálják is egymást. De a magára valamit is adó kárpátaljai író, költő ma már nem csupán az ottaniakhoz méri, kell, hogy mérje magát, hanem a teljes magyar irodalomhoz. Ide kötődik, de úgy kell idetartoznia, hogy ne oldódjanak el ottani kötései. Tudjon mindent, amit mi, anyaországiak tudunk, de legyen valami olyan birtoka is, ami csakis az övé. Bárcsak kirajzolódna az itt következő összeállításból üdvösen kettős természete!