Jób katarzisa

    A nyolcas szám a jelképtár definíciója szerint a kozmikus egyensúlyt jelenti, míg a négy a teremtett, az érzékelhető világ teljességét és harmóniáját. Fecske Csaba nyolcadik kötete – a Majd máshol – négy ciklusra oszlik, s mintegy esszenciális megjelenítése az ötvenéves lírikus költői világának, egy immáron kiérlelt, letisztult, bár mennyiségileg aszketikus ouvre-nek.
    Ha igaz, hogy minden kreativitás a prelogikusban gyökerezik, akkor a vallásnak, vagy mondjuk inkább a hitnek a költészethez igenis sok köze van. Fecske Csaba hite Jób hite, sorsa pedig hol tragikus optimizmusra, hol pedig bizonytalan-kétkedő számvetésre sarkallja, miközben csonttá csupaszított őszinteséggel tárja föl egy fizikailag is megroppantott lét benső fájdalmát.
    A nemesen puritán verseskötet a felnőtté vált lírikus reakcióiról szól: már nem a formákra, alakokra és külsőségekre reagál elsősorban, fontossá az a pillanat vált, amikor Isten elengedte az ember kezét, s figyelte: át tud-e lépni önmaga árnyékán. A tükör elhomályosul, a maszkjától megszabadított individuum csak áll és néz a forgatagban. S közben nincs forgatag, csak kín van.
    Fecske Csaba kötete a méltósággal viselt férfifájdalom reprezentatív lenyomata is. A halálközelség, a megélt fizikai szenvedések előhívása természetesen csak indirekten, ízléssel és méltósággal, helyenként önironikus gesztussal történik meg, az olvasó sohasem érezhet panaszt, nem hallhatja a patetikus kiáltás hangját.
    Az első ciklus, az Elveszett éden dikciójában a korai Pilinszkyt idézi. Az elveszett kert, a boldogabb lét utáni vágyakozás hangja rezignált, s olykor szkeptikus. Sőt helyenként idealizált is a pillanat törtrészéig a „vakítóan fénylő töredék”, de összességében a realitás diszkrét józansága idézi vissza az egykorvolt kapcsolatok, szerelmek emlékét.
    Az őszinteség, a kegyetlen confessio a legjelentősebb eleme Fecske Csaba lírájának. Ahogy az Éjszakában írja: „Az ablaküvegen a telihold / mint izzó vasgolyó gurul / fénye mindent fölnagyít / irgalmatlanul”.
    Az Éden elveszett, Kháron ladikja pedig már ott köröz az éltető szigetet körülölelő csatornában. A második ciklus már azt az állapotot mutatja be, amikor a fényképezőgép blendéje bekattan az exponálás után, és megismételhetetlenné válik minden gesztus, a történet már megtörtént. Kharón utasának már „nincs út hova” és „nincs idő mire”.
    A hiány. Az életerő, a dinamitos, robajos, fickós egykorvolt vitalitás hiánya fáj Fecske Csabának, s hangja eképp lett őszi piktúrák aláfestő zenéje. S a fáradt tekintet ezért követi önkéntelenül „egy hajszál landolását”. A „szemérmetlenül onanizáló fájdalom” a sebeit kivakaró költőt a tényleges fizikai szenvedés állapotában mutatja, ahol a „szép egyre szépül” s „a reménynek nincsenek érvei”, a tragikum kötelező optimizmusba ojtódik. Egy-egy költeményben ritka szép pillanatokat foghat el a figyelmes olvasó, aki hajlik rá, hogy néhány verssorban remekművet sejtsen.
    A harmadik ciklus, az Összefércelni velem versei már egyértelműen biblikus világképet rögzítenek, a költő az Újtestamentum szelleméhez, a mitológia őserejéhez kötődik. Itt már a forma is a lehető legfegyelmezettebb, s innen már csak egy lépés a katarzis felé: a záróciklus (Bárcsak lenne valami nyom) az eddigi egészet még egyszer hirtelen fölbontja, kérdőjelessé, bizonytalanná teszi, hogy azután (Jóbként megtisztulva) újból egyetlen mozdulattal összerakja és lezárja: „Az éjszakai hangok zátonyát / a csönd szelíden körbefolyja / az álom gázlóin most lábol át / ki minden fényedet kioltja // akit vendégül lát az álmodó / ez az emlékezés-szerű lét / mint tó vizén a körre kört rovó / hattyú tollán a holdfény szórt ködét // csillantja meg” (Félálom).
    Az üzenet: kérdés is egyben. „A tény mögé el mért bújik az ok – mért van hogy vesszen azért érkezik?” A babitsi kérdésre adható tétova kézlegyintés itt is kipróbálódik (az elszáradó és újra kinövő fű körforgása); az olvasó sem ismerheti a választ.
    Végül is minden mű az olvasatok sorozatából áll össze, s Fecske Csaba lírája – ahogyan az időben fölfejlődik és tisztul – egyre egyszerűbb és egyre bonyolultabb. Egyszerű, mert sorsa egyetlen léthelyzetre determinálja, a fizikailag megtöretett, élethelyzeteiben redukált ember és alkotó szerepére.
    A Majd máshol című vékony verseskötet összegző könyv. Egy megszenvedett, egyenes tartású, jelentős léptékű költői teljesítmény és magatartásforma szintézise. Művészet olyan értelemben, ahogyan azt maga az alkotó értelmezi: „az egyetlen erkölcsileg elfogadható védekezés a létezéssel szemben”. Urbán Tibor illusztratív rajzai kitűnően kiegészítik ezt a fájdalmas-őszintére csiszolt versvilágot.

    (Fecske Csaba: Majd máshol, Felsőmagyarország, 1998)

Kaló Béla