Szavak nélkül?

    Nem is számoljuk. Fölösleges. Hogy ez hányadik verseskönyve Rákos Sándornak. Katedrálismagas verstorony. Mint Gaudí La Sagrada Familiája. Csak itt a tető is befejezve. És az utolsó (?) díszítőelem, mely funkciójában statikailag is nélkülözhetetlen, beépült az architektúrába. Innen már alig van tovább. Nemcsak nála. A magyar költészetben. A kortársak között.
    Vajon miért a lett ily megkésett a Kossuth-díj? Miért, hogy ma is belenyúlnak nagy és puha kezek, ne neki adjátok, inkább másnak? Miért a végét nem lelő diktatorikus parancsolás? Mindegy is. Így van jól. Ha már. De a nagy magányost, ezt a kanonizálhatatlan költőt, ki betegágyában fekszik a „nappal tűpárnáin”, nem lehet elhallgattatni. Hiába minden. Ír, rendíthetetlenül. És fölteszi a kérdést: „Köszönjem-e?” Négysorosa visszanyúl a Kiáltásnyi csöndig, csakhogy ő nem lép át azon a bizonyos limesen; csontig nem csupaszít. Mert a csontváz, mint tudjuk, csak a biológiaszertárak sarkában áll olyan szépen, összedrótozott darabjaival. Rákos Sándor csak annyira „fogyaszt”, hogy bőr azért maradjon a csonton. „nemcsak fogaimat tördelte ki / a vérem tüzét oltotta el a kor / de fájdalomdíjul valamikor / adott is ezt-azt – köszönjem neki?” De itt, a Villanások-ciklusban vannak még csont és bőr versek, aszketikus soványodás. „elvékonyulva mint az árnyék / merre fülelget mire vár még / tán arra hogy a Gazda sípja / naplenyugtával hazahívja”. És az öregség szégyene, kiszolgáltatottsága és mégis élni akarása Adyt simogatja vissza, ide, az ezredvégre. „öreg arcom égeti a szemed / ne nézz rám mert megszégyenítesz / ha velem beszélsz húnyt szemmel beszélj / hogy ne kelljen lesütnöm az enyémet”.
    Ebből a válogatásból kimaradt a recenzens számára legszebb, legtörékenyebb öregkori szerelmi vallomás, amely egy Magyar Nemzet-béli Albert Zsuzsa-interjúba ékelődve jelent meg 1998-ban. Ez a Szavak nélkül. „találhattál volna alva is / találhattál volna halva is / ágyam fejénél megálltál / köszönöm hogy ébren találtál // … / szavak nélkül is szólítlak / halálos ágyamon is hívlak / nagy csöndem akkor sem ereszt el / csordultig megtelik neveddel”. Így, a középső versszak nélkül is megrázó. Villanyoz és letaglóz egyben. Mi ez a vers, ha nem a szépség maga? Miért nem válogatta be a költő? Mert túl szép? Túl érzelmes? Nem fejezi ki a kort, amelyben élünk? Ezt a mocskot? Lehet. Nem tudom. Talán csak „tiszta szigorúság”. Ahogy egy másik vers vége. Ahogyan az akkori folyóiratközlésben még így emelkedett föl a versvég: „elnapolni napom kevés már / engedem mégis veszni mindet / számadáskor majd a határon / üres kezemmel visszaintek”. A Helyzetgyakorlatban így módosul: „üres kezemmel csak legyintek”. Nyilván szebb az előző. De a közbenső idő ironikussá tette a költőt. Már csak legyinteni tud. Másképp nem is élne már. Ahogy ő maga nevezte, kialakított magának egy valóságos „lelki Pető-tornát”. Ebben teremt. Ahogy az Isten is. Az ő istene. A Legenda. „ismertem istent kiskorában / mezítláb járt az iskolába / ujjas nélkül jött fején kucsma / a hátán hófehér tarisznya / szeméből fájdalom sugárzott / megteremtette a világot”. A tavaszvárás ambivalens remekműve a Karácsonyi kántáló. „meddig tart még ez a nagy tél / a hőmérő befagyott / meddig tart még ez a nagy tél / lejönnek a farkasok / meddig tart még ez a nagy tél / hasít a fagy mint az ék / meddig tart még ez a nagy tél / sarkunkban a sarkvidék / meddig tart még ez a nagy tél / sarkamban a fagyhalál / meddig tart még ez a nagy tél / tavasz ha jön nem talál”.
    A testi, fizikai nyomorúság és az élniakarás, alkotási hőfok soha nem látott erőket mozgósít az immár 78 éves költőben. Ennek gyönyörű újszülöttje ez a könyv. Méltó formában, keményfödéllel. De hiába minden. Halni kell, halni muszáj. De akkor „szabad csak a halál maradt / élni nem hagyók a fenébe hát / kerüljétek a síromat / halni hagyjatok legalább”. Ilyen futamok a Kortárs sírfeliratában. Ha ő kortárs egyáltalán. Hacsak nem a suméroktól eredő, atomkorig és azon is túl dübörgő ősrobbanás?
    Feleségét hívja valahányszor. Három kései virágének. A Harmincharmadszor című szonett „különös egyszeregy”. Túl a számokon invokáció. „olyan szorzat melynek szorzói / és szorzandói mi magunk – / torkunk szűk az örömről szólni / s a kínról jobb ha hallgatunk”. A harmadik „virágének”, a Dal a várakozásról az állandó jelenlétet, az óvást kéri, sírja, kívánja. „várlak még el se mentél / máris várlak haza / ha kettesben magammal / az a pokol maga // … / várlak miként a hívő / égi csodára vár / gyorsan belépsz az ajtón / s kizárod a halált // várlak s kérlelhetetlen / szívem dobajjal int / úgy menj el hogy ne menj el / s úgy jöjj vissza megint”.
    A költő most hallgat. Túl szorongáson, halálos magasban. Túl- és evilági csöndben. „majd ha gyúl világra vak / hályogos ég szeme a Nap / majd égeti nyomunkat porba / ahogy bolyongunk megbotolva / majd jajgatunk fentről kizártak / hogy lent sem találjuk hazánkat”.

    (Rákos Sándor: Helyzetgyakorlat, Magvető, 1999)

Koppány Zsolt