Magaslatok

    Timár György Angyalaink alusznak című kötete (Fekete Sas Kiadó, 1998) nem „nagy versek” gyűjteménye. Egyik erénye, hogy nem is akar „nagy verseskötet” lenni. Egyszerűen – és lehet, hogy ma már indokolnom kell, milyen nagyszerű dolog ez – szellemes irodalom. A szellemes irodalom nem kötődik műfajokhoz, nagy esztétikai vonulatokhoz, a szellemes irodalom nem újítja meg az irodalmi nyelvet. A szellemes irodalom – más.
    De ez nem valamiféle másság: egyszerűen más, mert a szellemes író nehezen besorolható. A fejben lázasan kattog a kalkulátor, hogyan iktassa, hová tegye az agy katalóguscédulái és könyvespolcai közt ezt a fekete borítójú, puhafedeles könyvet. A borítón sárga, önmagába roskadt angyal. Mellette kék – hold? nap? Az angyal eltakarja az arcát.
    Próbáljunk rendet teremteni!
    Először: Timár György humorista.
    A Nem én írtam és a Válogatott agyrémeim szerzője, tehát irodalmi humorista, ami annyit jelentene, hogy „fő műfaja” a paródia – egy gyékényen árul Karinthyval. Micsoda csapás! Nem csak azért, mert Karinthy, a zseniális Karinthy állandó mérce, etalon az olvasó szemében, hanem azért is, mert a hallatlanul népszerű irodalmár-Karinthy is jóformán elismeretlen – mint író. Úgy tűnik, nálunk nagyon nagy szükség van humorra. Hiszen aki erre a műfajra adja a fejét Magyarországon, írhat később eposzt, színdarabot vagy szakácskönyvet, valószínű, hogy azt is kacagva fogják olvasni, olvasótábora jókat derül majd a mákos nudli vagy a tüdős táska receptjén. Ő már humorista – de nem író.
    Tegyünk egy próbát! Kedves olvasó: mondjon három Nyugatos szerzőt!
    (…)
    Karinthyt említette? Nem? Akkor nyugodjon meg, Ön teljesen normális ember. Igen? Vigyázzon! Ön kivétel, érti, egy kicsit furcsa…
    Aki mégis a humoristát keresi Timár Györgyben, feltétlenül vegye kezébe ezt a könyvet. Humorát e mikro-versekkel, vagy inkább jegyzetfüzet-rímekkel: szókapcsolataival is megízlelheti: „Dasein / Dizájn”; „Erkölcs / Árkulcs”; „Fajgyűlölők / Fejgyalulók”, „Politizálás / Palit izélés” (a Tíz kancsal rímből).
    Másodszor: Timár György műfordító.
    Hoppá! kezd villogni az agykalkulátor, és kigyullad a piros gomb. Ez már valami igazán természetellenes. Lehet egy irodalmár – humorista? Tovább megyek. Egy humorista – irodalmár? Sőt – bocsássák meg merészségemet – író? Aki saját verseinek egy kötetét franciául adja ki? Bizony, ez szerepzavar… szerepzavar a javából, a kalkulátor jelzi, hogy a Timár-jelenség mélyére ástunk. Idézet jelenik meg a képernyőn, részlet egy Timár Györggyel készült beszélgetésből (a kérdező Lukácsy András): „Mindennek alapja (a fordításról van szó) egyfajta nyelvi hajlékonyság és főként az empátia, amivel bele tudok bújni más ember bőrébe; így lettem műfordító, de például parodista is. Ez a beleélési hajlam oda vezetett, hogy egy idő után eredeti verseimet is valamiféle »modorban« írtam, s a dolog már annyira zavart, hogy az önálló lírával időlegesen fel is hagytam…” A személyiség problémája! – jelzi a gép – posztmodern! Sajnos: szerepjáték ide, szerepjáték oda, a szövegköltészet, mint tapasztaljuk, nincs Timár György kedve szerint. „Eme ragacsos koszba dermedt / világ fölött a »posztmodernek« / fennen szárnyalnak, mint a béka, / művük már kész pour-épatéka” (Négy xénia).
    Harmadszor: Timár György költő.
    De ne lépjünk át a „szerepzavaron”, nehogy később megbotoljunk benne: a kötet bizony sokféle, sokszínű és sokatmondó költeményt tartalmaz. A kötetbe ékelődött Tíz régi vers (sajnos évszám nélkül) például élesen eltér a többi, valószínűleg újabb költeménytől. Az ilyen sorokhoz érve, mint „Lassan körém ereszkednek az este / sötét lebenyei” (A csodatevő), vagy „Kígyóölő kését előszedi / a Nap, s a tekergő folyóba szúrja. / Még alkonyatig vonaglik a hulla, / villóznak aranyló pikkelyei.” (Indián alkony), sőt: „Nincs szükségem feltámadásra.” (Öröklét), a számítógép behívja az Újhold fájlt, és a kötetben megszólított költők között rábukkan a Rába György címszóra. Ezeken a verseken a kép uralkodik: a megszokott, bejáratott komplex metafora, a modern költészet nagyágyúja – de a kötet fő hadrendjét már nem ez alkotja; ezt az ütközetet nem a tüzérség dönti el.
    Negyedszer: Timár György filozófus.
    A figyelmes olvasónak észre kell venni, hogy humor és szellemesség nem megy egy kaptafára. Nem hiába Timár franciás műveltsége: az Angyalaink alusznak fő műfaja a költői aforizma, amely néha visszakacsint az epigrammára is, latin öregapjára, de kiteljesedtét a normann-franciás „szellemben” éri el. „Az ész él, nem a hús” – jegyzi meg (Az emberélet útjának…), s ha én adnék mottót a kötetnek, ezt adnám. A szellem ugyanis nem elégszik meg a humorral: a humor mindig valami esetleges, talált tárgy, amire rábukkanni szokás; a szellemesség viszont mérlegelés eredménye. A szellem mögött világkép áll; wit, ahogy az angol mondja, és rémlik, (talán Gadamer utal rá), hogy ez a wit valamiféle rokonságban áll a common sense-szel… A szellemesség az ész műve, és ezért, mint a felvilágosodás, ez is francia „műfaj”. „Uram – írja –, teérted remélem / hogy nem létezel” (Ontológia). A szellem bravúrja az is, ahogy a haiku, ez a divatossá lett, felemás keleti műfaj köszön vissza az aforizmában, csavarintva egyet az amúgy is csavaros versmondaton: „Lassulok egyre. / S ezenközben napjaim / mind inalóbbak.” (Sebesség). Szintén a legtisztább aforizma ez a négysoros: „Mintha a régi / Kisgyerek volnék / Aki öregkorára / Emlékezik” (Visszafelé). Míg a humor kizökkent, meghökkentő, a szellemesség igényt formál a közösségre. Szellemesnek alighanem azt találjuk, amikor valami közösben osztozunk meghökkentő módon. Osztozunk, mondom. A szellemesség feltételezi azt, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük; a közös kultúra mélyárama veti fel az alábbi versleletet: „Meg-megszerettél néha valakit / és úgy gondoltad, nélküle nem élhetsz. / A pillantása talán még beléd metsz, / de már nem alakít.” (Az Óda margójára).
    Ötödször: Timár György publicista.
    Az aforizma a legritkább esetben jelentkezik „tisztán”; könnyen elmozdul az epigramma felé. Timár György él is ezzel a lehetőséggel: „A fülhallás hiánya: kincs. / Nem az a pénzlelésé. / A pártfogoltnak füle nincs. / A pártfogónak még kevésbé.” (Egy mű-műfordítóra). Az epigramma közéleti műfaj, s aligha tévedek, ha azt állítom, hogy a közéletiség egy tőröl fakad a szellemességgel. Mindkettő polgári erény. Így fér meg Timár György versei közt egy védőbeszéd Görgei mellett s a könyvkiadás kacskaringóinak fölpanaszlása (Rába Györgyhöz – Amikor kénytelen volt verseskönyvét saját kiadásában megjelentetni).
    Hatodszor: Timár György személyiség.
    A humorterapeuta, Dr. Karinthy véleménye szerint a nevetés serkentően hat az életműködésre; különös tekintettel az emésztőrendszerre. A humor tehát nem placébó.
    De mi a placébó? Hogy hat a betegre?
    És mindenekelőtt: hogy hat az orvosra?
    Az orvoslás szándékával áll előttünk, véleményt formál, kibeszél, üzen: „üzenni ezt-azt, mit pedig senki nem ért / mégsem tehet másként – s maga se tudja, miért” – írja a kötet első verse (A madár), s fölmerül, hogy ez a bizonytalanság a kor vagy a személyiség hibája-e. Valószínű, hogy az uniformizáció, globalizáció (és még néhány áció, náció) nem kedveli a személyiséget: és ez a tény bizony meglehetősen fenyegető, ha valaki személyiség. Ennél csak egy fenyegetőbb: ha úgy érzi, nem az: „Éneim ma még / Nem jutottak oda hogy / Kibéküljenek” (Mogorva haiku).
    Egy biztos: a szellemesség bizonyos távolságtartást, rálátást, egyszóval magaslatot igényel. De mi a magaslat? Az a hely, ahonnét látni; amely közelebb van Istenhez; illetve, ahol védhető hely emelhető. Hely, ahol értel3met nyer a mondás: „erős vár a mi Istenünk”. A szellemes költészet mindig magaslati költészet. A világban és a világ felett van.

Prágai Tamás