Albert Gábor
A naplóíró és a borkereskedő
(Szemere Bertalan leveleskönyvét olvasom)
A naplóírást igen fontos nevelőeszköznek tekintette Szemere, az önismeret, az önnevelés iskolájának. Őt magát a magyar irodalom jelentős naplóírói közé kell vagy legalábbis kellene számítanunk, s szomorú, hogy történeti forrásnak sem utolsó naplója, azok fennmaradt kötetei nyilvánvalóan ugyanazon okok miatt, amelyek majd száznegyven évig késleltették Jellemrajzainak magyar nyelvű kiadását, szinte hozzáférhetetlenek. Az első, 1869-es kiadás óta még bő válogatás sem jelent meg belőlük. „Fennmaradt köteteit” írtam, mert naplójának nagyobb része, a száműzetés előtti éveket magukba foglaló kötetek megsemmisültek. Rokonai ugyanis a joggal életveszélyesnek ítélt Szemere-iratokat elásták, s a rosszul becsomagolt papír a nedves földben elrohadt. A szomorú hírt 1856-ban a Magyarországról visszatérő felesége, Dina hozta.
Mindenben, de mindenben üldöz a sors – írja Szemere nekikeseredve naplójában –, nagyban mind kicsinyben. Még az ilyen apró emlékeket sem hagyja meg. Mások iratai, egyes lapok századokon át fennmaradnak, íme az én köteteim rokonim kezében elhamvadnak, s még csak gyermekemnek sem mutathatom meg őket, sem magam nem olvashatom mit mint ifjú összeírtam.
Ha naplóm már nincs meg, álljon itt legalább emlékezete.
1830-ban márciusban kezdém azt vinni, Patakon, hol második évre a philozóphiát hallgatám. 18 éves valék. Kazinczy Ferenc fia, Emil, tanulótársam volt, így ismerkedém meg a híres férfival. Széphalomról nekem egy biztató, tüzelő levelet írt, ő haláláig az irodalom apostola volt, s végén naplóvitelre hívott fel, egy mintát csatolván hozzá saját naplója szerint, melyet ismerünk.
Naplómat én ez évtől kezdve vittem egész 1848 márciusáig, míg miniszter nem lettem. Összesen tőn 13 kötetet, s kivéve a 2-3 elsőt, mindenik 28-30 ívből állt.
Kezdém az előmbe adott minta szerint, de nem kötvén magam hozzá szolgailag, amint életem, nézetem változék, az is változott. Azonban a 10 utolsó kötet azon egy formába volt ütve. T.i. napról napra írtam. A lap közepén volt a hó napszáma, utána az időjárat, azután mely órától meddig mit csinálék, aztán ami velem történt, amit hallék nevezetest, s néha gondolataim, észrevételeim. A lap szélén a munkák címe, miket olvastam. Minden hó végén az egész hónap összegzete állt e rendsorban:
Idő…
Külföld…
Haza…
Irodalom…
Házikör…
Belső életem… mindenik rovatban elmondván, ami említésre érdemes volt. Kezdém a legtágabb eszmén, az időn, és végzém a legszűkebben, belső életemen, hol örömeimet, bajaimat, bánatomat elmondván, saját magamat erkölcsi birálat alá vevém.
Az év végén pedig e rendsorozatban az egész év eseményeit s érzeményeit foglalám össze, s így ha havonkint megszámoltatám magamat, az esztendő végén magam körül s magam felett egy nagyszerű szemlét tarték.
Szóval az én Naplóm az én külső és belső életemnek hív tüköre volt, naponként, havonként, évenként. Naponként írván benyomásimat s véleményimet, azok mindig igazak s valók voltak. Rossz vagy jó, helyes vagy hibás volt, mindegy, de mindig igaz volt. Néha-néha a régieket átlapozván, mosolyognom kelle magamon, együgyűségemen, tévedésemen, olykor pirulni is volt okom, de ami beírva volt, azon nem változtathattam. Olyan volt Naplóm mint a daguerrotyp (a fénykép előde – A. G.), mely pillanatonként minden változást visszaad, amelyik napon, amíly lélekállapotban, amíly véleménnyel valék, oly képet hagytam Naplóm lapjain. S okom nem volt magamat szépíteni, mert Naplóm az én titkom volt, azt soha senki nem látta, senki nem olvasta, sem szülőim, sem testvéreim, sem barátaim (szándékom változhatlan volt, halálom előtt nem közölni senkivel), e volt az én néma papom, kinek gyóntam, e volt meghittem, melynek örömemet, bánatomat, haragomat, csüggedésem el-elbeszéltem, e volt a titkos biró, kinek tetteimről, sőt legbelső gondolatimról naponkint számot adtam. Ritkán történt, hogy este nem e volt volna utolsó dolgom. Leülék, kinyitám, s emlékezetemben egész napomat végigfutván, röviden vagy hosszabban belejegyzém napi életemet. Természetes, hogy ez mindannyi alkalom volt tetteim s érzeményeim bírálatára. S ha megtörtént, hogy az események közelsége nem engedé hibámat belátni, volt arra alkalmam midőn a hónapot vagy az évet összegezvén, e munka kényszeríte a hónapot s az évet átlapoznom.
S valóban, ha van bennem jó, nemes, ha van igazságszeretet, méltányosság, humanitás, azt főképp Naplómnak tulajdonítom. Mi a tükör a testnek, az a hű Napló a léleknek. Benne meglátjuk magunkat, s ha az indulat vagy elfogultság ma tisztán nem enged látnunk, később is módunk van magunkra ismerni. Alig hiszem, hogy enélkül ember teljes önismeretre jutna, mindenesetre ez oly eszköz, mely azt tetemesen megkönnyíti. Hozzájárul, hogy az értelmi fejlődésünknek, haladásunknak is mértéke, átnézvén 18 évi Naplómat, mennyi különféle, sőt ellenkező véleményt látnék benne. Látnám mindazon lépcsőket, melyeken oda juték, hol most állok. Mind ez most veszve van rám nézve. De Naplómban szokásom volt gondolataimat, terveimet is feljegyezgetni. Meglehet, becstelenek (értsd: értéktelenek, becs nélküliek – A. G.) azok, de enyimek, szellemem kifolyásai. Kezdetben apróbb dolgozatimat is beírám, például néhány beszédet, és igen sok felköszöntésimet, melyek sehol sincsenek meg, s melyek, ha talán ok nélkül is csodáltattak, de mindenesetre alakaikban a divatos modornál sokkal magasban állottak… Itt-ott nevezetes személyek jellemrajzai is helyet foglaltak benne, azokéi, kikkel érintkezésbe jöttem…
Úgy látszik, mindennek vége van. Egykor talán történeti becse lett volna; de nem azért fáj nekem, hogy elveszett, hanem mivel az az én hű másom volt, s óhajtottam volna gyermekeimre hagyni örökségképp. Ez az ember hű képe, és nem az, melyet a festő fest. Hallván a szomorú hírt, csaknem sírni tudtam. Mintha az egyetlen barátot vesztettem volna el, ki életem minden titkait ismerte. S ki annyit veszték, miért kelle, hogy a sors ettől is megfosszon? Ez az én kincsem volt, az én életem, az én pályám, másnak semmi. De úgy látom, a sors nekem könyörületlen sorsom, s kínoz mindenben, nagy mint kicsiny dolgaimban.
Dinámnak is volt naplója, több évekről. Én nem olvastam, mint ő nem az enyimet, de azt hiszem, oly őszinte, oly ritka ösztön-genie asszonynak naplója, pszichológiai tekintetben érdekes lehetett. 1849-ben az osztrákok Budán lévén, azt is elprédálták több egyébbel. Íme mindkettőnket hasonló veszteség ért. (Napló. II.35–37. l.)
Teszem hazafiságból, de jövedelmi számításból is
Naplóm „volt az én néma papom, kinek gyóntam, …e volt… kinek tetteimről, sőt legbelső gondolatimról naponkint számot adtam” – írta Szemere Bertalan, és elég különös, hogy borkereskedői terveiről 1858 előtt egy sort sem olvashatunk naplójában. Holott leveleskönyvében található egy 1857. november 24-én kelt levél, amelyben egy hegyaljai bortelmelő, bizonyos Benedek B. Szemere kérdéseire válaszolva pontos tájékoztatást nyújt, hogy milyen feltételekkel, és milyen minőségű bort tudna szállítani.
A borkereskedést Szemere eleinte kényszerűségnek tekintette, olyan utcának, amelybe nem önszántából lépett be, csupán azért vágott bele, mert mást nem tehetett. Egy Magyarországról már sikkasztás miatt menekülni kényszerült kalandor ugyanis kihasználva Szemere jóhiszeműségét, Szemeréné hozományát gyanús tőzsdeügyletekbe fektette, majd a bukás elől a pénzzel együtt Amerikába szökött. Szemere tulajdon „könnyelműségét” sosem bocsátotta meg magának, s hogy teljesíteni tudja családfői kötelességét, kétségbeesett kísérleteket tett a veszteség pótlására. Ebben az időben – keserűségének levezetésére – naplójában több oldalon keresztül elemzi a francia lelket, majd I. Napóleont vádolja azért, hogy a „juhok népévé” tette a franciákat, majd a mostani (az akkori) Franciaországról állapítja meg, hogy az nem más, mint „egy nagy börze, tele csalókkal”, ahol „a kormány emberei s tagjai mind spekulánsok, mintegy sejtve, hogy ez így sokáig nem tarthat, tehát most az idő meggazdagodni… Jelszavuk: aprčs nous déluge” (utánunk az özönvíz – A.G.). Jellemzését a megcsalt, a becsapott Szemere a következőkben foglalja össze:
Szóval a francia nyájas, de nem szíves, szavaiban nemes, tetteiben nem, udvari a kifejezésekben, a lényegben nyers, egy-egy színes tulipán illat nélkül, egy csinált virág, egy vaslemez, melyet a szín lágynak mutat; mindent ígér, de semmit sem teljesít, első napokban elbájol édes modora, harmad napra undorodol tőle, nagylelkűt játszik pedig önző, egy nagy gyermek, bölcsőjétől kezdve haláláig katonásdit játszik, uniformisban jár már a nevelőben, mindenütt kitüntetésre vár, az iskolában díjt óhajt, az életben becsületrendet, öntudata neki nem elég.
Ilyen a francia nép, – legalább a párizsi ilyen; nem ismerem a vidékit eléggé, de azt hiszem, az jobb, mert a francia fajban sok szellem és józan ész van, s ez a vidéken még romlatlan. (Napló. II.74. l.)
Az 1857-es naplóban nem szól arról, hogy anyagi veszteségét borügyletekkel próbálta volna ellensúlyozni. Az üzletember helyett inkább a politikus aktivitásának újraéledésének lehetünk tanúi. Az emigrációt bomlasztó amnesztia ellen megírja a magyar emigráció rövid történetét, azt kőre nyomatja, és barátai révén terjeszti.
A leveleskönyv 1858-as kötete mintha elvékonyodnék: az előző és az ezt követő évből is legalább kétszer annyi levél maradt fenn. Januárban azonban újra jelentkezik egy hónapok óta hallgató levelezőtárs, a Brüsszelben élő Ludvigh János.
(Ludvigh János Szemere Bertalannak)
Brüsszel, Január 28kán (1858)
Kedves Barátom
Jó ideje, hogy levelezésünk megakadt. Nem tudósítottalak szerencsétlenségeimről, melyek egymás után sújtottak. Fiam egy csaló bankár által oly szépen megtollaztatott, mint te; ezen kívül szállását feltörték és kifosztották; nőm meghalt, s szegény árváimat még ki sem hozhatom. Bizony csapás csapásra ért, mintha azok nélkül is nem lett volna még elég. Ily sanyarú körülmények közt az embernek nagy, igen nagy küzdelmébe kerül kétségbe nem esni. Egész vállalatom hitelen alapszik, ezt pedig a sok csapás közepette megóvni kellett, mintha mi baj sem volna. Úgy hiszem, sikerült is, mert egy hitelezőmnek sem kellett eddig engem fizetésre emlékeztetni. De még most is a sors ellenem van, annyiban amennyiben fiamnak Amerikában új utat kell törnie.
Ily helyzetben hosszú hallgatásomat megbocsátandod. Magadról tudod, hogy szerencsétlenségben míly nehéz levertséget leküzdeni.
Annak idején New-Yorkba szóló ajánlóleveleket ígértél. Küldött Hajnik is nehányat fiam számára. Nem használt egyet sem, mert csak kereskedői szakjára kívánt szorítkozni, következőleg a leveleket feleslegesnek ítélte. Most a dolog más fordulatot vett: a borkereskedés nem megyen, legalább nagyban nem, mint tervezve volt; erről tehát lassanként le kell mondani. A csipkekereskedést szintúgy intézte, hogy csak kereskedőknek adna el. Ment is a dolog: de miután a kereskedő ritkán veszen készpénzen, mi pedig hitelt, kivált oly hosszút, minőre az amerikaiak szokva vannak, nem adhatunk, az eladáshoz detailban (kicsiben – A. G.) is látott; de azóta a kereskedő nem tesz fiamnál vásárlást. Miszerint pedig magányosoknak – kik készpénzen vesznek – adhasson el csipkét, terjedelmes ismeretségeinek kell lennie, annyival inkább, hogy mint nőtelen magányos ember boltot nem nyithat, társat venni, vagy segédet tartani pedig éppen nem tanácsos. Nem akarván hitelbeli üzletet vinni – miután egy bankárnál valami 3000 frankot vesztett – a détail eladást megkísértette, tehát kénytelen ismerőseinek körét annál inkább nagyobbítani, mivel a drága csipke nem oly árú, mire mindennap szükség volna.
Azért kérlek, kedves Bertim, küldjél nekem fiam számára annyi ajánló levelet amennyit csak küldhetsz. Menekülttársainkhoz ajánlás nem kell; azokat úgyis ismeri, s bizony menekültnek ismerősköre nem oly tág. Van fiamnak jó protektora, nyílt hitele is, de ez eladásra nem elég. Akármi úton, ha mástól is szerezhetsz nehány sort, igen le fogsz kötelezni. Párizsban mindig van amerikai ember, tán összevezetett a sors olyannal. Nőknek szóló leveleket még jobban szeretném, mint férfiaknak szólókat. Küldöm könnyebbítése végett az ajánlatírásnak fiam kártyáját is. Nem az a fődolog, ki írja a levelet, hanem kinek. A nő, ki a csipkét egyszer megnézni, meg is tudja ítélni. Tehát csak ismeretségi alkalom kell fiamnak. Ha tudsz levelet akár szerezni, akár magad írni, ne késsél vele.
Bármit is mondjanak a hírlapok, a császár útja Olaszhonban egy nagy fiaskó. Az amnesztia örömmel fogadtatott nem a császár, hanem a szerencsétlenek miatt. – Minálunk azt hiszik némelyek, hogy már most mi is hazamehetnénk. Ki hinni tud, higgyen!
Nem tudom, látod-e Almásit? Ha látod, köszöntsd. Bocsásson meg ő is, hogy hanyag levelező vagyok. Nem is tudom, ki van Párizsban, s ki nincsen. – Hajnik kapott-e hazamehetésre engedelmet, és hol lakik? Vagy te is úgy vagy, mint én, hogy nem tudsz róla semmit sem.
Írt nekem e napokban Mészáros. Panaszkodik, hogy érezni kezdi öreg fickóságát; a telet nem bírja már kiállani, és ha másik felét a télnek ily nehezen kellene kiállania, 3000 mérfölddel tovább haladna a der die das tanítását továbbviendő. Köszöntet benneteket. Kedves nőd jól van-e? Most jelentsd neki szíves üdvözletemet és kézcsókomat. Isten veled – hű barátod
Ludvigh
Ahogy korábban említettem, Szemere még 1857 júliusában elkészült egy politikai tárgyú dolgozattal. A következőket írja naplójában:
Egy sűrű ívnyi iratot kőre nyomattam, melyben szólok az amnesztiáról, s adom röviden a magyar emigráció történetét, főképp Kossuth magaviseletét itt és Amerikában, miután ő a legfontosabb személy, hivatkozva az akkori lapokra, hitelesség végett. Természetesen rosszallom azok tettét, kik az amnesztiát elfogadák, mert most ezzel Ausztria nagylelkűségét, – mi nem az – mintegy megerősítik. A lengyel és olasz emigráció előtt magunkat szégyenelhetjük, kik 10-20-30 év óta szenvednek és reménylenek. És éppen azok mennek haza, kik itt nem a szükséget, de az élvet unták meg.
Ama kőnyomást 100 példányban húzattam le, és adandó alkalommal hazaküldendem. (Napló. II.79. l.)
A Kossuthtal szoros kapcsolatot tartó egykori igazságügyminiszter, Szemere egyik leghűségesebb levelezőtársa, Vukovics Sebő nyilván nem hagyta szó nélkül A magyar emigráció című kőnyomat Kossuthot támadó tendenciáját, de ahogy a válaszlevélből kiviláglik, egyéb, Szemere számára elfogadhatatlan, az 1848–49-es szabadságharc politikáját és jogosságát megkérdőjelező ellenvetései is lehettek.
(Szemere Bertalan Vukovics Sebőnek)
(1858) Febr. 16.
Kedves Barátom,
Sajnálva tapasztalom leveledből, amitől régóta féltélek, hogy t.i. a magány, csüggedtség nemcsak régi jellemedből, de régi elveidből is kivetkeztet. Sokszor akartam erről veled szólani, de te többé nem vagy a régi nyílt ember, diplomata lettél, s így fogadtatva, a szó ajkamon elhalt. A Timesban, mely lap, s nem egyén, ily változás megbocsátható, de egyénnek így változni nem szabad. Reád az angol lapok kelleténél jobban hatnak, s tudja az egész világ, hogy mint szilárdak, következetesek Angliában a politikai emberek, a lapok változásaik által híresek.
Az is, mit a márciusi napokrul mondasz, merőben hamis. Nem hihetem, hogy valaki az akkori diéta eljárását hibáztathatná. Nép életét nem szabad megítélni a törvényes formák megtartása szerint, ezek jók rendes időben, de rendkívüliben botor volna a nép, mely a lényeget a formának feláldozná. Szomorú, ha azt hiszed, hogy a bécsi deputáció a szankciót (u.i. a 48-as törvények szentesítését – A. G.) kikényszerítette, hogy eszerint az erkölcsileg nem kötelező, Jellasics így okoskodhatik, de tőled ez megfoghatatlan! Tehát jogtalanság volt egy szerencsés pillanatban mindazon visszaéléseket halomra dönteni, miket egy zsarnokuralom századok folytán hazánkra tolt? Hidd el, bámulok elveid fonákságán, a változáson, mely felfogásaidban történt, s megengeded, hogy ily végtelen különbség lévén nézeteink közt, nem fejtegetem a dolgot, sőt, hogy barátságunk épen maradjon, ezután kerülni fogom a politikát. Minek vitázzunk? Haszna nincs, levélben hosszas volna, tehetjük, ha majd találkozunk.
Mi nyomtatványomat illeti (azaz A magyar emigráció című kőnyomatot – A. G.), e részben is felfogásunkat egy világ választja el. Két célja volt: kifejezni azt, hogy így s ez alkalommal az amnesztiát elfogadni nem volt szabados, hazafias, férfias; másik, ez alkalommal az emigráció múltját jellemezni, különösen kimutatva Kossuth botlásait. Egy tény sincs benne, ami nem áll. Kimondani akartam az igazat, s ekkor, midőn az igazságról s hazáról van szó, én nem kérdem, sújtja-e barátimat, ki gondolna ilyesmire? Sajnálom, hogy te ez alárendelt szempontbúl fogod fel, mi nekem leveled vételéig eszembe sem jutott. Eszerint te nem azt nézed, ki mit, de mit ki tesz. Ha barátod, mented, mint Gorovét és Horváthot, ha ellened, nem mented. De miért van neked két mértéked? Miért pirulsz tenni, mit bennük nem rovsz meg? Ezt nem foghatom meg. Pláne most is állítod, hogy Horváth kötelességét teljesíté… (t.i. Horváth Mihály, a történész azzal, hogy amnesztiát kért – A. G.) Szóval, én amaz iratban véleményt akartam mondani, az elv volt előttem, a nevekre alig gondoltam, de ki nem kerülhettem, legföllebb a Kossuthéra. Így lévén a dolog, ne fáraszd magad cáfolattal. Mi a dolgok s elvek megítélésében két pólust képezünk, – én benned a régibb embert szeretném föllelni, s hogy ez illúziót megőrizzem, azért nem szándékom sükertelen vitát folytatni veled.
Több leveleket kaptam amaz irat iránt, úgy mint te, senki sem fogta fel, sem Mészáros, sem Rónay, ki ezt írá: „A küldött nyomtatványt kiosztandom. Mennyi új adat van előttem e néhány lapon, s mi szomorú igazság. Vajha így ismertük volna a múltat most sok másként állna… Az ex-martírokra azt jegyzem meg, mennél kevesebben leszünk, annál többen vagyunk. Ki osztrák kegyelemmel tér vissza, odavaló… Mit várhatnánk tőlük? – stb.”
És most még kérlek, hogy addig, míg nem intézkedem, tartsd meg a példányokat mind, s utóbb ne tarts meg egyet sem, ha azt ily ferde szempontbul fogod fel.
És ez alkalommal utolszor kérlek, ne szabd az elveket az emberekhez, ne fogd fel a dolgokat a személyek viszonyainak különbsége szerint, ne légy senkinek barátja az elv s igazság árán, mit magad tenni szégyenlenél, ne helyeseld, ne szeresd, ne dicsérd másban azt, ne nevezd kötelességteljesítésnek a gyáva gyöngeséget, ne ítélj rosszul arról, mi magában jó volt, de rosszul ütött ki, ám elemezd a múltat, de elvét ne tagadd meg, – mert hidd el, évek óta szomorúan veszem észre, hogy mint te nem vagy oly őszinte, mint valál a társalgásban, úgy elveidben, és ez a fő, hátramenetben vagy. Minden politikai nézeted meglep, annyira váratlan. Oka a hely s a mód, miképp élsz, elszigetelve, mi borút hoz a lélekre. Most megmondhatom, hogy ezért hívtalak mindig, hogy jönnél ide. Igen igen örülnék, ha elhagynád ama jó és rossz országot. Hidd el, ez nemcsak az én véleményem, másoké is. Mindenesetre, úgy amint vagyunk, hagyjunk fel politikai dolgokkal, s írjunk egyebekről, maradván e téren továbbra is barátok
Sz
Hogy a barátság továbbra is fennmaradt, hogy Vukovics Sebő továbbra is eljárt Szemere rétestésztaként nyúló perében, amely során elsikkasztott vagyonának töredékeit próbálta – kevés sikerrel – visszaszerezni, azt egy júniusban kelt levél is tanúsítja.
(Szemere Bertalan Vukovics Sebőnek)
(Párizs, 1858.) Jun. 9.
Barátom, majd két hó előtt küldtem el neked 20 fr. egy utazó magyarral, ki azt mondá, Londonba megy. Csak most jön hozzám egy Szabó nevű, s barátja nevében visszaadja azt, mondván, hogy betegsége a londoni útját lehetetlenné tette. Leveleid szerint kiadtál:
| Ügyvéd | 8 £ | ||
| Anoheint (?) | 2 | 6 | – |
| Amerik (…)(?) | – | 6 | 6 |
| Levelezés | – | 2 | – |
| –––––––––––––––––––––––––––––– | |||
| 10 | 14 | 6 | |
Sz.
Kánya Marinak már hetek előtt írták, hogy pörét nőd megnyerte. Örültünk neki; te emelkedel, mi süllyedünk, te azt érdemled, mi ezt nem.
Visszatérve Szemere borkereskedői terveire, erről naplójában csak 1858 májusában tesz először említést.
Mindent elkövetek, hogy megapadt kútforrásainkat neveljem…. Borral, tokajival akarnék üzletet kezdeni, báró Vay Miklós küldött egy hordóval, – más nem, többet felhívtam. Ezt úgy tekintem, mint hazafiúi vállalatot is, most hírből ismerik e bort csak, ha jó s jutányosan adatik, évenkint 20-40,000 palackkal is el lehetne adni, mi jól esnék a Hegyaljának és magamnak is használhatnék vele. De ehhez némi tőke kellene vagy hitel, hogy t. i. a küldeményt havak múlva fizetném. (Napló. II.107. l.)
Megapadt kútforrásai növelésére valóban mindent elkövet. Száva álnéven otthon közöltetni kezdi görögországi útinaplóját (Keleti utazásom), de a hazai újságok is anyagi gondokkal küszködnek, a honoráriumok alacsonyak, a borkereskedelem ennél sokkal kecsegtetőbbnek látszik, s naplójában is egyre sűrűbben olvashatunk erről. 1858 szeptemberében például a következőket írja:
…a tokaji borüzleten töröm fejemet. Többször írtam Vay Miklósnak, ő is felelt többször. Célom: jót s jutányosan adni a hamisított helyett, mit méregdrágán adnak. Teszem hazafiságból, de jövedelmi számításból is. Valamiképp helyre kell pótolnom nőm veszteségét, 150.000 frankot. 2000 palack adna 6000 fr hasznot, nagyban véve. Írtam Vaynak, ha a tokaji boregyesület, melynek ő elnöke, Debbeld itteni kereskedő nevére, hiteles raktárt nyitna, miután nevemre nem lehet, – ő az eszmét helyesli, s Debbeld, felhívásomra, megtette az ajánlatot. (Napló. II. 112. l.)
A borkereskedési terv azonban, hasonlóan Szemere anyagi összeomlásához, egyelőre titok, személyes ügy, amelybe Szemere csak legbensőbb barátait avatja be, s levelezésében is kerüli ezt a témát. A politika amúgy is mindent fölfal. Szemere érdeklődése azonban túllép ezeken a kereteken, s ha egy földrajzi problémát, technikai találmányt, tudományos munkát olyannak ítél, amelyből anyagi vagy erkölcsi hasznot húzhat a magyarság, a haza, azt azonnal felkarolja, az azonnal fontossá válik számára, abba energiáit nem kímélve beleássa magát, és annak érdekében másokat is kihasznál. Ennek a „hazafiasság” jegyében született szinte határtalan érdeklődésének érdekes dokumentuma az a levél, amelyben a tudós pap, Rónay Jácint A tűzimádó bölcs az ős-világok emlékeiről című munkájáról mond véleményt. A mű kézirata kerülő úton a döblingi szanatórium önkéntes száműzöttjéhez, Széchenyi Istvánhoz is eljutott, és az ő pártfogásával jelent meg 1860-ban Pesten, természetesen a szerző nevének feltüntetése nélkül. Egyébként Rónay Jácint volt az, aki Széchenyi bizalmasaként nagy körültekintéssel szervezte meg és intézte a Bach-rendszer bukását is siettető Széchenyi-munka, az Ein Blick londoni kinyomtatását.
Rónay tanulmányának kéziratát, ahogy a levélben is említi Szemere, Cornidesz Lajos egykori honvéd őrnagytól kapta meg, aki abban az időben éppen egy különleges üvegfestési eljárást dolgozott ki, találmányát el is adta egy angol vállalkozónak, de az képtelen volt eleget tenni a feltételeknek. Szemere még arra is gondolt, hogy maga is részt vesz a sokat ígérő üveggyár létesítésében, de aztán, ahogy ő mondja, Cornidesz állhatatlansága miatt kútba esett a terv.
(Szemere Bertalan Rónay Jácintnak)
Párizs, február 12-én (1858)
Kedves hazámfia!
Reménylem a Sičcle-t megkapta, mint én Cornidesz által (ki e napokban kénytelen hazatérni) becses közleményét megkaptam. Adandó alkalommal, kívánata szerint, visszaküldendem.
Már magában gyönyör oly szép kézírást olvasni. De kedves olvasmány a munka is, tiszta, szabatos, korrekt nyelv, könnyű, világos stíl, jól választott, találó, válogatott kifejezések, mindez elbájol.
De a formára észrevételem van. Miért választá ama bibliai versezetet? Miért ama prófétai nyelvet, mely korunkban anakronizmus? Miért csinál forma által, puszta átmenetelekből egy-egy axiómát? Így van a Korán is írva, minden frázis, itt is, minek még értelme sincs, egy kikezdés. Ha ez megy, vallási tárgynál van csak helyén, tudománynál nincs.
Mi a belső formát illeti, nem szeretem, hogy tudománynak költői alakot választott. Ilyesmi hajdan helyén volt, most nincs többé. Vagy költemény legyen, vagy tudomány, különben az olvasó nem fogja tudni, mi a való, mi a képzelődés, kivált a magyar olvasó nem, mi fontos tekintet.
Bár a genesis-tanban (geolog., georg., astron. stb. /földtan, földrajz, csillagászat – A. G./) nem vagyok honos, annyit mégis tudok, hogy mit költői alakban ád elő, az tudományilag is áll. Az elszórt eszmék komoly tanulmány eredményei. De aki ennyit sem tud belőle, az elmejátéknak veszi, ki többet tud, azt ki nem elégíti. És miért kellett ily absztrakt dolgokat egy mágusz szájába adni? Miért költeményképp előadni, mi pozitív tudomány? Ezt nem látom át, – másrészről sajnálom, hogy ennyi tanulmány elvész, mert a forma miatt hitelét veszti el.
Másképpen előadva, bár a tárgy magas, annak szublimitása (nemessége – A. G.) maga sok sóvárgó emberben vágyat gerjesztett volna, megismerkedni e tudománnyal, melyet még nem ért.
Különösen a magyar publikumnak szakismeretre van szüksége, írónak s olvasónak egyiránt. Ön e munkával, komolyan s rendszerileg írva, nagy hiányt töltött volna be. Így költeménynek nehéz, tudománynak összefüggéstelen és töredékes.
A franciák közt egy híres író: Eugčne Pelletan, írt 1852-ben „Confession de foi du XIX sičcle” egy ilyen munkát, mely az univerzum rendszerét fölséges imaginatióval (képzelettel – A.G.) írja le. Méltó, hogy ismerje. Tartalmas is, – de nem tudván benne a költői s tudományos részt egymástól elválasztani, nem olvastam végig. Mint irodalmi mű gyönyörű.
Íme ez fő észrevételem munkáját illetőleg, és sajnálom, hogy korábban nem ismertem, mivel kérni fogtam volna, hogy világos előadásával és szép nyelvével a tudományban oly szegény magyar irodalmat ekképp gazdagítsa. Ha rágondolok, hogy mi eredeti íróval, sőt jeles művek fordításával, miből egy magyar, ki más nyelven nem tud, valamely tudományt megtanulhatna, ennek egy nemében sem bírunk, a szégyen elborítja arcomat; s 1848 óta egy hiányt sem látok pótolva.
Ha még nem késő, írjon tudományt, tudományos alakban, hiszen a tárgyat bírván, csak az alakot kell változtatni, és hálára kötelezi a hazát s a nemzetet.
Elvárva levelét, minél hosszabbat, fogadja hív jobbomat,
Szemere.
Maga Szemere sem szentelhette azonban idejét a „hiány pótlására”. Miután a szélhámos Boldini alias Szabó Pál kiforgatta vagyonából, a családfőnek valamilyen módon pótolnia kellett a veszteséget. Az első felelős kormány minisztere, az itthon halálra ítélt és jelképesen kivégzett későbbi miniszterelnök a száműzetésben kénytelen életformát változtatni. A politikus, a sokra hivatott Szemere Bertalan ahelyett, hogy a „hiányok pótlásával” foglalkoznék, így lesz borkereskedő. A magyar bor egyik első nagykövete.
Kényszerűségből – jövedelmi számításból – hazafiságból.
Forrásjegyzék
Napló – Szemere Bertalan: Naplóm. Száműzetésében I–II. Pest, 1869 (Szemere Bertalan Összegyűjtött munkái 1–2.)
Leveleskönyv – Szemere Bertalan leveleskönyve (1849–1865). – Balassi Kiadó, 1999 (A szám a levél sorszámát jelöli)
Ludvigh János Szemere Bertalannak. (Brüsszel, 1858. január 28.) – Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár
Szemere Bertalan Vukovics Sebőnek. (Párizs, 1858. február 16.) – Országos Levéltár R 216 – Leveleskönyv 72.
Szemere Bertalan Vukovics Sebőnek. (Párizs, 1858. június 9.) – Országos Levéltár R 216
Szemere Bertalan Rónay Jácintnak. (Párizs, 1858, február 12.) – Szemere Bertalan: Levelek (1849-1862) száműzetésében. Pest, 1870. 84–86. l. (Szemere Bertalan Összegyűjtött munkái 5.)