Végh Attila

Óda a nemléthez

A lemondásban szétnyílnak a lombok,
páfrányok lehelik tűszemed. Belépsz.
Én szólok hozzád az úton, madárpókokon, skorpiókon át.
A kígyóméregösvényen kúszol, mint a láz.
Rejtett hangszórókból mondom az utat, közeledsz a
teória csapásain.

Az első megkísértés: érzed, hogy mesélem jöttöd a tanítványoknak.
Megtorpansz, tekintetükben most elfordulnak a képek.
Esteledsz. Jaguár helyett egy óda les rád: benned alszik.
Ez volt a második. Nem gyorsítod lépted.
A harmadik megkísértést nem látni,
vaksötétben érkezel közénk. Itthon vagy,
innen indulsz majd az eldöntöttbe,
ha a lemondás tanítványa leszel. De erről is lemondhatsz, ha akarsz.
És talán az akaratról is.

Úgy, most összezárom előtted a lombot.
Gondolkozz.

Reggel

Meghatározzuk magunknak a meghatározatlant.
De a mosoly mögött eltéved az arc,
lényegapó hátrébb telepszik.
Ilyenkor van hajnal. Valami összeomlik,
az első sugár elvágja a marionettzsinórt.
A bábozó kéz elrepül.