Gyulai Pál

Ismét napfogyatkozás

    A sor lassan kígyózik előre. Megfáradt, megszürkült arcok néznek üresen maguk elé. Csak itt-ott lehet egy-egy csöndes szót hallani, az is inkább csak elégedetlen dörmögés, mint emberi beszéd.
    Megmozdult a sor, egy lépéssel ismét közelebb kerülök a célhoz.
    Az utca felrepedt aszfaltján hulladékvirágok ontják magukból orrfacsaró bűzüket. De ezt már régen megszoktuk. A szanaszét heverő papír- és műanyagmaradványok labirintusában néha feltűnik egy-egy patkány, eleség után kutatva. Aztán csalódottan továbbáll újabb lelőhelyet keresve.
    Körülöttünk a házak éppoly néma szürkeséggel figyelik vánszorgásunkat, mint az arcokról lecsorgó közöny.
    A málló vakolat alatt kitűnik a régi vasbeton fal rideg keménysége. Az égbenyúló épületek között csak apró hangyáknak érezzük magunkat – már persze aki tudja még, hogy milyen is a hangya.
    Az ablakok kitört üvegszemekkel bámulnak vakon a szürke égre.
    Én is feltekintek a magasba. Ott fenn, az egész földet beborító füstköd felett, valahol ott világít a nap.
    Ez persze csak feltételezés, hiszen évek óta senki sem látta. Ahogy azt is egyre nehezebb elképzelni, hogy éjszaka a hold éppúgy fénylik, és csillagok éppúgy ragyognak a szürke takaró mögött, mint fiatal koromban.
    Gondban is vagyok minden este, amikor tizenhetedik, legkisebb gyermekemnek altatóként a valamikori Republik együttes dalát dúdolom: „Csillagok, csillagok, mondjátok el nekem: hol lehet, merre jár az én kedvesem…”. Ez az egykori sláger valamiért ma is a fülemben cseng.
    És a fiam szinte minden este megkérdezi, hogy mi az a csillag. Hogyan magyarázzam el neki?! Hiszen a csillagok nem pusztán a világűrben bolyongó izzó égitestek. Annál valamikor sokkal többet jelentettek: az elérhetetlen, de mégis oly szépnek tűnő álmokat, a szabadság feltörő örömét, a romantikus éjszakák varázsát… Mintha egy vak emberrel – aki sohasem látott –, próbálnám megértetni, hogy milyen a piros szín.
    A sor ismét előremozdul az utat díszítő szeméthalmazok között. Lábammal egy tépett falinaptár mocskos lapjára taposok. Némán szemlélem a digitális technikával készült, művészi fotót utánzó képet. A lenyugvó nap vörös palástját teríti egy fákkal körülölelt hegycsúcsra. Nagyon tetszetős. Nem fiatal ember készíthette, hiszen ők már régen nem láthattak ilyet. És ma különben sincs nagy keletje ennek az ósdi kalendáriumnak. A mai kor inkább a lézerrel falra vetített naptárakat részesíti előnyben, bár sem a hónapoknak, sem a napoknak semmi jelentősége nincs: minden perc ugyanolyan szürkeséggel telik el, mint az előző és az elkövetkező.
    A kép alatt – mint régen is – a hónap napjait regisztráló táblázat. Milyen érdekes, ahogy utánaszámolok, épp a mai napot taposom. Ezek szerint ma csütörtök van.
    És itt van ez a kis jel a lap szélén. Le kell hajolnom, mert nem látszik rendesen. A papírlap széle már foszlánnyá rongyolódott a szinte állandóan szemerkélő esőben.
    Megpróbálom letörölni a sárfoltokat. Valamennyire sikerül. Az a kis jel azt jelenti, hogy ma napfogyatkozás lesz. Méghozzá teljes napfogyatkozás.
    Önkéntelenül az égre tekintek. De aztán csalódottan le is szegem a fejem: felettünk mindenhol csak sötét, fojtogató felhők. Mint egy nehéz, porral telt pokróc, melynek sehol sincs vége.
    Ahogy a sor megint araszol egy lépést előre a valóságban, én gondolatban az időben visszafelé száguldok.
    Agyam legeldugottabb tekervényeiből hirtelen feltűnik egy régi-régi emlék. Elevenen, izzón, mintha a nap héliumtól tüzelő fénye vetítené elmém mozivásznára.
    1999. augusztus 11-e volt. Több mint hatvan ével ezelőtt. A Balaton partján üdültünk a családommal.
    Akkor még a Balaton nem ilyen mocsaras posvány volt, mint manapság, hanem egy gyönyörű tó, melynek víztükrén táncot jártak a napsugarak. Természetes eseménynek számított, hogy a dolgozó ember évente egy-két hetet pihenéssel töltsön, szabadság címén.
    És Magyarországon – illetve a környező országokból is – előszeretettel választották a „magyar tenger”-nek becézett, kellemes vizű tavat a kikapcsolódásra.
    Azóta persze már nincsenek országhatárok, mint ahogy a Földet burkoló, egybefüggő felhőzetnek sincsenek határai.
    1999. augusztus 11-e volt, Magyarországon páratlan jelenségnek lehettünk tanúi: teljes napfogyatkozást figyelhettünk meg az országot átszelő széles sávban.
    Mindenki nagyon készült rá.
    A belföldi és a külföldi vendégek (akkor létezett ilyen megkülönböztetés) igyekeztek ennek a sávnak a középvonalában lévő legjobb helyeket elfoglalni.
    Mi a családommal Siófok mellett nyaraltunk. „Nyaraltunk” – milyen furcsa íze van a szónak. Hiszen akkor meg létezett nyár! És létezett ősz és tél, és hát létezett a tavasz is. Most minden évszak egyforma. Mindig október van. Esős, szomorú október.
    És létezett Siófok, a Balaton egyik legszebb városa. Vajon milyen lehet most Siófok?! Egy biztos: nincsenek szúnyogok, melyek irtásával akkor annyit, de annyit fáradtak a Balaton-parti települések önkormányzatai.
    Szúnyogok nincsenek. De nincsenek katicabogarak, méhek és szentjánosbogarak sem. Vannak viszont legyek. Gyakran egész sötét felhőben lepik el a városokat. És vannak csótányok, melyek teljesen birtokukba vették a lakásokat. Bár sokan örülnek ezeknek a mindenhonnan felbukkanó kis barna férgeknek: állítólag kellemes az ízük, és tele vannak tápláló fehérjével.
    Még nem kóstoltam, de ha én is rákényszerülök, lesz miből válogatnom a saját lakóhelyemen: még a zuhany rozsdás rózsájából is a csótányok csápjai integetnek felém, mikor a vízellátás órájában magamra engedek némi vegytisztított szennyvizet. Tisztálkodásra csak ez használható.
    1999. augusztus 11-e volt. Nagyobbik fiammal – akkor még csak két gyereket neveltem – felkapaszkodtunk egy füves magaslatra. A napfogyatkozás tengelyébe eső Siófokon ugyanis rengeteg ember gyűlt össze, megcsodálni e ritkán látható természeti jelenséget.
    Nem látjuk értelmét a tolakodásnak, az autókkal telezsúfolt utcákon való esztelen küzdelemnek a parkolóhelyek elnyeréséért.
    Inkább a természet lágy ölét választottuk – ahogy a valamikori költő fogalmazta.
    Fogtam fiam kezét, vagy ő az enyémet, és felmásztunk arra a kis dombra. Kissé távolabb a Balaton fodrozódó vize csillogott. Benne fehér vitorlás hajók ringatóztak. Egy katamarán pedig épp a siófoki kikötőből tartott Tihany felé. Motorja habossá kavarta mögötte a vizet.
    Gyönyörű idő volt. A nap – egyelőre még teljes nagyságában – szórta ránk égető lángját. Mégsem éreztük a forróságot, egy langyos kis fuvallatnak köszönhetően, mely lágyan simogatva túrt hajunkba.
    Órámra pillantottam. Mindjárt kezdődik.
    A boltokban mindenféle extra szemüveget árultak külön a napfogyatkozás megtekintéséhez.
    Kíváncsi tekintetünket az égre szegeztük. Épp időben, a Hold éhes korongja már kiharapott egy jókora darabot a Nap lángoló tányérjából.
    – Ó, de szép! – kiáltott fel a gyerek, és még a száját is tátva felejtette. Mint ahogy én is elfeledkeztem a köztünk lévő negyedszázadnyi korkülönbségről, és teljesen belefeledkeztem a természeti csoda lenyűgöző látványába.
    A Hold egyre jobban elhatalmasodott a Nap előtt. Lassan már a fele sem látszott Héliosz tüzes szekerének.
    Ezzel együtt a világ félhomályba burkolódzott. Távolban egy kutya hangosan felvonított, aztán egyre több eb csatlakozott félelmetes énekéhez. A közeli erdőben mintha a madarak is félénkebben énekeltek volna. Mellettünk egy gyönyörű virág lassan kezdte becsukni halványpiros szirmait.
    A természetben az élőlények értetlenül álltak e korai esteledés előtt.
    A Hold teljesen felkúszott a Nap elé. A tájra ráesett az est sötét kabátja. A csillagok kinyitogatták fénylő szemeiket, álmosan, mintha ők sem értenék, mi is történik itt tulajdonképpen.
    Minden olyan volt, mintha éjszaka lenne. Vagy majdnem minden. Nem illett ugyanis a békés nyári éj képébe az a lángoló koszorú, mely a Hold helyett virított a sötétkék vászon közepén. Olyan erős fénnyel, hogy szabad szemmel nem is lehetett belenézni.
    Némán bámultuk. Olyan magával ragadó volt az egész, hogy szó nem tudta elhagyni ajkunkat. S mintha az egész környék belehullott volna a csend feneketlen kosarába. Vagy csak mi feledkeztünk meg egy pillanatra a körülöttünk zajongó zsibongó világról…?
    Aztán lassan, nagyon lassan, a Hold arrébb siklott, az öt körülvevő lángoló karikát egy fényes kis sarlóval kiegészítve.
    Nagyot nyeltem. Közben hallottam, fiam ádámcsutkája is megmozdult. A csoda véget ért. A Hold nesztelenül suhant arrébb, kényszeredetten átengedve az ég mezejét a Nap fényének.
    Virradt. A völgybeli kis faluban a kakasok cifra ébresztőt harsogtak, a kutyák megint rázendítettek énekükre. A kismadarak újrakezdték dallamos táncukat a levegőben, s a virágocska is kitárulkozott az új nap felé.
    Néhány perc volt, s megint nappal lett. Éppolyan nappal, mintha semmi sem történt volna.
    Fiammal hunyorogva néztünk egymásra.
    – Hogy tetszett? – kérdeztem, s összegyűjtöttem a megfigyelőeszközöket.
    – Nagyon-nagyon szép volt! – ujjongott a gyerek, s hálaképpen hatalmas csókot nyomott az arcomra.
    Vártam a következő kérdést, mármint hogy mikor lesz megint napfogyatkozás. Két évvel ezelőtt ugyanis, amikor egy egész hónapon keresztül egy üstökös figyelése volt mindenesti elfoglaltságunk, azt kérdezte, hogy mikor jön megint erre másik üstökös.
    – Én harminc évet vártam, hogy lássak egyet – válaszoltam kicsit kajánul. – Tehát, ha harminc évenként jön egy, akkor te már rég felnőtt leszel, és talán pont a saját fiadnak fogod mutatni.
    Ezen elgondolkozott, és többé nem került szóba a dolog.
    Most vártam egy ugyanilyen kérdést, de elmaradt. Még mindig az előbbi élmény hatása alatt, kézen fogva, ahogy felfelé jöttünk, elindultunk lefelé.

    Valaki durván hátba taszított. A naptár szakadt lapja kihullott kezemből, vissza az utca sarába.
    A lökéstől én is visszazuhantam a szürke jelenbe. A mögöttem álló ismételten hátba bökött, és a nagyobb nyomaték kedvéért rám is ripakodott:
    – Maga következik, haladjon már!
    Valóban én következtem. A napi étel- és italadagoló zsíros, kopott pultja semmiben sem különbözött a leromlott város többi épületétől.
    Egy ápolatlan, szakállas férfi felém mordult, amit akár köszönésnek is vehettem volna.
    Átnyújtottam a kezemben szorongatott jegyeket.
    A férfi ellenőrizte érvényességüket egy mágneses leolvasó automatával. Ismét mordult, és két kis csomagot valamint két műanyag flakont dobott felém.
    – Csak ennyi? – néztem rá csodálkozva.
    – Nem olvasta a mai rendeletet? – vágott vissza. – Ma reggeltől a készletek vészes fogyása miatt a felére csökkentették a fejadagot.
    Szótlanul elfordultam. Lehet, hogy kipróbálom a csótányokat?
    A sor most is épp olyan hosszú, mint hajnalban volt, amikor én körülbelül ötszázadikként beálltam.
    Ahogy elhaladok a szürke arcú emberek mellett, ismét meglátom a tépett falinaptár lapját. Most már végérvényesen beletaposták a pocsolyába.
    A nyomasztóan rám hajló kopott házak között még egyszer felnézek az égre. Napfogyatkozás van.
    Ismét napfogyatkozás, de ezt nem lehet látni a soha meg nem szűnő fellegektől. Mert a lelkek napja fogyott el végleg.