Dukai István

Periklész álma

    Ezúttal nem a megszokott irányban, egyenesen az Agorán keresztül sietett a kikötőbe, kocsisát északkeletnek parancsolva a thébai kaputól széles kört írt le a város külső negyedeiben. Nem tudni, hogy a dühöngő járvány napról napra aggasztóbb híreiről akart-e személyesen meggyőződni, vagy csak időre volt szüksége, hogy feltoluló, inkább érzéseit, mint gondolatait a megszokott mederbe terelje. Váratlan és megfoghatatlan balsejtelemmel ébredt, de a sürgős délelőtti tennivalók nem engedték, hogy ezzel törődjön. Az expedíció előtti utolsó intézkedések foglalták le figyelmét, gondoskodni, amennyire csak lehet, a betegekről, élelemről, a város biztonságáról.
    Most azonban a nyomorúságos látvány, a fásult tekintetek, a halál előtti megadás az arcokon, a szűk utcák bűze a déli hőségben felidézte végig nem álmodott álmát, hatalmába kerítette, és fogva tartotta. Látta a szenvedőket, mégis inkább befelé figyelt, ismeretlen nyugtalanságára. Őt, aki magabiztosságáról, rendíthetetlen nyugalmáról volt híres, akit soha babona, megmagyarázhatatlan félelem, rossz előérzet nem bénított, aki mindig, minden helyzetben ura volt önmagának és környezetének, s az értelem csodálatos erejének letéteményese volt, ellenfeleitől is elismert önfegyelme, lám, most cserbenhagyja, s egy ostoba álom képeivel birkózik. Kerülő úton zötykölődik, kiszolgáltatva, mint még soha, ennek az átkozott belső láznak, amikor százötven jól felszerelt, sok harcot látott hoplitával megrakott triérész várja Peiraeiuszban indulási parancsát.
    Nem is szokott álmodni, csak nagy ritkán, s ilyenkor egyetlen percig sem törődött – mint tanulta – az anyagi részecskék mozgásában támadt pillanatnyi zűrzavar e jeleivel. Csakhogy azokat a képeket nem lehetett olyan könnyen elhessegetni. Valami titokzatos erőtől hajtva lebegett a város fölött. Leégett tetőket, üszkös falakat látott. A sztoá árnyékában koldusok és érthetetlen nyelvű barbár katonák szavait hallotta. A Buleutérion előtt egy csoport férfi vitatkozott. Szólt hozzájuk, talán éppen Arkhidamoszról, és hogy miként lehetne a várost megvédeni, de meglepve tapasztalta, hogy rá, akinek a szavai minden fülbe eljutottak, érvelése mindenkit meggyőzött, most ügyet sem vetnek. Följebb emelkedett, s amit ekkor látott, leírhatatlan fájdalommal töltötte el. A Fellegvár, a drága, mindennél kedvesebb Akropolisz! Athén fénye, dicsősége. Mérnöki tudás és művészi szépség e friss, üde és páratlan együttese. Minden kövét, minden mesterét ismerte. Hányszor kellett megvédenie hol az irigy és gyakran elégedetlen szövetségesek támadásaitól, hol az intrikára, mások bevádolására mindig kész rosszindulattól. Amely nagyobb volt az Olimposznál, mert az ember beköltöztette isteneit az ész és ízlés emelte templomokba, s az örök életűek jól érezték ott magukat. Hol van vakító fehérsége? A megszürkült márványlépcső hiányzó fokait fölverte a gaz, a köveket innen is, onnan is mintha elhordták volna. Az Athéna Patrhenósz teteje hiányzik, a szentélybe fölülről belátni, s az Istennő képmásának, a legkedvesebb barát keze munkájának hűlt helye. A lejtőkön kecskék legelik az elburjánzott zöldet, s a színház közepén kicsapott marhák kérődznek egykedvűen az ürüléküktől szennyes kövön.
    A kocsi rákanyarodott a peiraeiuszi útra. Bár a magas falak között is megszorult a hőség, itt mégsem volt már olyan fullasztó, mint bent a városban. A valószínűtlenül magas homlokáról imént legördült kövér izzadságcseppekre ügyet se vetve, mereven ült a kocsiban. Ölében az aranyozott sisakra gyöngyözött tenyerének párája. Az elmúlt tizenöt évre gondolt. Mindent elért, amit akart. Kevés áldozattal és nagy fölénnyel. A várost naggyá tette. Mindvégig tisztában volt azzal, hogy ez a nagyság csak úgy érhető el, ha szilárdan kezében tart minden szálat, feszes és következetes kormányzást vezet be. A hatalmat királyként gyakorolja, de a látszatot, mely szerint a főhatalom az eklésziáé, megtartja. Nagy erőszakot nem kellet magán vennie, hogy barátai révén intézkedjen, ha lehet: nem szerette az olcsó szónokok tündöklését, a pillanatnak szóló sikert, a hiúságot. Irtózott a sokaság ostobaságától, babonás félelmeitől s főként befolyásolhatóságától, mégis ez utóbbira alapozta hatalmát. A sokaság mellé állt, s nem azok élére, ahonnan ő is való, a nemesekére. Átlátta ugyanis, hogy a város alkotmányához nem nyúlhat, azon gyökeresen nem változtathat, mert a tömeg s az önjelölt vezérek számára az ígéret, hogy a földi dolgok irányítói lehetnek, mindennél többet ér.
    S vajon ő mennyire volt irányítója a földi dolgoknak? Efelől eddig sohasem támadt kétsége, ám a gondolat, hogy valóban ő igazgatott-e, valóban vezető volt-e, s nem eszköze ismeretlen erőknek, játéka a sorsnak, a daimónnak, most nem hagyta nyugodni. Valóság-e, amit annak hitt? Azt tette, mondta-e, amit akart, és az eredmény az lett-e, ami a szándék volt? Anaxagorász jutott eszébe. Ha most itt lenne, megkérdezhetné tőle, vajon nem az ismeretlen világ egyszerű kérdéseire adott könnyű válaszok érzékcsalódása-e az okság, az anyag, az értelem elsőbbsége. Az ész türannisza a babonák türanniszával szemben.
    Lelkiismeret-furdalása támadt. Anaxagorász három napja kér bebocsátást, de annyira elfoglalták a hadjárat tervei és előkészületei, hogy minden alkalommal elhárította a találkozást. Aztán az orvosok, az élelmiszer-szállítmányok, a megegyezésre húzók leszerelése, mind-mind annyi tennivaló, hogy öreg, hűséges barátjára ezúttal nem maradt ideje.
    Lassan feltűnt a kikötő. Aszpászia jutott eszébe, biztatása és jókívánsága. Meg a búcsúcsók, amelyen annyit élcelődtek ellenfelek és csípős nyelvű komédiaírók, de amit ő mindig hűvös nyugalommal tűrt. Ez most sürgős teendőire és régi önmagára ébresztette. Sisakját fejére tette, úgy fogadta a hadvezéreket. A gondos előkészületeknek köszönhetően a hajók indulásra készen már csak a sztratégaszt várták.
    A levegő mozdulatlan volt, a Szalaminia lustán és tehetetlenül merült a tükörsima vízbe. A fedélzet izzó padozata átsütött a bőrsarukon, gyanta és izzadság szaga keveredett. Az utolsó szemle lépteit a legyek meg-megújuló rohama, a parton a bámészkodók halk zsibongása kísérte. A fővezér a hajó tatjára állt, hogy parancsot adjon az indulásra, amikor gyönge fuvallat támadt. A hajósok megfeledkeztek parancsolójukról, előbb a távolba, majd az égre pillantattak. A napkorong az oldalán behorpadni látszott, s a horpadás egyre nőtt. Előbb vészjósló csend lett, amit csak a lovak izgatott horkantása tört meg, majd innen is, onnan is rémült kiáltások hangzottak. Periklésznek ismét Anaxagorász jutott eszébe, az égi jelenségek ismerője, aki értő magyarázattal szolgált az időről időre bekövetkező nappali elsötétedésekről, amelyek annyiszor megzavarták már az egyszerű emberek ítéletét, mint mondani szokta, a régi Egyiptomban vagy Perzsiában. Nyilván erre, a küszöbön álló napfogyatkozásra és várható hatásaira akarta figyelmeztetni az elmúlt napokban.
    A szél egyre erősödött, a fővezér átizzadt testén borzongás futott végig. A felhőtlen égen itt is, ott is csillagok tűntek fel a beálló sötétségben, s túl a piszkosszürke habokon, az öböl túlpartján épült alacsony házak fölött mint valami üszkös massza emelkedett fenyegetően Aigina orma.
    A rémület az egész kikötőn úrrá lett. Egyesek döbbenten hallgattak, mások eszeveszett kiáltozások közepette futottak a közeli kapuk oltalmába, vagy a földre vetették magukat, s voltak, akik vízbe ugrattak iszonyatukban. Kallikasz, a kormányos, nagydarab ember, számos csatában kitűnt, s Periklész jól ismerte, most kétségbeesetten görnyedt a lába elé.
    – Rossz jel, uram!
    Periklész tudta, hogy minden rajta múlik, egyedül ő állhat útjába az elhatalmasodó pániknak. Ha most meginog, mindennek vége. Látta a lángnyelvek koszorúzta haragos korongot az égen. Ismerte a jelenséget, mégis váratlanul érte. Épp csak összeszedte magát, s lám, most itt van ez. Miféle hatalom űzi vele csalóka játékát? Vasakarattal összpontosított feladatára. Dühvel szorított vissza minden további kérdést, minden kételyt. Győzni akart, inkább, mint egész életében valaha, jobban, mint hatvanezer spártain. Úgy tűnt, órák telnek el, mire váratlanul leoldotta válláról a köpönyegét, és a kormányos fejére kanyarította.
    – Van-e okod félni ettől?
    – Nincsen, uram, hiszen ez csak a köpenyed.
    – Ugyan mi a különbség a kettő között. Legföljebb annyi, hogy ami az elsötétülést okozza, nagyabb a köpenyemnél – senki sem figyelt fel szavainak szokatlan hangszínére.
    A sötétség oszlani kezdett, a mindent egybemosó szürkeség lassan újra színekre bomlott, meleggel telt a levegő, s a parancsnokok buzdításának köszönhetően egy idő után helyreállt a rend.
    A vezérhajó kissé megbillent. Periklész még mindig a tatján állt. Tudta, hogy ami volt, az végképp elmúlt, valami kiszámíthatatlan és ismeretlen, de minden eddigi ismeretlennél nyugtalanítóbb új kezdődik. Nem tudni, jó-e vagy rossz, isteneknek tetsző-e vagy sem. A dolgok mennek a maguk útján, s lehet, a legnagyobb adományban, hogy igazi arcukat egyszer is megpillantanánk, a történések valódi okát, s minden földi dolgok mozgatójának mibenlétét akár csak megsejtenénk, nem lesz részünk sohasem.
    Karja lassan felemelkedett, s amikor – mintha a teljes fénnyel ragyogó Napra mutatna – megállt, az evezők súlyos csobbanással merültek a kéken áttetsző vízbe.