Romhányi Török Gábor

Másodpercek romjai

káoszt éneklek, de semmi morális, meghaladására irányuló kísérlet, csupán
mérséklőn és csillapulva egyre másodpercek törtrészének megújultan soha elő nem forduló
fölvillanásait, tömérdek metronóm félrecsámpázott diszharmóniáját
alkonyati égbolton sejtelem nélkül előfénylő nyugtalanításon túli borzongató bizonytalanságot
tünékeny, örökre elvesző mozdulatok poshadt zamatának keserű köpedelemét
álmok, rémálmok nélküli fakó vérszívó vákuuma kallódását hétköznapok hernyótalpai
nyomdokain, mahorkát, vodkát kebelezvén, ám gimnasztyorkát sem hanyagolva
s az agytekervények útján a fényévnyi milliomodmilliméternyi mozgást, haladást ferdén
fölfelé sandítva hunyorgón a gyökvonás lúdtalpas zűrzavaros fényű terébe,
ahol nincs nyugalom, visszhangot ver az elvetélt jövő a múlt pöcegödre lankáin
mindegyre ritmusban, anélkül szakadatlan dögevő másodpercek semmivé fogalmazódásában
csikorgón elővágódó emlékfoszlányok elferdült spirálja mentén
torz zuhatag képződménye sújt le az agylebenyekre
könyörtelenül s mindenáron felvenni a harcot e gyötrő, vérszomjas foszlányok seregével,
a verítékes álomban, a halált hozó, lépet gennyesre facsaró félálom álomba hanyatlása mentén
különbség, ok, osztály, rendszer, arisztotelészi kategóriák, mindegy csak előre,
előre, menekülni előre, ahogy mondani szokás, ebben az egyetlen dimenzióban,
az álom, a verítékes forgolódás nyomatékának elgyötört rabszolgájaként
ez a túlzsúfoltság nyomaszt, rémségesen ostoba nevetségessége fricskázza az elsatnyult
mellékveséket
valami jóféle tisztogatásra, nagytakarításra volna szükség itt, az életösztön habzó szájú
nyögedelmeit átértékelendő, az idegsejtek borzalmas zsúfoltságú piacán
önmaguktól szinte már moccanni sem tudnak, irtóhadjárat kell
e döglesztően béklyózó zsigeri térben, töredékek,
foszlányok, törmelék, hordalékfeltolulás, zsibongó fények és árnyak ölén
hőforrások vulkanikus hőjének folyamatjellegű tényező minősége
összevegyülve cudarul antracén és fennatrén csoportok terével anyagával
a kancsal potencialitásban,
fuldoklón felzubogó kategória mértékek sánta ikerkristályai öblébe,
ez már az igazi nyaki verőér összeszoruló árnyalatában a vanádok, niobádok és tantalánok
völgyének esőfüggönyén át, törvényszerűség mit sem érvényesül immár
növénytetvek mikroszkopikus axiómája berkeiben hermafroditák töméntelen serege nyomulva
előre a tudati terek elképzelhetetlen valószínűségi mezejében ellentéttel, mértékkel
fölfegyverkezve de állig, kiéleződő ellentmondások villámvisszfényét nélkülözendő,
csak az elemi geometria többdimenziós terekben ver egyre elhalóbb visszhangot
itt most a visszérről való megemlékezésnek bizony helye semmi, hanem az affin differenciálgeometria tusája a Picard-tétellel, ennek általánosításával felölti májborzongató iszonyatát a
csámpás protézis
folytonos leképezések folyamata igazán nem lehet akadálya a tudati fölszabadulás csípőficamos
vergődésének, hovatovább sikongató fogcsikorgatásból eredő Bessel-függvények fejcsel
oldalvágása, nyálcsorgató szabadulási kísérlet a Legendre-polinomok megnyomorító rabságából
de azon túl semmi egyéb, mint a nemlineáris programozás mondjuk, de mikor, mikor már,
végtére mikor is jutunk el nyomorult életünk terébe, mezejére, amelyet valamennyire csak
magunkénak hazudhatunk, önmagunkkal szemben csupán, no még szép
Szcintilláció állapotlehetősége barkácsolja már nagy alattomban a csapdát
földrészek forgatónyomatéka az éteri csendben, ebben aztán nem lesz részünk,
legfeljebb trigonometrikus sorok sújtanak le fortélyosan maradék agysejtjeinkre,
hogy aztán csak lórúgáserejű altatóval dúsított álmainkban zaklathassanak
differenciálegyenletek retardált argumentumai
önmagunk felé, mindegyre önmagunk felé, de nem a lineáris funkcionálok konjugált terében,
hanem élőhalottként megszületve szemétdombok ígéretes völgyeiben, rekedt félsikollyal mentve
a véget, mit se tudva folyamatok statisztikájáról, pelenka és koporsó közé ékelten fényévnyi
közelségű májfunkció elváltozás tüneteit fennen lobogtatva, dicsteljesen szembehelyezkedve a
Boole-algebra reprezentációival,
maszatolás ez csak az agytekervények nyáladék sikátorainak csorbult, leokádott kukákkal
sűrűn telehintett homályos torkolatában, mint amikor petyhüdt, elhajított kotonban
szégyenlősen rezegve csillan meg a rabul ejtett ondó,
a hízelgőn simogató hajnali másnaposság meghitt botorkálásának leleteként,
no kis hamis, szóval nem tudtad visszatartani,
ez sem veszett kárba, cefetül megideologizálták az énekes halottat,
a demográfiai robbanásra impotens tűzszerészei mindvégig ügyelvén,
az agykérgek, szintek közötti áthallás irgalmat nem ismerő plazmareakciók
és entrópia leselkedik ádázul skalpjaink száradásának helyére
vajon kinek a wigwamja előtt, hisz párttitkárok nyálfröcsedéke szertepárállt immár,
netán mindörökre, ám csak lassan azért,
mozdulnak az idegrostokban a hajmeresztő dadogású dielektromos letörési szilárdság szilánkjai
csöndben tekergőn sziszegve ádáz farkasszemet nézve a Fourier-integrálok alattomos
bujaságával, csak semmi megalkuvás, levakarni avatott kézzel az agykéregről a jegesen
fojtogató idegenség reszelős vinnyogását, némi ijedtséggel az árnyak fenyegető tömegében
izzadó tenyerű törpe torzszülöttként nem szabadulván a vizezett pálinkaszagú kromatikus
polarizációtól, de ez még semmi, ez mind semmi, ezek az elnyakló mozdulatok ebben az idegen
fogalmi tengerben, ebben a nyákos közegben, ez talán már maga az n-edik dimenzió, de akkor
sincs mit tenni, szóval e mozdulatokkal, ezekkel az örökkévalóságot még látásból sem ismerő
tétova, utánozhatatlan és semmire sem jó, ez még csak hagyján, de semmire sem hasonlító,
önmagunktól is bocsánatért esengő gesztusokkal, vajon hogyan nyerjük meg a szűnni nem
akaróan viszketeg transzparencia regattát, hová, hogyan jutunk valaha is nélkülük vagy velük,
fogalmi posványból az éteri képi terébe,
ez vajon mit jelent? valamit bárcsak azért jelentene mégis,
magasabb rendű fázisváltozások dallama máris int dicsekvőn lehorgadván a prosztata redői
között lappangó sanda szándéklebernyeg, miszerint és hovatovább folytatandó ez a szűnni nem
akaróan kiáramló negatív energia viszolygás tallérnyi felület halmazati buktatói közt
lődörögve, mármint az élet ugye, az életünk, mert ez az életünk, az életünkről zengek dalt,
fityma, jó lenne reám hederíteni, bokros teendőidet szüneteltetve kicsinység
különben úgy maradsz, romlott tejfölös szájjal, odakozmált szivárgó szopadék közepette,
nahát, mindezt immár visszatartani nem tudván, csak tovább, de merre,
se kezdet se vég nem áll előttünk, mögöttünk semmi, e homályosan derengő alkonyi völgyben
csak a konfidencia-tartományok, toleranciahatárok műveleti fogaskerék kenőanyagában
meghúzódó ragacsos eltökéltség hüvelyzi ki egyre a némiképp elhasznált oxigént a
fennmaradáshoz metronomikus életrendű idegpályák hosszanti félrebicsaklása okán
topologikus algebrák végtelen dimenzióinak hetykén a magasba csavarodó, négerszarral
fűszerezett porában, akár a Carpiggiani fagylalt, no már elnézést, e másság biza elviselendő
faji megkülöböztetésnek se híre, se pora e kitétel elmosódó nyomvonalában,
gyanúper ne essék szólván, inkább csupán
tűnődve révetegen, hovatovább csöndeskén tapogatózva pókszerű nyeglén,
önmagunk porhanyósra nyáladzott odújában,
ez a sötétség és csend még nyikorog, igen, csikorog mindegyre, ez a tétova köszörülés
távolról, mint amikor a majom a rács mögött választani nem tud a faszverés andalító távlatai,
bársonyos hosszanti izomrostpendülése, valamint a nézőközönség tapintatosabb, tehát
elfajzottabb szórakoztatása, tekintettel a kiskorúakra,
között, a mozduló sejtélet magzatvize tájt
tünékeny foszladozás, már soha semmiféle altatóval nem tudunk szabadulni ettől a
képtelen vágytól, hogy végre változás, mozgás, folyamat, tartalom, jellemző, feltétel,
tényező, tudomány, tétel, tézis, téma, szükségszerűség, ez bizony elhíresült, de azért ki
mégse feledjük, axióma, egyedi fogalom, holmi partíciók,
korreláció és regresszió-analízis, Montel-terek és magterek,
képesség, viszony, azonosság, különbség, ellentét, mérték, szám,
arány, cél, eszköz, törvényszerűség, véletlen és valószínűség, sztochasztikus approximáció,
variancia és kovariancia-analízis, mennyiség, mérték, minőség, módozat, valamint a
hasnyálmirigyrák ígéretes körülöttünk való ólálkodása nélkül
egyszer végre, egyszer s mindenkorra, egyetlen tizedmásodpercre önmagunk legyünk, rekurrens
sorok és sorozatok, de ezt már tudjuk, nélkül stb., stb.,
és akkor megnyugtató fénnyel villan elő altatóval mételyezett álmunkban az alkony,
alkony és árnyak végre feloldódnak egymásban, egybevágón léteznek ezentúl,
csillapul már a metronóm világegyetemet feszegető energiatöbblete,
az elhaló lélegzet aszimptotikusan közelít a szénfekete csöndhöz utoljára
még talán valami régi gyermekkori fürdés tétova emléke, mintha patakzana rólunk valami,
ez az, a fényévek, múlt, jelen, a jövő elvetélt fényévei, enyészet,
nem tudván a világegyetem méhlepényében megkapaszkodni, némi vastagbélkomplikációval
nagyot böffenve fröccsennek szét a halmazati árnyékszék emésztőgödrében fölfénylő
örökkévalóság örvénylő rejtekein.