Kemenczky Judit

A tanítvány nem nagyobb mesterénél

„Hát én, szegény, földnek férge, mit építsek nevednek
Látóhelyet hol szerezzek az isteni Fölségnek?
Aki por és hamu vagyok, bűneimtől roskadozok.
Lábad hogy a földet nyomja, méltó arra sem vagyok”

    „…Meglepődtem, s oldalt néztem, ahonnan a hang jött; Jézus arca szánalmas volt. Folyt róla a vér. Borzasztó volt látni. A lefolyó vér azonban nem a földre, hanem egy szép kehelybe és egy szép paténára hullt, hogy Jézus szent teste és drága vére legyen, s a pap keze által eljusson hozzánk. Mellette állt a Szent Szűz, a mi közvetítőnk…” – írja naplójában Kowalska (Helén) az irgalmasság XX. századi lengyel szentje. Faustyna portréja igen különösre sikerült, amely különösség abban is megnyilatkozott, hogy csak a kép befejeztével jutott tudomásomra, hogy ez az önarckép: Faustyna. Róla van tehát szó. Az üvegkehelyként áttetsző test, s a test vázájában megjelenő alakzatok finom sárga, egészen halovány fényben derengenek, mely női testben, mintha a egy forrás tiszta vize alakult volna át üdítő patakvízzé, fény és víz kering; a testmezőben pedig megjelenik egy szarvas: fejét a szív napjára helyezve. Faustyna testének kelyhe fölött a fej egészen ostyaszerű és enyhén elhajlik a fej magasságában égő fehér tűzkereszttől. Körötte arany- és bronzmadarak táncolnak oly sebességgel, hogy csak felvillanó, hullámzó csíkokat láttatnak magukból. Faustyna láthatatlan könnyei fehéren folynak végig a képmezőn, s az Úr így szól Hozzá: „Lányom, miért sírsz? Nemde önként ajánlkoztál, hagy áldozat teszel…”
    Ez volt tehát az első portrém a szentek sorozatában. mely sorozat később a Szentek szenvedései címet kapta, s mely portrék mögött megjelenő élő égjárónők titkait én soha megjeleníteni nem merném, nem tudnám, de ha lenne is bennem mersz és a hozzájuk szükséges egzakt tudás, hogyan foghatnék ceruzát, ecsetet, tollakat a kezembe, hogyan kényszeríthetném Őket a papír hideg-üres síkjára, ha Ők nem szólítanak fel, nem adnának felhatalmazást, ha nem járulnának hozzá kedves fejbólintással, s ha végül nem közölnék velem szent bájuk, gyöngédségük és nem emberkéz alkotta szépségük kihívó történetét, mely titkokat egyedül az ujjaim láthatnak meg, s kezem hallja csak az égből hulló, szállingózó hangok dallamát, s mely kéz ujjai aztán nagy igyekezetről tesznek tanúbizonyságot, hogy mindezt emberi nyelvre fordítsák, azaz láttatni engedjék szegényes módszerekkel, de azért buzgó és alázatos hűséggel.
    Az én szempontomból meg tökéletesen és teljességgel mindegy, hogy az én kezemben van-e a ceruza vagy a ceruza kezében vagyok én, mely ceruzát a magasságos ég egy szellemnője irányítja oly módon, hogy rámosolyog és ettől a szerves, de élettelen tárgy is azonnal tudja mit kell tennie, merre kell futnia és hol kell a pirosnak arany, a sárgának narancs és a vörösnek fekete árnyalatot adni, hogy minden pontosan a helyén legyen és a végén a közlés pontos, világos és mindenekfölött szép legyen, mert bizony nagy szépség árad ezeknek a nőknek a tekintetéből.
    Kowalska Helén (Faustyna) egy téli éjszaka ült először az ágyamra, mely ágyat barátnőm édesapja tervezett, aki foglalkozására nézve építész mérnök volt – az én édesapám gépészmérnök volt, amíg élt. –, de ezúttal ágyat épített, mely ágyat azonban ő maga nem sokáig élvezhetett, mert az ördögöknek úgy tetszett szórakozni, hogy egy koncepciós per iratait, több száz mocskos, szennyes papírlapot állítottak csatasorba ellene, melyek az alvilág denevérszárnyaival addig, addig röpködtek feje körül, vádolván Őt mindenféle vádaskodások ferde titkosírás szavaival, hogy végül egy sötét börtöncella mélyére kötözték és kényszerítették olyan embertársak segítségével és beleegyezésével, akiknek perverz örömükre szolgáltak ezek a denevérszárnyakra írogatott érthetetlen ákombákomok. De ez az ember – barátnőm István nevű édesapja – nagyon szelíd és nagyon jó ember volt, úgyhogy nem igen hangoskodott, hanem szép csöndesen letöltött az életéből nyolc évet a szakadék oldalába, a barlangfal vizes aljába vájt cellaüregben, mely évek alatt a valláson kívül, de a hitéletnek megfelelő vallásos gyakorlatokat folytatott, Isten segítségével, s ezalatt a „kiemelt” és szenvedéssel megszentelt évek alatt az alázatosság, engedelmesség, töredelmesség, csendes tűrés és az ellenséggel való engesztelődés erényeit és próbatételeit valósította meg, mely erénygyakorlatok nagy dicsőséget szereztek számára a túlvilág ítélőszéke előtt. Miután kiszabadult a börtönből ugyanolyan bátor és vidám csendességgel tette dolgát az építészet másfajta falainak tervezése és kivitelezése közben, mintha az elmúlt évek alatt „semmi” sem történt volna… semmi rossz, akarom mondani és hát valóban ki ismeri a fenséges Isten terveit, hogy meg tudná mondani miféle látogatókat és vigasztalókat küldött hozzá, mely vigasztalóknak dolga talán csak annyi volt, hogy megtartsák épségben az Ő lelke békéjét és szívének üdvös szelídségéből egy morzsa se vesszen kárba. Nem tudom, hogy a börtönpriccsen Faustyna ült volna, s hogy Lengyelországból érkeztek-e Hozzá falon átjárkáló követek, de azt bizonyossággal merem állítani, hogy amikor nagy hirtelensággel tüdőbeteg lettem, és jeges tőrök fúródtak mellkasomba, és forró karmok tépdestek belülről, és minden köhögés olyan érzetet keltett bennem, mintha egy kis légzsák robbanna szét a tüdőmben, akkor Faustyna rendszeresen – függetlenül a napszakoktól – leült az ágyamra, vagy csak megállt a szobámban, könnyedén az ajtóhoz támaszkodott és nagyon-nagyon vigasztalt, aminek következtében én különösen jókedvű és vidám voltam. Ő, mint mondta, tüdőbajban halt meg, és mindezeket a fájdalmakat jól ismeri, és én egyáltalán ne törődjek a fájdalmakkal, hanem vegyek elő egy nagy rajzlapot és kezdjek el rajzolni. De hát én nagyon rosszul vagyok, állandóan ráz a köhögés, tiltakoztam. Nem baj, nevette el magát, csak próbáld meg. Hát jó. Nekifogtam, de igazán nem tudtam, mi fog ebből kisülni. Az ágyamra tettem egy másfél méter széles és egy méter hosszúságú farostlemezt, azon a nagy ív rajzpapír, és nekifogtam. A szememből folyt a könny, köhögtem, lázas voltam, de másfél-két óra múlva még mindig rajzoltam, és különös erőt, sőt jókedvet éreztem magamban. Faustyna azt mondta az Ő határozott és halhatatlan nyelvén, hogy ki kell próbálja a tűrőképességemet, mert később komolyabb megbízatást kapok képekre, és ha gyenge az akaratom, kicsi az ellenálló képességem, ragaszkodom a kényelemhez és nem bírok egyedül Istenre hagyatkozni, akkor kizárt dolog, hogy komolyabb szent látásokhoz jó ceruzát kaphassak, és most Őt küldték hozzám, hogy vizsgáztasson. Erre nemigen tudtam mit válaszolni, már csak azért sem, mert mindezen közlésekből én semmit sem fogtam fel azon az egyen kívül, hogy rajzolnom és festenem kell, és hogy mindenek ellenére nagyon lelkes állapotban vagyok és betegség ide, betegség oda, már órák óta huzigálom a ceruzát a papíron, de hogy ez mi is lesz, azt már megint nem tudtam. Teltek-múltak a napok, egyik olyan volt mint a másik, mint egy szeles, viharos tengeri úton, ahol mindig ugyanolyan erővel csapódnak a hajó oldalához a dühödt hullámok, mindig ugyanaz a sós víz csorog le a legénység arcáról, ruházatáról, az őrjöngő viharemeletek mindig ugyanabban a ritmusban omlanak vissza a tengerágyba, mindig ugyanaz az ezüst, kék, zöld erő színezi átlátszó üvegeit, a tenger hullámlapjait, mely lapok a fényben százszoros, ezerszeres színskálába rendeződnek, mint egy varázslegyező, kinyílik, becsukódik, és ugyanazok a színek egy más táj más képébe formálva járják érzéki táncukat a legénység és utasok élénk vagy éppen elfáradó pillantása, tekintete előtt; úgyhogy egy napon aztán azt mondtam: Elég! És én mindezt kidobom. Nem, nevette el magát Kowalska, jó lesz ez, csak várd meg az alkonyt. Az alkonyt…? Igen, van a képen egy titkos áldozati kehely, abba kell az alkony pírjával színezett folyadékot tölteni. Én öntöm a kehelybe az elixírt, Te csak színezd ki. Amikor mindez megtörtént, így folyatta: Írd rá, a „Tüdő és a Szív”, valamint japánul a Szeretet Érintését, a címe: TABULA RASA. A képet pedig ajándékozd ennek és ennek, megmondta a nevet, és írjam is rá, nehogy beleszeressek saját művembe – ami mellesleg nem is az enyém – és ne adjam oda a „tulajdonosának”. A kép még két évig volt az én tulajdonomban, aztán megkapta az igazi tulajdonosa. A szentek őrületesek, éleselméjűségük magas, csodafogantatású, megrendítő titkaival, és lángolva lángol bennük az Istenszeretet hófehéren vakító szellemi tüze: állítom, és megerősítem köznapi, egyszerű és közönséges szavak eskü nélküli nyomatékával, pusztán csak az állítás egzakt egzaltációját illesztve aranylángokként a sorban álló betűk és mondattá rendeződő szavak fölé koronául. Igaz! Minden igaz, amit állítok, és Isten igazolni fogja állításomat, az Ő bőkezű, irgalmas és mindent megteremtő teremtő erejével, melyből béke, szeretet, adakozás és végtelen fenségének kegyei áradnak ránk. Faustyna naplójában – mely naplót én csak három évvel később kezdtem olvasgatni azután, hogy sorba festette velem szentképeit, mely képek megfestésével még a második világháború kitörése előtt bízta meg Jézus, az Ő mennyei Mestere – így ír erről: „Hogy valamit leírjak, ahhoz szükségem van a szavakra. Ezek azonban nem tudják visszaadni mindazt, ami lelkemet örömbe vonta, látva Isten irgalmának dicsőségét. Isten irgalmának dicsősége már most kinyilvánult az ellenségnek – magának a sátánnak – erőfeszítése ellenére, aki annyira gyűlöli Isten irgalmát. Ez a mű szakítja ki a legtöbb lelket karmaiból. Ezért a sötétség lelke néha jó embereket is erős kísértésbe visz, hogy megnehezítsék ezt a művet. De én egész világosan felismertem, hogy Isten akarata máris teljesül. És meg is fog valósulni teljes egészében. Az ellenség legnagyobb erőfeszítései: sem tudják meggátolni, hogy a legkisebb részletéig megvalósuljon mindaz, amit az Úr elhatározott. Nem számít semmit, hogy vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, ez a mű teljesen elveszett – éppen akkor szilárdul meg.”
    „Jézusom, a Te szereteted elég nekem. Dicsérni foglak elhagyatottságban, sötétségben, félelemben, kínok között, fájdalomban, keserűségben, lelkem gyötrelmében és szívem keserűségében is – mindenben légy áldott! Szívem annyira elszakadt a földtől, hogy egyedül Te elég vagy nekem. Életemben nincs egy pillanat sem, mikor magammal foglalkozom.”
    A szentmise alatt ott állt Jézus, és azt mondta: „Nézd a szívemet, mely telve van szeretettel és irgalommal az emberek, különösen a bűnösök iránt. Nézd, s mélyülj el szenvedéseimben!”
    „Légy nyugodt, leányom, az irgalmasság műve az én művem, nincs benne semmi, ami a tied volna. Tetszik nekem, hogy hűen teljesíted, amivel megbíztalak. Egyetlen szót sem tettél hozzá, se meg nem csonkítottad.”
    Faustyna 1996-ban hívatott meg Varsóba P. Andrással, a Kulturális Magyar Intézet akkori igazgatójával. Kiállíttatta a tekercsképeimet, fénytérképeimet, zászlóimat, japán–magyar témájú irodalmi estet rendeztetett velem és nekem, valamint bemutatta Hildegard von Bingent a lengyel irodalmároknak. Egy japán férfival lefényképeztetett a repülőtér katolikus kápolnájában a szószéknél, és egy év múlva „szent könyvet” küldetett nekem, melybe titkos üzenetet rajzoltatott az én jövőbeli szellemi újjászületésemről, s hogy mindezt el is higgyem, egy fényképem belekerült ennek a művészeti-irodalmi nyomtatványnak a 248. oldalára.

(A Templomszáj című keresztény tekercskönyv huszadik verse)