Egy festőnő lélekből átmásolt képei

    Kemenczky Judit újabb, utóbbi években készült képeiről szólni – e sorok írója úgy véli – e honban kockázatos vállalkozás. Két okból is:
    Először is K. J. eredetileg költőnek, műfordítónak indult, s művelte is (s műveli talán ma is) ezt a kettős kötődésű, ihletett mesterséget (kéziratos) kötetei tanúsága szerint idestova harmadfél évtizede. Legújabb kiadású verseskönyve Amerikai versek címmel jelent meg, fordított japánból egy kötetnyi középkori nó-drámát (1994), s kiadta a XII. századi „rajnai látnoknőnek”, Hildegard von Bingennek egyik jelenéskönyvét A megváltás tüzes műve címmel (1995). Festeni, ezek után mondhatni: „írástudó” festőként 1985-ben kezdett, teljes önátadással, ahogyan egyik önvallomásos versében megfogalmazta: „Napkitöréseim voltak és égtem, mint az oliva – / olajbamártott papirusztekercsek, mint a barnárasült szent iratok / Róma végnapjain” stb. 1988 tavaszán elkezdett „AUTOMATIKUSAN / megállás nélkül festeni”.
    Ez utóbbi ténykedéssel függ össze a másik indok, ami miatt kétes kimenetelű vállalkozásnak tűnik K. J. munkáit mind a festészethez laikus szemmel, köznapi ízléssel, mind a modern művészethez készen kapott sémákkal közeledő számára elfogadhatóvá tenni. Ez a kettős nehézség korábbi „automatikus, megállás nélkül festett” kalligrafikus műveire, tekercsképeire éppúgy érvényes, mint merőben más szemantikai mezőben mozgó rajzos munkáira. K. J. ugyanis – rövidre zárva a dilemmát – nem festőművész, aki (éppen) vallásos (szakrális) képeket készít, hanem hívő keresztény, aki a fent jelzett módon (rajzos) képeket fest.
    De mit jelent ez utóbbi megállapítás? Az automatikus írásról sokan írtak, legfőképpen Breton definícióját szokás elfogadni e témában. Rá hivatkozik, azt fejtegeti az „’56-os nemzedékbeli” költő Bakucz József (1929–1990, K. J. férje) fordításában megjelent Poisson soluble (Oldható hal) magyar kiadású szövege (1997) elé illesztett bevezető tudós francia szerzője is. Azt írja: „Azt tűzte ki céljául (Breton), hogy a szavak forrásáig fog visszahatolni, hogy a nyelv prima materiájáig jut el, amit így határozott meg: Ez valami olyan dolog, mint a nyelv nyersanyaga: valami, amin még nem végezte el az ember a beszéd és a kijelentés szétválasztását.” Tudvalevően ugyanez, csak nem a verbális nyelv „prima materiájáig” való lehatolás megtehető ecsettel, íróeszközzel is a kézben. Az viszont nem szükségszerű, hogy – a fenti bevezető szerzőjének megállapításával szembehelyezkedve – a bretoni „misztika” mintájára „a vallásos illumináció önkívületes értékei a dialektikus materializmusra tevődjenek át”. A középkori miniatúrák különleges képi ereje vajon nem abban rejlik, hogy a „vallásos illuminációt” a közvetlen képi láttatás primer eszközeivel jelenítik meg? A nonfiguratív festői jel minőségi értékét nem az adja-e, hogy a (Gaston Bachelard kifejezésével) „mezomorf képzelet” működése megfelelő referenciakeret ismeretében, még ha megközelítően is, körbejárható?
    Vannak K. J. képei között szenteket, vértanúkat (látomásosan) megjelenítők; a „látomás” vonatkoztatható magára a figurára, az ő jelenésére, de lehet ez a jelenés elsődlegesen a festőnő képi invenciója is. A megjelenítés stiláris öltözete mindkét esetben azonos, a különbség legfeljebb az irodalmi források megnevezhetőségében van. Ebbe a lazán körülhatárolható tipológiai csoportba olyan képek sorolhatók, mint az alábbiak: Filoména I. századi vértanú (a fizikai megsemmisítéssel többször is dacoló szent alakváltozataival), (a Hildegard von Bingen alakját misztikus látomássá oldó) Egyedül az én fényem érintett, Jeanne d’Arc szíve (a szent és a máglyahalál előtti csodás jelenése), Kowalska Helén, az irgalmasság szentje (élményforrása a nemrégiben szentté avatott lengyel nővér Napló címmel megjelent lelki önéletrajza), a Szeretet angyala (a középkori miniatúra parafrázisa Faustyna Kowalska Naplójából vett idézettel).
    Idézetek, szövegtöredékek a kép szövetébe ágyazva vagy a kép szélére húzódva másutt is fel-feltűnnek a jobbára (színes) ceruzával, akvarellel készített, itt-ott (kiemelt pontokon) fémfestékkel élénkített munkákon. Még ha ezek a szövegek, a kép szövetéhez alkalmazkodóan, nem is szabályos rendezettséggel követik egymást, mint William Blake figurális nyelvezete ellenére nem egykönnyen értelmezhető metszetein. A kódexlapok színességével tüntető Az Istenszülő a madarakkal rögzíthető inspirációja képi és verbális egyszersmind – az a közös legbenső forrás, amelyből a képi és nyelvi metaforákat görgető vizuális és orális „folyam” táplálkozik. Az előbbit ez esetben – mint K. J. maga említi – egy XV. századi sienai festő, Giovanni di Paolo Máriát és a Gyermeket ábrázoló festménye képviseli, utóbbit magának a művésznőnek egy himnikusan szárnyaló verses szövege, amelynek A Szeretet angyalának énekeiből címet adta.
    Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy K. J. képeinek nyelvezete, az általa alkalmazott pszeudofigurális vagy nonfiguratív festői jel fogalma (akár elszigetelten, akár a képegészet tekintve) különleges megközelítést igényel. Ennek a fogalmi distinkciónak alapfeltétele különböző egyházi szövegek inspiratív meglétének elfogadása. K. J. a kalligrafikus vagy a zaklatottan vonalas jelet (amelyet ő ősi múltja ellenére a modern festészet primer elemének tekint) kifejezetten belső képek, látomások, csodás jelenések rögzítésére használja. A fentebb említett képek ennek ellenére cím szerint kötődnek, ha gyenge szálon is, az evilági léthez, a földi világhoz. Van azonban néhány olyan festménye K. J.-nek, amely megnevezés szerint az Egyház tanításának legmélyebb titkait érinti, azokat kísérli meg képileg érzékelhetővé tenni. Ezzel válik nyilvánvalóvá a nonfiguratív képi jel alkalmassága mélyen transzcendens, ezoterikus gondolatok rögzítésére, ezek közvetítését tekintjük – viszonylag kis méretben gondolkodva – K. J. nonfiguratív, kalligrafikus jelhasználata különleges eredményének.
    Egyik ilyen képsora K. J.-nek triptichon, amelynek egyes részei az alábbi elnevezést kapták: Az Eucharisztia titka (K. J. felhasználta hozzá Keresztes Szent János szöveg szerinti látomását és Salvador Dalí ismert festmény-corpusát), Jézus az Élő Forrás (bőven buzgó forrás kalligrafikus képével, Kowalska Naplójából vett idézettel), Jézus és Mária Magdolna (Jézust golgotai pózban láttatva). A kétdarabos A lélek dala, közelebbi megjelöléssel Az Egyház misztikus teste és A Szeplőtelen Fogantatás Keresztes Szent János azonos című (A lélek dala) versével áll összefüggésben. Voltaképpen a „nonfiguratív jel” fogalmának alkalmazása ezen, de még a korábbi munkák esetében is csak fenntartással állja meg a helyét, hiszen e jelek mellett, ezekkel összeszövődve üdvtörténeti, egyházi emblémák (szimbólumok) bukkannak fel, ez utóbbiak is a képi nyelv visszatérő primer elemei. A képek pedig, egészükben, vizuális és gondolati elmélyülésre késztető objektumok, egy festőnő rajzai, festői eszközökkel rögzített látomásai.

Mezei Ottó