Ébert Tibor

A legyek

    A legyek jól ismerték a vigyort, az állkapocs, szemek, orr, száj összhangját, a zümmögések és a vigyor kapcsolatának alkalmi jelentőségét, intimitásában: a Gazda vigyorát, mely mindig akkor jelent meg, amikor pontosan kifejezte egy hangulat, esemény, szándék, elhatározás fontosságát. A vigyor egy jelzésrendszer megnyilvánulása volt. Ilyenkor kitágult szélesre a Gazda mindkét hörcsögszerű pofazacskója, az egyik, a bal oldali kissé teltebbre, tömöttebbre, gumiszerűen, löttyedten meg is nyúlt alatta, mintha szálkásodni kezdett volna, bár hajszálvékony árkocskákat képezve. Nos, a Gazda nem jött velem, valahol kint, talán az előtérben vagy az ámbituson vagy a konyhában – kedvenc helyén – álldogált és vigyorgott. A legyek meg szót fogadtak. A légyfogó ott feküdt átlósan a szobaasztalon, a horgolt terítő ráncaiban, már hosszú idő óta használatlanul. Millió légy zümmögött, feketéllett a falakon, a sarokban, a bútorokon, ellepve mindent, kitódult a poharakból, fiókokból, szekrényekből; rám nézett mind, mert a Gazda kívánsága volt, hogy maradjak, s a legyek marasztaltak. Marasztalt sok minden, ez a marasztalás benne volt a tárgyakban, az üvegtál, a mennyezet, a festésmintás cirádák, a függönyök, a zsalugáter, a szőnyeg, a kárpitos munkája, a fotőjök, a sezlon, a hamutartó, a szentkép óhaja…
    A Gazda vigyorgott és várt. Ez a várakozás is hozzátartozott a processzushoz. A legyek az ablak végén nem kinéztek, megfordult szemük, nézésük felém. E bizarr látvány szorongató különössége, a rengeteg, fénylő gombostűnyi szem immár beteljesült bizonyosságként, idézésként, kísértésként, csalétekként hatott. Kétségtelen, a Gazda azt akarta, hogy maradjak. Én, aki megbízásból, kötelességből, küldetésből megszámláltam a zsákokat, zsákjait a teletömött gabonával, búzájával, az ő hatalmas termésével, amelyből többet csépelt ki, mint az egész falu, 2, 3, 4, 5, 6, 10 falu, mint az egész járás – én vagyok a számlálóbiztos, ő a Gazda, csak ő, senki más, a Gazdaság, Gazdaságok őrzője, történelmi méltóságként tekintélyének hordozója, tudta ezt mindenki, tudták ezt a legyek, a látóhatár valamennyi legye, hozzá repültek mind, ellepték házát, a padlást, a pincét, a csűrjeit, az óljait, az istállói, a Gazda pedig gyufaskatulyába összegyűjtve kiengedte őket a szobájába. A Gazda lett a legyek ura, a szemüknek parancsolt, a szárnyuknak, nem szállhattak máshova, parancsolt nekik, hogy engedelmeskedjenek neki, szaporodjanak. A Gazda tehát vigyorgott és várt, a legyek zümmögve marasztaltak. A Gazda most már nem lehetett meg a legyek nélkül, és a legyek sem lehettek meg a Gazda nélkül, de a Gazda meg a legyek nem lehettek meg immár nélkülem, és én sem lehettem volna meg már a legyek és a Gazda nélkül, ez a korrelatív kapcsolat meghatározta gondolatainkat, cselekvéseinket.
    A legyek a könyvekre is rászálltak. A Gazda még szélesebben – arca széjjelforgácsolódva – mosolygott, tésztaszerűen széthúzódott vigyora megduplázódott, vigyorok bújtak elő. A legyek még jobban zümmögtek egy nagy szimfónia ujjongó patetikus ódájaként. Miközben hallgattam a zümmögést, tulajdonképpen mindnyájan várakoztunk. A könyvek címoldalán azt olvastam, hogy A marasztalás fontossága, A marasztalás művészete, A marasztalás állhatatossága, A marasztalás hűsége. Ekkor lépett be halkan, szinte osonva a szobába Marina, a Gazda lánya. Az ölembe ült, s azt suttogta, itt kell maradnom. A marasztalás szertartásossá vált. A Gazda mindent elkövetett, hogy maradjak. A marasztalás dicsérete, olvastam, A marasztalás örökkévalósága… a lány melegítő testét éreztem. Marina tekintete olyan volt, mint egy óriás légyé. Itt ültünk sokáig. Ezt akarták a legyek, a Gazda, a szekrény tetején sorba állított jonatánalmák, illatukkal, a vaskos Biblia az éjjeliszekrényen, az ingás óra az I. világháború előtti fotográfiáival, a család, az álmok, a jelenvalóság sokáig… sokáig.
    Aztán, mint akinek érvényessége lejárt, felálltam.
    Állítólag soha többet nem vigyorgott a Gazda, a lány férjhez ment a gépészhez, a könyveket levitték a pincébe. S a legyek? Állítólag mind kiröpültek a négy égtáj felé, amelyik gyönge volt, ott pusztult, összesöpörték, így is lett belőlük egy halom. És soha többé nem kellett számolni a gabonával teli zsákokat.
    Vége volt a háborúnak.