Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?
Tőzsér Árpád
Szarpédón olvasnivalót ajánl
1. A mai magyar költészet nagyobb hányadának nem az a baja, hogy esetleg „olvashatatlan”, azaz túlmegy az értelmezhetőség határain (a jó költészet mindig „túlmegy”, azaz több-, sőt „végtelen sok” értelmű), hanem az, hogy túlságosan is olvasható, a jelentése könnyen belátható, szinte sematikus. A jelentéssémája pedig a következő: az ember lehetőségei kimerültek, sorsa a sivár túlélés – vagyis tulajdonképpen csak annyi történt, hogy a századvéggel menetrendszerűen megérkezett a spleen, s meggyőződésem, hogy menetrendszerűen fog távozni is. Legalábbis az irodalom középpontjából. Nem lehet ugyanis tartósan, hosszú évtizedekig hitelesen állítani, hogy a lehetőségeink kimerültek, mert a contradictio in adjecto természetesen a versben is előbb-utóbb lelepleződik.
A költészet természete a sokféleség, a sokféleség pedig maga a létezés. A pusztulást csak variálni lehet, de minden verziójában marad valami sémaszerű: a pusztulás természete, a leépülés mechanizmusa, amely nagyon hamar unalmassá válik. Csak a létezés váratlan fordulatait, bonyolult sokféleségét nem lehet megunni és megmagyarázni, ha úgy tetszik: értelmezni. Éppen ezért előbb-utóbb minden spleenes költő és költészet eljut a Paul Valéry-féle felismeréshez: „…il faut tenter de vivre”. (Félreértés ne essék: természetesen nem a nagybetűs Életet hiányolom a költészetünkből, hanem – a pusztulás egyféleségével, sőt kizárólagosságával, téma-sovinizmusával szemben – a létezés sokféleségét látnám benne szívesen – témában, formában egyaránt.)
Lehet persze, hogy félreértettem a Napút kérdését: az „olvashatóság” itt talán érdekességet akar jelenteni, s a szerkesztő egyszerűen arra kíváncsi, hogy egyáltalán érdekes- és érdemes-e még a költészetünk az elolvasásra. De azt hiszem, a válaszom az így értelmezett kérdésre is válasz.
2. A „befogadói tapasztalat” a költőt csak annyiban érdekli (ha egyáltalán érdekli), amennyiben alakítani akarja azt. De azért mégsem lehet ilyen könnyen elintézni a dolgot, mert a recepciós esztétika a megmondhatója, hogy a „befogadói tapasztalat” legalább annyira alakítja a költészetet, amennyire a költészet alakítja a befogadó ízlését. Vegyünk egy pre-recepciós példát: Baróti Szabó Dávid, mikor az emlékezetes diófa-ódájában leírja, hogy „Ím egész bélig gyökered kirágták / A gonosz férgek, s az elett odóba / Hangyabolyt híttak”, bizonyíthatóan a felvilágosodás hazai híveire s a mozgalom idegenből hazai talajba plántált eszméire gondolt: a vers az irodalomtörténeteinkben ennek ellenére is „hazafias allegória”, az „elnemzetietlenedő főnemesség bírálata”. A befogadói tapasztalat így szentesítette. – Jeles prózaírónk mondta egy folyóiratankéton: „Hogyan is lehetnének nagy íróink, mikor nincsenek nagy olvasóink!” – Ha ma valaki azt mondaná nekem, hogy „Te szarpédón!”, megsértődnék, pedig hát ugye, Szarpédón Zeusz és Europé fia volt, maga is neves férfiú, nagy király. De a mai olvasó, még ha jártas is a görög mitológiában, inkább reagál a felszínre, a szójátékra (főleg, ha olyan tökös üzenete van, mint a mi példánknak), mintsem a mélystruktúrákra.
Azaz egyrészt minden irodalomnak olyan olvasói vannak, amilyeneket megérdemel, de másrészt azért nem árt, ha tudatában vagyunk: a jelentést író és olvasó együtt írja.
3. Sajnos foglalkozásbetegségben szenvedek: még mindig mindent elolvasok, ami a kezembe kerül. (A „még mindig”-et úgy kell érteni, hogy „szerkesztőkorom óta”, ami elég nagy idő, mert 25 éves voltam, hogy felcsaptam szerkesztőnek, most meg 63 vagyok.) De ha olvasásra kell valakit ajánlanom, akkor Shakespeare-t ajánlom. Meg általában a klasszikusokat. Pilinszkyvel bezárólag.
Jeles költőnk mondta (jellemző irodalmunk színvonalára: általában többet idézzük, amit íróink, költőink a műveik kapcsán mondanak, mint magukat a műveiket; Jean Paulnak, mikor a Titánt írta, írás közben annyi okos ötlete támadt, hogy kénytelen volt őket külön könyvben megírni, végül aztán már szívesebben adta volna ki az ötleteinek a könyvét, mint magát a regényt; J. P. példáját íróink és költőink figyelmébe ajánlom!), szóval jeles költőnk mondta a jeles kolléganője kapcsán: „…a nők birtokba veszik a József Attila és Pilinszky után ránk maradt gazdátlan világot, …berendezkednek a hontalanságban, elfogadva az elfogadhatatlant: az örök hétköznapok tragikumát”. Zseniális aperçu, néha azt hiszem, az enyém. Ha megkérdezik tőlem, hogy mit gondolok, van-e „nőköltészet”, akkor mindenesetre azt szoktam mondani – G. I. után szabadon –, hogy hogyne, Pilinszky óta csak nőköltészetünk van. „Férfiköltészetünk” csak volt.
De lehet, hogy tévedek, lehet, hogy mégiscsak van néhány férfiköltőnk. Sőt még az sincs kizárva, hogy azok éppen – nők. A Napút szerkesztőjének a harmadik kérdésére azért a legszívesebben csak úgy ötven év múlva válaszolnék! Akkorára majd kiderül, hogy volt-e 1999-ben olvasásra ajánlani való költőnk is.