Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Ladik Katalin

Kölcsönös ámítás

    1. A költészetnek nincsenek határai, csak egyes embereknek vannak befogadási előítéletei. Megítélésem szerint a mai költészet se nem bonyolultabb, se nem „érthetetlenebb” más korok költészeténél, és tökéletesen kifejezi a mai ember életérzését. Ez a költészet változatos, színes, sőt az a költői irányzat, ahol szándékosan „nem történik semmi” a versen belül, a maga köldöknéző monomániájával és eseménytelenségével is egy meghatározó színfoltja a mai költői termés egészének.
    Az olvasó persze megteheti (és meg is teszi, hacsak nem sznob), hogy elzárkózik a számára érdektelen szövegektől, de ez végeredményben sem őt, sem a szöveget nem minősíti. Véleményem szerint csupán a költői fedezet nélküli szöveg szabja meg önnön határait, hatékonyságát. Ilyen szövegek minden korban íródtak, de a mai kor embere a korlátlan publikálási lehetőségek miatt lépten-nyomon beléjük botlik.
    A jó vers egy jól időzített bomba. Akkor és ott hatékony, ahol kell: az olvasóban, aki befejezi a költeményt. A rossz vers is olvasható, de nem robban fel bennem, fáraszt. A legjobb esetben nem hagy nyomot bennem. A rossz versnek meddő a holdudvara. Aki írja, annak önmaga számára gyógyterápiaként ajánlom. A rossz szöveg olvasása ellenben súlyosan károsítja az egészséget. Tehát: ilyet írni szabad, de olvasni nem.
    2. Amikor írok, csak a versre gondolok. Miután befejeztem, majd hosszabb-rövidebb idő után újraolvastam, és amikor az történt, hogy nem kizárólag a saját „befogadói tapasztalatom” alapján ítéltem meg a verset, hanem figyelembe vettem valami elképzelt olvasó befogadási határait, és emiatt módosítottam a szövegen – utólag –, szinte mindig bizonyos voltam benne, hogy annak idején rossz szolgálatot tettem annak a versnek. Most már sajnálom, hogy önhittségemben azt feltételeztem magamról, hogy meg tudom ítélni az ember befogadási határait. Tapasztalatom szerint a befogadó irodalmi ismeretei nem feltétlenül tágítják befogadási határait. A sznob olvasói réteg téves képet adhat a költészet befogadási határairól. Sokan közülünk azért írnak úgy, hogy kiszolgálják ezt a sznob közönséget. Ez a közönség pedig úgy tesz, mintha költői élményben részesülne. Kölcsönös ámítás. Ettől ilyen a költészetünk, amilyen. Sem jobb, sem rosszabb, mint mi vagyunk.
    3. Érdeklődésem az irodalom és a világ dolgai iránt szerteágazó. Ez megnyilvánul olvasmányaim megválasztásában is. Testi-lelki szükségleteim alapján nyúlok egy-egy könyvhöz. Igyekszem nem kényszerűségből olvasni bizonyos könyveket, de sajnos ezt a szellemi luxust nem engedhetem meg magamnak. Néha egyszerre több könyvet is fellapozok. Egyes könyvekhez évtizedek múltán is visszatérek, vagy állandóan a közelemben tartok, karnyújtásnyira. Néhány szerző neve vagy könyvcím: Rilke, Hamvas, C. Castaneda, H. Hesse, A. Strindberg (Álomjáték), Ji Csing (A Változás Könyve), Szentkuthy, Keszthelyi Rezső, Vekerdi (A Nó színháztól az abszurd drámáig), L. Carroll, C. G. Jung, Dante, Joyce, Beckett, magyar népmesék, népek meséi, könyvek a taoizmusról, buddhizmusról, zen-buddhizmusról, E. Brontë, Bruno Schulz, Stephen Hawking, biológiáról szóló könyvek.