Isztray Botond

Nem kézbesített levél

    Aki az asztrológia szimbólumrendszerét kicsit is ismeri, annak nyilvánvaló, hogy térnek-időnek e metszéspontjához vagyok kötve, elementáris érdekem ennek a hazának-közösségnek szabadsága, akkor is, ha a kvadrát horizontális szimbolikájában majd mindenki csal vagy megcsalatik, nincs menekvésem az itt elhangzó hazugságok elől, mert nem tudok nem bukni az itt elbukókkal. Ebből és ezzel kell és lehet nekem szabadulni. Éppen ezért értem meg indulatát-dühét az absztrakt s jól hangzó igazolásrendszereket gyártó, villanyvilágításnál meg- és felvilágosult értelmiségi csőcselékkel szemben. Azért itt álljunk meg egy pillanatra! Az értelmiség nevezet nagyon becsapós, így vagy úgy könnyen elhazudható vele a szellem. De mégis – nagy általánosságban – az értelmiség körében találhatók (figyeljen, könyörgöm, a szóra; a szó szakosíthatatlan) a szellem emberei is, a szellem pedig nem koholmány, hanem hús, vér, szenvedély és értelem. Megértem dühét, amikor látja, hogy az írástudók jó része nem a nép szenvedéseit-szenvedélyeit mondja ki, teremti értékké, hanem róla és felette elbeszél. Úgy érzem, hogy amikor Ön szabadságot vagy akár demokráciát mond, akkor nem arra a demokráciára gondol, amelyről manapság lelkendezni szoktak jó irányú írástudóink, akik soha nem mertek történni, hanem izmos öklű uracsok tenyeréből nyalták fel a fizetséget silány cirkuszi produkciójukért. Bizony lelkendeznek, például ilyesfélén: „…légy résen kegyes nép, minden minutumban! Mert a kívánatos demokráciában az élet folytonos politika. A demokrácia van, bár nincs, alakulóban van (minő paradoxon!). Mert bizony a demokrácia az ember és világ természetét legjobban leképező politikai forma. Semmi sincs rajta kívül, ugyanis minden benne lehet. Tilos függetlennek, felülemelkedőnek, kívülállónak lenni. Balgaság. Csak a hely szelleme! Nem könnyű megszabadulni tőle.” Hát ez bizony a dresszírozott férfiú és a moslékosvályú találkozásának esete. S talányos kérdést generál: hogyan jutunk a lovagkorból a kuplerájba? E hely szelleme mondatja velem, s úgy hiszem, Ön is egyetért ezzel, hogy a közösség súlyát-értékét az általa kiszorított politika súlya adja. Átérzem dühös kétségbeesését, amikor látja azt, amit mindenki láthat, aki egyáltalán látni akar. De! Mire jó a politikai azonosíthatóság kényszerpályáján futni, mire jó jó vagy rosszhiszemű projekciók által előírt szerepet betölteni valódi indulattal, érzéssel és tehetséggel? Robinson Jeffers A lélek sivataga című versében ezt írja: „Óvakodj állást foglalni; csak figyelj, / Nem bűnözők ezek, nem trógerek és senki firkászok, / hanem nagy nemzetek kormányai: az emberi / tömegeket méltóképpen / képviselő férfiak. Figyeld meg őket. Harag vagy, / röhögés / egyként irreleváns. Vitán felül itt az idő, / Hogy kiábránduljunk, mindenki lépjen be önnön / lelke sivatagába / És keresse Istent – az embert látta már.” Nekünk mindmostanáig megadatott az a serdületleneknek illő jótétemény, hogy e sivatagot oda, vagyis külsőnek képzeljük. De íme: megérkeztünk a határra, és a határt mint korlátok szorítását, vagy mint a határon túli sivár határtalanságát észleljük. Itt vagyunk a lélek sivatagában. Az önvédelem jogosságát, avagy a jogos önvédelmet nem vitatom el. Dehogy! Ám a harci terep más, és bizony nem célravezető a ráfogós önáltatás. Vannak alkotók, pontosabban van alkotó, és vannak a többiek. Az alkotó – rettenetesen banálisnak tűnhet, de figyeljen a szóra – lelki-ismeret. Csak az élő lelkiismeret vállalhatja szellem és anyag, személy és közösség gondját, számára minden lehetséges rendszer legfeljebb segítő hipotézis, hiszen minden középpont kettőzésének kioltásában elevenedik; minden lehetséges dokumentum mögött látja a szerzőt, a minden lehetséges kifejezést túlhaladó kifejezőt, s ezért élete gondolatával a politikum és bármiféle projekcióba-zártság kedélytelen hatalmi síkvilágát megakasztja, s e megakasztással mindenkinek lehetőséget nyújt. Mire is? Mindenkinek az életre, a saját életére. A kérdésre: mások vagy te mondod ezt és ezt rólam? Egyébként: figyeld meg őket, harag vagy röhögés egyként irreleváns. Az egyik a másikhoz képest, soha sincs egy oldal, s így helyes. Nagy gyengeségnek tűnhet, de nagy erő ez: soha sincs egy oldal, ám e kijelentés rejtve mutatja az egyetlen lehetséges oldalt, a titkot, a közösség titkát. Miért is szólítom meg? De hiszen Ön szólított már-már daccá merevített kétségbeesésével, amely nagyjából a következő sorokat íratta Önnel: Bajban vagyok, bajban vagyunk, akik ezt látjuk. A szeretet a legnagyobb öngyilkossági kísérlet, s én így szeretem a hazámat, ezzel a szeretettel. Akár a szeretett nőt. Hiszen mindenhez köze van, a létezés minden momentuma ő, egy pillanat alatt belakom ájult tekintetemmel. A látható mögötti rétegekben bolyong ő, mindennek ő a mélysége. De így szeretni már nem halandó ember szívének való, erőmet meghaladja ekkora birodalmon uralkodni, amihez e szeretet által jutottam. És ez a Haza, ez az Édes elosztja magát e mocskos világban ide-oda, s én várom a gyilkos golyót. Nos, a haza köz, a köz méhektől roskadozó bokra (lásd még: közép, közvetlenség, közvetettség, közlés, közösség, közösülés és így tovább), és szeretet és szabadság szavainkkal együtt-táncolva dinamikus értelme van. A köz elválasztva egyesít, egyesítve tagol, sem az egyik és sem a másik, mindig közöttük van. Itt, házunkban közvetlenül tapasztalható. De a láthatatlanban rejtőzködő köz közvetlenségének ereje miatt a benne felébredt ragaszkodással állandóan megismerszik, és a közvetítés minden pillanatában látható mint egyesítő-elválasztó mozdulat. A köz közvetítésének képzetében a hitelesen létező haza képe megjelenhet. Közös ősünkkel szólva a korlátlan tűz és a nemes hév feszültségterében születik. A locativusi külső az útonlevés boldogságának emléke csupán. A közt, de a közt közzel közvetíteni, a közvetítésben arcot formázni, s ezzel a történelem béklyóit oldani: ez a feladatunk. Kelet s Nyugat metszéspontján, egyáltalán a metszésponton keletkezésben megállni, folyton megszületni. Ez a mi igazságunk, és az igazság szabaddá tesz. „Testvérek, meghívástok a szabadságra szól” – mondja Pál apostol. A haza a közvetítés pótolhatatlan dinamizmusába képződik, az így képződő tudás, szeretet és szabadság jele. Ez a szeretet valóban nem halandó ember szívének való, így szeretni csak a halhatatlan ember tud. A felszabaduló szeretetbirodalomban, közösségben nincs már hatalom. S a haza nem a szeretett nő, hanem a közösülés drámájában átélt valóság: a találkozás egyetlen valósága. Vagy megkérdem: Orpheusz miért nem tudta Eurüdikét magával hozni a holtak országából? A hazaszeretetben semmit nem lehet megőrizni és birtokolni. Tehát nem a forradalom szellemét kell őrizni, hanem a szellem forradalmát, forrását most ébreszteni-fakasztani. A szellem forradalmát akár így is leírhatom; közösség-születés, közösség-tapasztalás alkalmi társulásokból. A szeretet a legnagyobb öngyilkossági kísérlet, írja. Kijelentésének csak kétféle értelmet tulajdoníthatok. Az első: énhatáraink áttörése a nincsbe taszít. A második: énhatáraink áttörésével, folytonos átlépésével egyre növekvő létezésben részesülünk. Ha komolyan veszem Önt, akkor csak a második értelmezés védhető (bár a ma unalmában az első érdekessége sem vitatható). De hát még kétségbeesésében is ezt írja: Édes Hazám, elosztod magad! Igen, ez a Haza romolhatatlan ereje. S az idézett vers! „Ahol a te ajkad elhagyja az arcod, / állok a bibliai szélben, / arcomat elhagyom ajkad özönében.” Ez a szerelmes személyesség, a szabad közösülés, a találkozás költőileg pontos leírása. És ama bibliai szél nem szűnik meg fújni. „Mit is tehetnénk hát?” – vélem hallani az unos-untalan feltett kérdést. Egy hajdani mesterem szabad idézésével próbálok válaszolni. (Miközben tudom, hogy nem tehetünk, sőt nem szabad tennünk semmit.) Társadalmi életünket az életéhség és a sértettség terében éljük, mert ezek a szekularizált világ pólusai. Annak, aki behódol, nincs jó lelkiismerete. Kénytelen önmagát, koncepcióját lelkiismerete előtt állandóan igazolni. Mert a lelkiismeret az elűzhetetlen felesleg: a nem pragmatikus, a nem materialista. A rossz lelkiismeret viszont morálisan provokál. Valaki vagy él, és az élet ára a beszennyeződés. Vagy nem akar beszennyeződni, de akkor az életről kénytelen lemondani. Ez a direkt morál és a rossz lelkiismeret. A rossz lelkiismeret a világ bitorlásában él. A direkt morál pedig az igazságtól való elhagyatottságban, s így őrület, és a bosszú angyalává tesz. A bosszú, mondja Nietzsche, az akarat tiltakozása az idő ellen. A behódolás aljassá tesz, a direkt morál egocentrikussá (és giccsessé, teszem hozzá). A direkt morál csak akkor oszlik el, ha a szeretet világába belép, az ítéletet önmaga fölött kell gyakorolnia. Hazudni nem szabad még akkor sem, ha az egész nép java forog kockán. „Amire szükség van, és ami biztosíték, hogy az ember magát az értelmi tisztesség lehetőleg állandó hőmérsékletén tartsa.” Végezetül szeretnék két ismert versrészletet idézni. Ezek az idézetek, számomra legalábbis, útjelzők a helyesen gyakorolt szeretet irányába: lelkeink közösségtelen sivatagában és vágyamban örökké áradásban állni. „Aki dolgaképp / ért mindent, örök dolgokat veszít.” „Mind elvesztettem őket karjaimban, csak te születsz meg újra, mindig ifjan: mert sose fogtalak, szilárdul tartalak.” Csak egyetértve lehet ellenkeznünk, egyébként öldöklünk. A kör nem a puszta harc köre; úgy csupán ránk zuhanó bilincs. A kör a megnyilvánulatlan megnyilvánító közép sugárzása. Rajza nem zárulhat.