Jacques Simonomis

A törlőrongyok

    A mátka, ki kelengyéjére jövendőbéli névjelét
hímezte volt, megőrizte a szekrényben a régi törlőrongyokat.
Fia egyszer majd elnéző gúnnyal és szemében könnyel
begyűjti őket.

Többé nem számoltatik a konyhakövön szilánkokra
zúzódott edény. Csupán a mindöröktől fogva ismerős
csorba darabok szoktak ide.

* * *

MIT AKAR MONDANI veréb kis életgombóc
tavasz-csivitelésed mely egy más világ kulcsa?
Add nekem versemet amit megírni vágyom
ahogyan repülünk s ölelünk álmainkban
A napfény örömét madarat kukacot
hernyót családi fészket csipogj nekem s helyettem
Lopd el e lelki súlyt mely itt ül koponyámon
lopd el a testem és öklök-mintázta arcom
Beszélj felhőről és harangról szélkakasról
mondj tojást búzatáblát s tócsákat közötte
gondolj a hajótöröttre – – –

Elszállt a madár kulcsom elorozta
s otthagyott kifosztva.

A kísérő

    Sokáig koránkelő voltam. A legeslegszebbik
copfos kislányt választottam ki magamnak, hogy
elkísérjem az iskolába, ahová menet igen korán kell
elhaladni a lidérclángokkal teli hosszú láp mentén.
Ő kedvelte ezt, a holtak „kukucs”-játékát. Fölismerte őket,
ugrándozott, csókokat hintett nekik. Kihasználva a belőle
áradó kedvet, ugyanezt tettem én is. Kéz a kézben
szaladtunk harang iránt.

    Otthagytam az iskola előtt, melynek kapuját elaggott
rózsakoszorú díszítette. Ő úgy lépett be, hogy vissza se
nézett. Végre pitymallani kezdett. Visszaindultam hát a
mocsarak felé, feladva a reményt, hogy valaha viszontlátom őt.

* * *

AZ ASZTALT NÉZI és az erdőt látja
ahol a könyvek és ceruzák nőnek
Asszonyát nézve régi szép időket
lát és szerelmet főleg
mely minden bajból kimenteni kél
és megrázva a könnyek szilvafáját
a télnek az új tavaszról beszél.

Egy kis többlet

    Leszedte a kötést hal megharapta kezéről. A daganat
tetemes volt. Arról, amit először duzzanatnak vélt,
kiderült, hogy valójában ráadás-ujj, mely hüvelykje és
gyűrűsujja között nőtt ki. Mint gyorsíró, fizetésemelést
kapott, kárpótlásul a válóperért.

Timár György fordításai

Jacques Simonomis 1940-ben született francia költő és humorista, ötödik éve az általa alapított és a posztmodernitással szemben álló Le Cri d’Os (Csontkiáltás) című költészeti folyóirat tulajdonos-szerkesztője. Posztszürrealistának is nevezhető líráját groteszk és többé-kevésbé tragikomikus látomások jellemzik. Huszonegy könyvet adott ki.