Svetislav Basara

Az órák története

Regényrészlet

    Az alábbi beszédet Dr. Csulaba Csulabi mondta el az Európai Konzervatív Órásszövetség 1959. évi londoni értekezletén.

    Tisztelt Uraim!

    Alább következő munkácskám hosszú évek vizsgálódásainak eredménye, ám nyilvánvalóan szerény szelete a nagy horderejű kutatásnak. Hangsúlyozom, a szövegterjedelmet azért szabtam ilyen szűkre, mert elegendő csak vázlatosan rámutatni az időmérő szerkezetek fejlődésének fordulópontjaira anélkül, hogy elmerülnénk a folyamat aprólékos kifejtésében.
    Az idő, ezt állapíthattam meg, antropomorf. Nem csoda hát, hogy a régi görögökben ekképp öltött testet: mint Kronosz isten. Az idő kétségkívül az emberhez tartozik, és fordítva. Isten az időtlenségben lakozik. Magyarán: az idő nem valamiféle változatlan, objektív külső erő. Ténykedésében az ember az időhöz igazodik, s az mégis olyan, amilyenné az ember formálja. Továbbá az idő nem végtelen: az ember bizonyosan kihull az időből, de az idő is elenyész az emberekben. Aki meghal, az magával viszi a sírba a maga életszeletét, miközben épp az idő az, amely elmúlván felette sírba tette. Ilyképpen az időnek síron túli készlete keletkezik, ezzel magyarázható a holtakkal való kapcsolatteremtés lehetősége. Csak persze a démonok, ezek az időn kívüli szellemlények a szellemidézők kíváncsiságával visszaélve időnként nagy zavarokat támasztanak.
    A legrégebbi időmérő szerkezetek közé tartozik a homokóra. Két edényből áll, melyeket keskeny tölcsér köt össze. Belsejükben finom szemcsés homok van. A látvány, ahogyan a por a felső tartályból az alsóba átszivárog, szinte kézzel foghatóvá teszi az idő múlását. Jelképi értelemben viszont a felső edény az ég, az alsó a föld. Egy régi kölni feljegyzés (János páteré) szerint ez játszódik le a történelem idejével is: a Gondviselés megszabta idő csordogál át az örökkévalóságból, így hát az utolsó idők eljövetele az események felgyorsulásáról ismerszik meg, akárcsak a homokórán, amikor megfigyelhetjük, hogy a maradék kevéske homok egyszerre viharos sebességgel tódul alá. Az a tény tehát, hogy vannak rövidtávfutók, akik tíz másodperc alatt megfutják a száz métert, a vég közeledtére int. Az emberek minden ilyen csúcsdöntést kitörő lelkesedéssel fogadnak, és ez korunk emberének eltompultságát bizonyítja.
    De már a mechanikus óraszerkezet megjelenése is erőszaktétel az időn. Az óra működését súlyzókkal gyorsítják fel, rugók szorosra húzásával, melyek a beléjük préselt energiát a fogaskerekek szabályozott rendszere által kiadagolva mind gyorsabb vágtára késztetik a mutatókat, s velük minden mást is: a szívdobbanást, a lélegzetvételt. Ebből aztán szívelégtelenség és tüdőbaj származik, mint ahogy erre Johan Huizinga is felfigyelt.
     A tibeti fennsíkon, a sínai és athoszi meg az európai kolostorokban még a személyes idő teljes lelassításán munkálkodtak, hogy legalább futó betekintést nyerhessenek az örökkévalóságba, ellenben az auvergne-i Gerbert, a későbbi II. Szilveszter pápa mechanikus időmérőt szerkesztett, feltehetőleg víziórát, azaz klepszidrát. Nemsokára hatvanperces egységekre darabolták fel az egyórányi időtartamot. Az idő leértékelődött, inflatórikusan: a nap huszonnégy órája helyett az emberek most 1240 perccel gazdálkodhattak, és első ízben mutatkozott az unalom, az accediae halálos vétke, amely a Nyugat társadalmát egyszer majd a pusztulás szélére juttatja. S vele az óráscéhet is – amelynek önök is tagjai, tisztelt uraim –, azoknak a visszahúzódó, szorgos embereknek a céhét, akik népes családot tartanak fenn, sohasem öntenek fel a garatra, és mesterségük legrejtettebb titkait magukkal viszik a sírba. Mindig is mélységes tisztelettel tekintettem rájuk, az órásokra, akik oly áhítatosan méricskélik az időmérő szerkezetek belsejét nagyítóüvegeiken át.
    Nem sok időbe tellett, és a perc is devalválódott, kifinomult kézügyességgel olyan óraműveket hoztunk létre, amelyek már a másodperceket is mutatták. Egy decimális rendszerben a hatvanados léptékű, a hatvanas számon alapuló időosztás félreérthetetlen utalás a kaldeus mágiával való összefüggésre.
    Az elektronikus órák felépítéséből hiányzik az öröklét legutolsó jelképe is: a kör alakú számlap. A piciny képernyők szélvészgyorsasággal villogtatják el a tized-, sőt a századmásodperceket. S ez nem elég: számolnak is, valamint riasztójellel ébresztik tulajdonosukat. Ennek semmi köze a pontossághoz. Az idő elektronikus szerkezetekkel való felaprózása világosan jelzi, milyen kevésre becsüljük, és milyen keveset érünk benne mi magunk. Az órák bennünket is olyan absztrakttá tesznek, mint a másodperc definíciója, mely így hangzik:
    A másodperc a 133-as céziumatom két hiperfinom szintje közötti átmenetnek megfelelő sugárzási periódus 9 192 631 770-szerese.
    És ez még nem minden. Japán tudósok javában dolgoznak egy olyan biocsipes számítógépes óramű tervezetén, amelyet az emberi szervezetbe lehetne telepíteni. Ez az óramű veszi majd át az egyed vezérlését: megszervezi társas életét, döntéshelyzetben ellátja tanáccsal, figyelemmel kíséri egészségi állapotát. Olyan intelligens órák létrehozásának gondolata is foglalkoztatja a tervezőket, amelyek gazdájukat, ha úgy ítélik meg, hogy a társadalomra ártalmas, először nekilátnak átnevelni, s ha nem megy, végeznek vele.
    Mindazonáltal, tisztelt uraim, osztozom önökkel a reményben, hogy eljön még a régi jó kakukkos órák és ingaórák ideje.

Bognár Antal fordítása

Svetislav Basara (1953, Bajina Bašta) szerb író posztmodern trükkprózával, Legenda a biciklistákról című áldokumentum-regényével aratta legnagyobb sikerét; az alábbi részlet a JAK és az Osiris közös kiadásában még az idén magyarul is megjelenő regényből való. A műben a világtörténelem alakulását követő, tanaikat egymás álmában továbbadó Rózsakeresztes evangéliumi biciklisták rendjének misztériuma körvonalazódik.