Thomas Shapcott

A sós víz íze

Ebben a hideg pohárban itt az asztalomon sós víz van;
tengervíz, kesernyés, gazdag ízű,
teli szóváltással, fenyegetéssel és jelekkel,
melyeket sohasem hallanál meg egy búgó kagylóban,
mit felszedtél és megtisztítottál, bár élettelen volt,
a halálon is túl. Ez itt maga a tenger. Nagyanyámra gondolok.

Amikor kölyök voltam a tenger szétszórt partjainál,
hol a futó nevetés egy egész nyelv volt,
ő volt a rejtély a vízben a móló alatt,
ő kincseket talált a homokkal belepett hínár között.
Ő volt a térdig érő, köves tavacska is, ki történeteket
mesélt, míg én gyermeki álomban nap szárította só-szirtekre
másztam, majd hűvös lepedőkbe csavarva fuldokoltam,
maszatosan és elfeledve.

De azt hiszem, őt akkor ismertem meg igazán,
amikor az idő homokpadokon átmosott engem a serdülőkorba.
Ez egy állapot, amikor a szülők túl messzire kerülnek és túl
közel, minden rosszkor történik és végtelenül sebezhető vagy
a felhólyagosodott, szeplős napfényben.
A nagyanyám akkor egy nyugodt nyári üdülés volt,
soha nem beszéltük a veszekedések nyelvét,
akkor úgy tűnt, ő az egyetlen, aki megmutatja nekem
a végtelen csend mélyvízi járatait,
túl az ugratásokon és a testemről visszaverődő nap fényén,
mélyebben a dagály csatornáinál, hol apám
ügyetlenül bukdácsolt és belegabalyodott a hínár
    aggódó csápjaiba,
egyre lejjebb, hol a fény hosszú fűszálai
lassan hullámzottak és átszűrődtek és egyetlen zöld
tömeggé olvadtak, mélyen a smaragd-lebegésben, immár örökké
    a bölcsesség mezőin, a tengerfenéken.

De a tenger teli van sóval, a sós víz maga a tenger.
Ezt a hideg poharat azért hoztam el nagyanyámtól, hogy igyak
belőle az első napon, mikor kinyitom szememet a víz alatt,
és alábukom, keresni az ő kincsét.
Összeszorított számban a tenger nyers ízével.
Csak egyszer éreztem, de keserű íze örökre belém mart.

Nagyanyám több mint egy hétig haldoklott. Én voltam az egyetlen
férfi a házban. Lélegzete, akár a dagály és apály, de a teste
már megfeneklett, mint egy csupasz homokteknő, melynek bőrét
csak azért borzolja a száraz és idegen szél, hogy alatta
egy-egy kagylót találjon. A szél csak megnyalta a kérges sót,
és az árapály szennyét, azután rohant tovább.

Sétáltam a homokfövenyen és néztem az órám percmutatóját.
A szemei már lecsukódtak. Már tudtam, hogy nem látja,
készültem-e arra a pillanatra. Rég idegenek voltunk egymásnak.
Az eltört tutaj fájából kihúztam egy csontformájú darabot,
de az is lehet, hogy halformájú volt, vagy horgony, vagy ember.
Tudom, a tenger íze ebben a kis pohárban
nem annyira az ő keserű zamata, mint az enyém.

Turczi István fordítása

Thomas Shapcott a kortárs ausztrál irodalom mindenese, akinek lírájában és prózájában egyaránt karakterisztikus az intellektuson átszűrt közös múlt, a kulturális örökség beépítése a hétköznapok költészetébe; univerzalitását pedig a zene és a tragikus mítoszok motívumrendszerével ébren tartott általános emberi felelősségtudat és -vállalás adja. 1936-ban, a queenslandi Ipswichben született, végzettsége szerint kezdetben könyvvizsgálóként dolgozott. Első könyvét 1961-ben publikálta. Eddig tizenöt verseskötete jelent meg, köztük a két kiadást megért Válogatott versek 1956–1989. A lírakötetek mellett hat felnőtteknek szóló és négy gyermekregényt, húsznál is több librettót írt ausztrál zeneszerzők műveire. Elméleti tevékenysége is jelentős: több száz könyvrecenziót és elemző tanulmányt írt, számos antológiát jegyez szerkesztőként. Alapító tagja az Australia Council Irodalmi tagozatának, és 1983-tól 1990-ig igazgatója. Ezután a Nemzeti Könyvtanács élén dolgozott 1996-ig. Jelenleg az Adelaide-i Egyetem professzoraként írásművészetet („creative writing”) oktat. Magyarul megjelent regénye: Száműzött fehér szarvas (White Stag of Exile, 1988, ford. Balabán Péter).