Vörös István

Az elveszett levél

Az a nevetséges ötletem támadt,
hogy verseimet, biztonság kedvéért,
előre hazaküldöm. Ott aztán
elkallódhatnak egy íróasztalon,
bejárhatatlan a távolság egy toll
és egy szótár között. Odébb
a boríték külön tartomány. Vad
lakókkal, idegen ország szagával,
ölő és evő szokásokkal. Most
egy hangya vág át a félig írt
papíron. Hat lába alatt döngenek
a cellulózszálak. A potroha tüskés,
rettenetes szájszervével egy döglött
légy aprítására igyekszik. A határ-
időnaplóban rendetlen feljegyzések,
kusza halálvonalak. Nevetséges ötletem
támadt, hogy állomásozni fogok
egy távoli asztal rendetlenségében,
a deszka barna sivataga és a
papír fehér gleccserei között,
mint a Taylor-völgyben,
az Antarktiszon. A Canada
gleccsert ilyenkor egész
nap süti a nap, és az a fényben
hol zöld, hol fehér, hol kék.
Darabok omolnak le belőle,
és belezuhannak a fekete
vizű tóba. Egy méterre a víztől
örök szárazság, kövek, barna
zúzalék. Jártam itt már egyszer.
A könyvek magashegységként
állnak a bal sarokban. Lesz
elég hely elveszni, mint a hó-
vakságba esett kutatónak,
aki járja a ködös hegyoldalt,
kiabál, míg a saját kiabálása
szembe nem jön. A sátorban
fagypont körüli a hőmérséklet.
Van pár konzerved. Csak az
a különös, hogy nem is keresnek.