Marafkó László
Metaforák az időről
Maholnap új ezredév. Megtöppednek a csillagok.
Lyukak az idő sajtján…
Az egyetlen idő löszfalában. Járatokat fúrunk, szobrokat farigcsálunk, ábrákat karcolunk, elporlasztanánk az elmúlást, belelopnánk magunkat az anyagba, s magunk porlunk el, míg a kikezdhetetlen idő rezzenetlenül tűri, s néma robajjal betemeti szú-létünk percegéseit.
Visszahajló idő. Görbült térből? Ezt elképzelni sem bírom, az viszont bennem is kihajt.
Idő, mely változatlan és örök, s eleve benne minden, ami az éppen mostból múlt és jövő.
Mintha a teremtő (nemtő?) roppant dobozba helyezett volna minden bekövetkezőt, melyet elővesz, leperget és újrajátszik. Nem élvezi – csak levetít minket, élőt és élettelent.
Idő, az eleve meglévő s nem egymás után következő – mert mint a mozgás, az idő is csak mesterségesen szabdalható fel –, amire mi, mulandók ráérzünk. A hangulatainkkal, az elvágyódással, a sóvárgással. Hogy csak átsuhanó parányok vagyunk a fölfoghatatlan térben.
Mulandók? Kiserkenünk a sejtekből, s belesimulunk a temetők humuszába. Állandó áttűnésben. Érző férgek az idő sajtmasszájában.
Az emlékek, a vélt emlékek vajon nem a változatlan idő préseletei?
A történet, amelynek a kamerája voltál (lehetnél, vagy), azóta is történik veled. Az a néhány perc az életed is, egy másik időben – nem te idézed fel, ő idéz meg, a legváratlanabbul. A történet kihunyt, mégis történik, amíg te történsz.
Mégis miért az „eljutni valahová”? Amikor tudható, hogy ugyanoda jutunk, a nem tudottba. Miért csak az egymásután idejét megélni? Miért nincs kilépés a velünk történőből? Miért van belénk kódolva a folyamatos idő? Ha egyszer van „függőleges” és „vissza” idő, és örök idő, mely nem csupán akkor lesz, ha te már nem, de amiben az eljövendő is már most konstatálható megtörtént.
A szétáradó sugárzás bennünk villan meg, s feldereng a változóban a változatlan, a masszív idő, mely nem előidő, amiből utóidő lesz, hanem a kezdet nélküli van.
Így a teremtőnek nevezett nem is a kalitkánkba kukucskáló, hanem a bennünk folytatódó, s belőlünk távozó láthatatlan, mely általunk visszanéz önmagába.
Beleborzonghatunk – élő hordozók – e hatalom nélküli médiumlétbe, amely a legnagyobb titokkal telített.
A makro- és mikrokvégtelen kapuja hol van? Ahol átáramlik egymásba, mint spirál, amely kitágul és önmagát elnyeli? A külső végtelen és az atommag alatti világ közti tűfok a képzelet, amelynek anyagát az elképzelő nem, de valami leírhatja?
Mert ha nincs ilyen egymásba visszatérés, miért nem dugul el egyszer a fekete lyuk örvénycsatornája?
Lám, az önvájkálás mélységei. Köldöknézésben tenyészik a végtelen.
Az Isten – Einstein szerint is – keresztrejtvény-készítő. Az ember próbálja megfejteni, de kinek?
Kozmikus sugárzás – az idő szele. Egy határtalan agyműködés hullámai. Belefürdetem magam. Árad az, aminek a forrása már nincs meg.
Pácol a múlt nélküli jövő.
A leszakadt múlt hüllőfarka itt verdes.
Nincs múló idő. Az idő elmúlat minket, fölzabál, hogy táplálja változatlanságát. Moloch.
Szigony vagyok az oldalában, de nem tudom kivéreztetni, ideig-óráig hurcoltatom magam, beletokosodom, fölemészt – a leleplezési kísérleteimért.
A szavak tüskéi fölolvadnak a bőrében.
A nagy bummban, a kezdetben benne a végső nagy bumm – a tágulás ellentettje a nagy zsugor, az összeszívódó mindenség. Minden – az ember által minutumokra szabdalt – időben benne a születés és a bevégeztetés, a csíra és az elhalt szaru. Az éppen érzékelhető-felfogható az áttűnés dialemeze, mögötte már semmi, illetve az, ami azt megelőzően is megvolt. Az élet: fényképezkedés a semmivel. Létérzékeny filmre, mely előhívás közben feloldódik.
Elenyésző enyészet a tömör időben.
A bekövetkező már le van játszva: valahol, valaki előtt, valaki terve szerint. Kópiát élünk meg. Kópia jelenít meg bennünket. Kópiaként vetülünk ki.
Ami nem eleve elrendelés. Bármit megtehetsz, de a legváratlanabb is már láthatatlanul meglévő végrehajtás. Megelevenedő árny. Hologram.
A nem okuló emberiség ez a közbülső lét: az eleve idő erodálódása. Hiába dolgoztak úgymond az utókornak a nagy elmék, gondolataikat nem hajlandók elfogadni az örökösök.
A fizikai cáfolat: a tér-idő koordinátái, az általános relativitáselmélet, a képletek csontváz-mementói. Vajon mennyivel hitelesebbek e lecsupaszító szimbólumok, mint ráérzéseink fényjelei, villanásai, zseblámpa-útjelzői? Miért bizonyosság a ráció és miért nem az intuíció?
Hiszen az ésszerűnek tartott magyarázatok (kozmogónia, kozmológia, a newtoni fizika megdönthetetlennek tekintett tételei) egyre gyorsuló ciklusokban érvénytelenednek. Mert ahogy a ráció belehatol a létbe, a mélység egyre mélyül, az elértnek remélt „gödöralja” helyett féktelen zuhanás a bizonytalanba.
Egyébiránt ez a zuhanás a legfelemelőbb elbizonytalanodás, a legolcsóbb utazás a megnemesülésbe. Nem merném csak az emberhez méltó érzésnek nevezni, mert sosem tudtam, mi rejtőzik egy állat tekintetének rámvetülő fölénye mögött. Mit tudhat ő? Biztosan olyat is, amit én soha nem fogok, csak elképzelhetősége gyanúját hordozom.
Tisztelet tehát minden élőnek. S nem is legfőképp nekünk. Egyenlő mértékben nekünk is.
Mindazonáltal az ember csak dilettáns. Aranyat akar csinálni és vas lesz belőle, halhatatlanságot – és öngyilkosság. Embert – és szörnyszülött.