Brickner Balázs

A fürdő

    – Az órám – mondta a fiatalasszony. – Elveszítettem az órámat.
    Körülnézett. Tőle jobbra vállmagasságban gőzfelhő zárta el az utat a tekintet előtt. A víz színe nyugtalanul remegett a gőztenger alatt, felszínén vibráló, sejtelmes vonalakká szédült a csempék rajzolata. Előre, s bal felé noha méterekre is ellátott a ködben, embereket mégsem pillantott meg. A fiatalasszony várt. Percek teltek el így a fülelő csendben, csak a víz csobbant meg olykor, s távoli kiáltások nesze osont át a fodrok felett. Valahol füttyszó harsant, de a hang megtört a párafelhőkön, s amit hallani lehetett, az a visszhangok játéka volt csupán.
    – Kérem, kérem! – szólalt meg a fiatalasszony ismét. – Van erre valaki?
    Tenyerét a víz felszínére helyezte, mint valami aprócska, gyermeki hullámtörőt, s lehajolt egészen a hullámokig. A klórszagú víz az orrát verdeste. Mégsem látta meg a karórát a medence alján. Lábával óvatosan tapogatózott a fenéken. Lassan, megfontoltan kutatott körbe és körbe. Semmi eredmény. „Talán az áramlatok” – gondolta hirtelen. „Igen, bizonyosan az áramlatok miatt nem találom, hiszen elsodorhatta az órát, amikor beleesett. Mint egy süllyedő hajótestet. Valahol bizonyosan beömlik a víz, megint másutt pedig elfolyik. Ez okozza az áramlatokat. Amúgy is úgy ragyogott az óra, mint a medencefenék, s a színe is olyan aranyló volt, aprócska, mint a hintázó fényfoltok a csempék színén. Sosem fogom egymagamban megtalálni. Még az a szerencse, hogy a víz csak derékig ér…”
    – Kérem, idejönne valaki végre?! – kiáltott fel a fiatalasszony kétségbeesetten.
    – Hozzám szólt, asszonyom? – kérdezte egy hang a gőzcsíkon túlról. Azután ismét csend lett. A fiatalasszony megnyugodott kissé. Még sincs tehát egymaga a vízben. A hang mély volt, s lassan ejtette a szavakat, ahogyan a legbölcsebbe szokták. Egy pillanat erejéig azt gondolta, a hangok a víz alól szólnak hozzá, s önkéntelenül elmosolyodott. A szavak mintha darabjaikra, a hangokra estek volna ebben a lassúságban,[ám mégis, mint a fenék mozaikdarabkái, egyben maradtak.
    – Volna szíves idefáradni? – kérte a fiatalasszony. Hangja üresen kongott a ködben, mintha csupán az ő hangja nem vetne visszhangot egyes-egyedül. – Leejtettem az órámat, és nem találom. Kérem, kérem!
    – Az óráját?! – kérdezte a hang immár más irányból. A fiatalasszony megfordult, de csak a víztükröt látta a gőzfüggöny gyorsan enyésző horizontján. A medence fala halovány sejtésként bukkant elő, s tűnt el ugyanabban a pillanatban.
    – Igen, igen az órámat. Vízhatlan óra volt. A vőlegényemtől kaptam. A csatjával történhetett valami. Volna szíves segíteni megkeresni? Tudja, uram, én nem tudok lemerülni a víz alá. Ahogy az arcomat éri a víz…
    – No és melyik nap veszítette el az óráját? – kérdezte az iménti hang. A fiatalasszony meglepődött.
    – Hogyhogy melyik nap?! Alig öt perce történt.
    – Bizonyos benne, kisasszony? – kérdezte a víz alatti, szaggatott hang. – Nem öt esztendeje esett meg véletlenül?
    – Tréfál velem, uram? – kérdezte a fiatalasszony, és nyakig merült a forró vízbe. A derekát és a bokáját hideg áramlatok simogatták. Egy pillanatig csodálkozott azon, hogy milyen gyönyört okoz neki a testét körülölelő, különböző hőmérsékletű vízrétegek találkozása, azután ebbe is belenyugodott. Néha azt hitte, valami meg is érintette a bőrét, mintha apró halak úsztak volna körülötte. Megborzongott.
    – Ugyan, kisasszony, miért olyan bizonyos magában? – kérdezte a férfi ismét más irányból. Tudja… tudja, megfigyeltem már, milyen különösen múlik az idő itt, a medencék között. Persze nem állítom, hogy másutt esetleg másképpen múlik, de mi most éppen itt vagyunk, és itt bizony öt percet igen könnyen összetéveszthetünk öt esztendővel. Elhiheti nekem, hiszen a magam bőrén tapasztaltam, kisasszony. A heteket sosem tévesztjük össze a napokkal, és a napokat sem az órákkal, de a perceket… azokat valahogy mintha mégis összetévesztenénk az esztendőkkel. És tudja, miért? Azért, mert a perc is és az év is megfoghatatlan. A perc olyan tünékeny, az évek pedig egyszerűen iszonyatosak. Az ember kimondja, és azonnal beleretten. Mintha máris megbénítaná. Hát nem nevetséges, mondja? A napokkal persze egészen más a helyzet. A nap az ember otthona, és a hét. Óvakodjon a percektől, meg az esztendőktől. Jobb, ha hamar megtanulja ezt, kisasszony. Mondja, mit akar kezdeni itt egy órával?
    – Nem volna kedve inkább idejönni, mintsem hogy folyton kerülget? – kérdezte a fiatalasszony kissé türelmetlenül.
    – Én?! – kiáltott a hang. – Napok óta nem mozdultam innét, kisasszony. Tudja, itt csend van, és egymagam lehetek, teljesen egyedül. Ülök a kőpadon, és nézelődöm. Mondhatnám persze azt is, hogy gondolkodom, de félek, hogy nagyképűnek tartanának érte. Nézem a gőzfelhőt a víz felett, és mintha magam is egészen könnyű volnék. Néha olyan könnyűnek érzem magam, mintha…
    – Azért ha volna szíves, segíthetne rajtam – szakította félbe a fiatalasszony. – Csak néhány lépést kellene tennie, amúgy is bizonyosan jobban ismeri nálam a medencét, ha már ilyen gyakran jár ide. Utána gyönyörködhet a gőzben órák hosszat. Vagy az órákat is lenézi, nemcsak a perceket? Remélem, azért nem bántottam meg, kérem?
    – Ó, cseppet sem bántott meg, kisasszony. Az ön hangja olyan kellemes, akár egy dal. Mindazonáltal aligha hinném, hogy pár lépés választana el minket. De azért ne keseredjen el, kérem. Egyszer jön majd valaki, aki segít önnek megtalálnia azt, amit elveszített.
    – De hiszen a hangok… – vetette közbe a fiatalasszony óvatosan.
    – A hangok? – nevetett a férfi. – A hangok semmit nem jelentenek, kisasszony. Tudhatná, hogy a víz felett a hang egészen másképp terjed. A hangok becsapnak minket. Árulkodnak felőlünk, de becsapnak minket. Gyakran előfordul, hogy kilométerekre is elhallunk, mintha csak a mellettünk állóval beszélgetnénk.
    – Azt akarja mondani, hogy nem is ugyanabban a medencében vagyunk? – nevetett idegesen a fiatalasszony. – Csak nem gondolja komolyan, hogy egy egészen másik medencéből beszélek önhöz? Hiszen ez teljességgel képtelenség. Ekkora butaságot rég hallottam már. Miért nem mondja inkább, hogy nem akar segíteni, és kész?
    – Azt gondol felőlem, amit csak akar, kisasszony. Persze lehet, hogy valóban ugyanabban a medencében vagyunk, de kétlem, hogy valaha is találkozhatnánk. Mindenütt gőz… Hát nem látja a gőzt a víztükör felett? Visszaveri a hangot, mintha ködfüggöny volna. Tejszerű derengés mindenütt… Száll és tekergőzik, mintha valami megtestesült őrület volna. Mintha minden pillanatban valami előbukkanni készülne a ködből. Azután mégsem történik semmi. Az ember vár, vár… Minden mozdulatlan marad. Nem csodálkoznék azon, ha egyszer…
    – Ha egyszer?! Min nem csodálkozna, uram?
    – Nem fontos, kisasszony, Igazán nem fontos, csak hirtelen eszembe jutott. Valójában semmin nem csodálkoznék már. Mondja, kislány, nem volna kedve énekelni?
    – Énekelni? Mégis, mit képzel rólam?!
    – Tudja kisasszony, a hangokkal meg kell barátkoznunk. Ó, butaságokat beszélek. Nem megbarátkozni kell velük, hanem megérteni őket. Igen, igen megérteni. Tudja, hogy mit jelent egy hang általában véve? Hát persze, hogy nem tudja, hiszen még olyan fiatal. Mióta is van itt, ha nem bántom meg? Öt esztendeje?
    – Miről beszél, az istenért? – fakadt ki a fiatalasszony.
    – Szóval megbántottam. Nem mintha számítana, de azért igazán sajnálom. Egyszóval a hang. Ön bizonyosan azt hiszi, hogy a hang egy embert jelent. Vagyis hogy beszélgetést. Csevegés a finom habok között, nemde? Hát persze, mi mást is jelenthetne… csakhogy…
    – Csakhogy?
    – Gondoljon a saját hangjára, kisasszony. Leleplezi önt, az igaz, de hát itt van ugye a köd… A köd, a gőz, a pára, ki minek nevezi. Egyre megy. Hiába leplezi le a hangja, sosem bukkannak önre. Érzi, mekkora kihívás van ebben, kisasszony? A köd nélkül a hangja két tempónyit sem terjedne. Viszont ugyanez a köd…
    – No most már elég, elég – fakadt ki a fiatalasszony. – Úgy felbosszantott, hogy elúsztam arról a helyről. Igen, maga miatt úsztam el onnét, és sose fogok visszatalálni. Hogyan fogom átkutatni az egész medencét egyedül? Hogyan megyek haza az óra nélkül?
    A fiatalasszony elhallgatott. Nem tudta, hogy a víz csorog le az arcán vagy a könnyek. A köd tépett vattapamacsai között haladt előre, hol úszva, hol a derékig érő vízben járva. Orrát hol a víz állott főzelékillata, hol a friss mész bódító szaga kínozta. Szédülni kezdett. Egy falra bukkant valahol, meszelt, durva tapintású falra. A fal mentén tapogatózott tovább. Valami ismét megérintette a lábát, s egy pillanatra mintha meg is kapaszkodott volna a combjában. A fiatalasszony összébb húzta magát. Embereket is megpillantott a gőzfodrok mögött, de mire hozzájuk ért volna, a köd leereszkedett közéjük.
    – Itt van még, uram? – kérdezte gyerekes, sírós hangon.
    – Hozzám szól, kisasszony? – felelt egy férfihang a ködfátylon túlról. A hangja ismerősen szólt, a fiatalasszony mégis gyanakodni kezdett.
    – Nem tudom, önnel beszéltem-e az imént – mondta a fiatalasszony, és leült egy kiugróra, amit körülölelt a víz. – Csak egy-két tempónyit úszik az ember, és mindjárt mintha egy más világba került volna… – Azután lelógatta a lábát a kiszögellésről, s hátával a durva tapintású falnak támaszkodott. A hullámok olykor elborították, máskor lekúsztak róla s hagyták, hogy fürdőruhájáról vékony csíkban ereszkedjen alá a nedvesség. A férfihang felnevetett, mintha csak a lány háta mögül szólna.
    – Most meg min nevet? – kérdezte sértődötten.
    – A szavain nevetek, kislány. Nem lehet túlontúl régóta itt. A szavai mindent elárulnak kegyedről. Ha szabad tanácsolnom valamit, sose törődjön avval, hogy éppen kivel beszél. Az ember úgyis szünetet tart, a leghosszabb és a legvidámabb beszélgetés alatt is szünetet tartunk, és akkor vége. Felszáll a köd, és ismét valaki másnak a hangját hozza felénk. Kezdhetnénk elölről a beszélgetést, ha az a másik olyan fontos volna. De hát persze nem az. Miért is volna fontos? Egyszóval, hol is hagyta abba azt a beszélgetést?
    – Az órámat kerestem a vízben, uram. Azt hiszem, sosem fogom már megtalálni.
    – Igen, én is attól tartok, kislány. De azért ne bánkódjék, kérem. Itt úgysem tudna mit kezdeni egy olyan szerkezettel.
    – A vőlegényemtől kaptam az órámat, uram.
    – Ó, emlékek! – hangzott a felhőkön túlról. A fiatalasszony mégsem érzett gúnyt a férfi hangjában. Lábát meglóbálta a vízben, s nézte, amint egyre messzebbre és messzebbre jut a buborék. – Az emlékek fontosak az életben, uram.
    – Igaza van kisasszony, csak az emlékek fontosak az életben. Látja, kezd belejönni lassan. Nem szabad késlekedni a válasszal, mert akkor örökre megszakad a beszélgetés. Rögtön felelnie kell, habozás nélkül. Egy perc bizonytalanság, s az illető odébb úszik egy métert, kettőt, s már egészen más valakivel beszélget. Észre sem vesszük néha, mégis így van. Milyen jó, hogy olyan egyformák vagyunk mind! Sodródunk akár a gőz, az egyik beszélgetésből a másik felé… Látja, én a példának okáért azt gondolom önről, hogy ön korántsem az óráját veszítette el. Ön a vőlegényét veszítette el, úgy ám. Miért csapja be önmagát?
    – Ugyan, hová gondol? – emelte fel a hangját a fiatalasszony. – A vőlegényem vár rám odahaza. Nem, téved uram, szó sincs arról, hogy elveszítettem volna a vőlegényemet.
    – Nehogy azt higgye, hogy csak a hangok egyformák. Persze ez az én nézetem csupán, de véleményem szerint nemcsak a hangok egyformák, hanem a beszélgetések is mind egyformák. A távolság teszi azzá, vagyis… vagyis az, hogy semmit nem tudunk a távolságról. Lehet, hogy ön tízméternyire van, de lehet hogy ötszáz. Talán karnyújtásnyira, ki tudná megmondani. Ne szomorkodjon a vőlegénye miatt, kislány.
    – Egyáltalán nem szomorkodom. Csupán az órám miatt vagyok dühös. Mennyi is lehet az idő tulajdonképpen? Az ember teljesen elveszíti az időérzékét a medencében. Hát nem nevetséges?
    – Tökéletesen igaza van, kislány. Általában túl késő, amikor már feleszmélünk. Bizony, túl késő akkor.
    – Miről beszél tulajdonképpen? – kérdezte meglepetten a fiatalasszony. – Tudja, kislány, nekem is volt egyszer menyasszonyom.
    – Mintha valaki megérintené a lábamat… milyen különös! Az embernek furcsa érzései támadnak a medencében. Bizonyosan a buborékoktól van. Néha annyi, de annyi buborék száll fel a mélyből. Ön körül nincsenek buborékok, uram? Mintha valaki lélegezne odalenn.
    – Nem, kislány, körülöttem bizony nincsen buborék. Én itt napozom a medence szélén. Önnek is ki kellene jönnie, hiszen felázik a bőre. Ki tudja, mióta ül egyfolytában azon a kiszögellésen. Néha ki kell jönnünk a medencéből, és meg kell szárítkoznunk. Ez benne van a játékban, kislány.
    – Még csak egy fél órája vagyok a vízben, uram, ne féltsen. Tudok én magamra vigyázni. Nem vagyok én olyan kislány amilyennek mond, de hát nem láthat, nem tudhatja hogy milyen is vagyok igazán. Majd ha megéhezem, akkor megkeresem a feljárót, és kiülök egy padra. Akkor majd találkozunk. Mondja csak, tényleg süt a nap odakinn? Maga becsap engem, nincs is napsütés. Hiába volna, elnyelné a gőz. Egyszóval volt már menyasszonya, igaz?
    – Hogy menyasszonyom…? Ne legyen olyan kegyetlen, kislány. Néha hinnünk kell abban, hogy süt a nap, nem igaz? Persze olykor valóban elhajtják a gőzfelhőket a légáramlatok, s akkor messzebbre is ellátni. Higgyen nekem, és jöjjön ki a vízből, hiszen már legalább egy napja beszélgetünk. Még baja esik odaát.
    – Azt sem tudom, hogy fedett-e az uszoda. Igazán kár. Miért beszél folyton butaságokat, uram? Ha egy óránál több eltelt volna, már rég korogna a gyomrom. Persze a medencében megszűnik az éhségérzet, igaz? Na de akkor is. Nemsoká otthon kell lennem. Még hogy egy nap! Magának semmi időérzéke sincsen! Én veszítettem el az órámat, s önnek nincs időérzéke. Milyen vicces! Miért nem beszél inkább a menyasszonyáról? Mondja, mindennap lejár ide?
    – Miért beszélnék róla, már megbocsásson? – kérdezte a hang közömbösen. – Mindenki találkozott már valakivel az életben, és mindenki ugyanarra a sorsra jutott. Vagy tévednék? Találkozunk valakivel a medencében, azután nem figyelünk egy pillanatra, és egyszer csak leszáll a gőz. Vége. Soha nem találkoznak többé. Új történet kezdődik. Hát… ennyi az én életem, kislány.
    – Nem értem, miről beszél, uram – mondta a fiatalasszony, és a lábát felhúzta a kiszögellésre. Bőrét alaposan feláztatta a gőz és a forró víz. – Azt hiszem, igaza van, és kimegyek megtörölközni. Talán odafönn majd találkozunk. Megvár?
    – Maga üdítően naiv, kislány – mondta a férfihang gurgulázva. – Hogy képes ennyi mindenben egyszerre hinni? Na és ha találkozna valakivel odafönn? Honnét tudná, már ne haragudjék, hogy ki az illető?
    – Egyszerűen megkérdezném, hogy vele beszéltem-e az imént. De el is mondhatja, ha akarja, hogy hogy néz ki valójában. Azt, hogy magas-e vagy inkább kövér, és ilyesféléket. Azt, hogy van-e szakálla. Ért engem, ugye?
    – Nem, nem értem önt, kislány. Maga roppant különös teremtés. Miből gondolja, hogy bárki is nemmel válaszolna önnek? Hiszen mindenki beszélget valakivel! Mit számít ehhez mérten egy szakáll maga szerint?
    – Nem tudom – vonta meg a vállát a fiatalasszony a gőzfüggöny mögött. – Azért néha jó volna tudni, hogy kivel is beszélgetünk tulajdonképpen. Mondja csak, milyen volt a menyasszonya? Ugye szép volt, csodálatosan szép? Úgy szeretném megkérdezni öntől, hogy tetszem-e önnek… Hiszen maga is attól fél, hogy nem tetszik majd nekem. Buta libának tart, ugye?
    – Nem emlékszem már, kislány; Nem emlékszem az arcára, olyan rég történt. Talán három esztendeje… vagy inkább tizennyolc. O, akkor fiatal voltam még! Akkoriban egy percen belül teljesítettem a távot, nem mintha dicsekvő volnék. Csak a bőrére emlékszem. A bőrén megcsillantak a vízcseppek… ha én azt elmondhatnám önnek! Milyen kár, hogy nem találkozhatunk, kislány.
    – Ugyan kérem, maradjon ott, ahol van, és én mindjárt odamegyek – mondta a fiatalasszony.
    „Ne, kérem ne menjen el onnét, mondani szeretnék még valamit önnek” – kiáltotta a férfihang, de a fiatalasszony ekkor már lehuppant a kiszögellésről. Ismét derékig megmártózott a forró vízben. A víz kénes illata és a meszelt fal klórgőzei összekeveredtek az orrában. Óvatosan haladt előre a sűrű párafelhőkben. Karnyújtásnyira látott csupán. Nem tudta megmondani, mennyi idő telt el így, a medence fala mellett. Néha arra gondolt, hogy már több ízben is körbejárta a medencét sikertelenül, máskor mintha egy helyben tapogatózott volna. Olykor kiáltások ütötték meg a fülét. Egy alkalommal valami határozottan a combjához ért, s a szíve dobogni kezdett. Nem volt tehát egyedül. Az egyik sarokba beszélgetés hangjai szűrődtek át. Megállt, s nyakig elmerült a vízben. Izmai megfeszültek. Hátát a medence falának vetette. A hangok, mintha közvetlen közelében duruzsoltak volna, olyan tisztán és kivehetően szóltak.
    „Azután vigyázzon, asszonyom, nehogy teherbe essen!” – mondta egy meglett férfihang.
    „Ugyan, hiszen öreg vagyok, és csúf – felelte egy asszony vödörhangja. – Csak tapogatnak a víz alatt, mást úgysem tesznek…”
    A fiatalasszony visszafordult. Már nem bánta, ha nem jut ki a medencéből, csak a kiszögellést kereste kétségbeesetten. Talán percek teltek el, mire rábukkant a padkára. Felült rá, s a lábait maga alá húzta. Valahol távol a medencébe forró vizet engedtek. Friss, kénszagú gőz hömpölygött elő, s karnyújtásig sem lehetett ellátni már. A víz szintje lassan, alig érezhetően emelkedett a medencében, s vele együtt új életre kelt a forróság. Azután ismét csend lett, csak az egyenletes, visszhangok tompította morajlás időzött a fürdőben.
    – Elment már, uram? – kérdezte a fiatalasszony bizonytalanul. Nem érkezett válasz. A moraj egyenletes és könyörtelen maradt. – Csak azt akartam megtudni, merre van a hideg vizű medence. Igazán… igazán semmi többet nem akarok senkitől. A hideg medence, hiszen tudják! Ahol nem száll a gőz, hanem belátni az egész medencét. Tudják, nagyon, de nagyon meleg van itt. Nem mintha panaszkodni akarnék, de szinte alig lehet elviselni. Nem is az egyedüllét szörnyű, hanem a hőség, és a pára. Higgyék el, tapasztalatból mondom. Nem is tudom, látok-e még, vagy csak a gőz ennyire sűrű. Hall engem valaki egyáltalán? Ó, milyen buta vagyok. Hát persze, hogy hall. A gőz messzire viszi a hangot. Valaki bizonyosan hall, és talán .egyszer válaszolni is fog. Ugye igazam van, emberek? Vagy talán záróra van már? Ki tudja, talán letelt az idő, és én mégis itt vagyok. Hát nem nevetséges? Egyszer eljutok a hideg vizes medencéig, akár elhiszik, akár nem. Nem az úszás kedvéért, hanem csak úgy. Azért, hogy történjék végre valami. Ha nem félnék, hogy teherbe esek valakitől, akkor úszkálhatnék itt is, ez kétségtelen. Nem értenek egyet velem? Bárcsak volna egy hideg vizű medence valahol. Egy olyan, ahonnét harminc méterre is ellátni. Még hogy harminc! Ki tudná megmondani, hogy mekkora a világ? Hisz ha megmoccanunk, már végünk. Elveszítünk valamit. Egy beszélgetést, egy arcot… Igen, igen egyszer én is elveszítettem valamit. Bizony, elveszítettem vagy nyolc éve. Mit is? Olyan furcsán múlik itt az idő, nem? Miért nem felelnek végre? Mintha visszafelé áramlana. Mint a víz, amikor leengedik a medencét. Maguk nem érezték még így? Tapasztalatból mondom, ne higgyék, hogy tréfálok, nem ám. Nem vagyok én olyan. A hőség miatt, tudják? Kár, hogy elveszítettem a vőlegényemet. Egyszer leszállt a gőz, és vége. Nincs többé. Ez az én történetem, emberek. De én nem bánkódom miatta, nehogy azt higgyék. En azután nem fogok sírni érte. Még hogy sírni. Ennyi ember füle hallatára? Inkább nézem a buborékokat és a gőzt. Élvezem az illatokat, a párát, a meleget. Úgy bizony, nem szólalok meg többé. Nem én, nem szólalok meg soha, csak ülök és nézem a gőzt, a buborékokat, a csempét… Végtére is ez az én világom.