Sebeők János

Az idő álalakjai

    – Ambrózy?
    – Jelen.
    – Andics?
    – Jelen.
    – Béky?
    – Jelen.
    – Csicsel?
    – Jelen.
    …tanár úrnak tisztelettel jelentem, az osztálylétszám ennyi meg ennyi, hiányzik ez meg az, kérek üdvös feloldozást. Ki-ki emlékszik a maga osztálynévsorára. Ki-ki maga folytassa, folytassa. De az ember miért csak jelen lehet? Képzeljük el, vajon miképp festene a következő névsorolvasás:
    – Ambrózy?
    – Múlt.
    – Andics?
    – Múlt.
    Avagy esetleg:
    – Ambrózy?
    – Jövő.
    – Andics?
    – Jövő.
    A bazáros, ha elmegy, kirakja, hogy „rögtön jövök”, de a fentihez hasonló névsorolvasás még sincs. Igaz, a könyvtárak s más kollektív emlékezőhelyek folyamatosan olvassák a névsort: Ady, Babits, Bartók, Csontváry… de ez az osztály mégis néma, midőn a tanár úr belép, s a hetes elkiáltja magát: Osztály, vigyázz!
    A valóság a jelenvalóság. Ha valamikor a filozófia a vallás szolgálóleánya volt, akkor elmondható, hogy most – és mindörökké – a múlt–jövő a jelen szolgálóleánya. Irányuljunk bár a jövő felé és uralkodjék bár fölöttünk a múlt, az időtriptichonban a főalak a jelen. A jelen olyannyira főalak, hogy az emberen kívül a többi lény számára a két mellékalak még fikció gyanánt sem jelenvaló, illetve múltvaló, jövővaló. Az állat időprotestáns, egy neki az idő – mit neki múlt, mit neki jövő? –, az ember viszont időkatolikus, hisz neki háromságos az idő.
    A szentháromság misztériumához hasonlóan, mely „elménkbe nem fér”, az időtrinitária, időtrichotómia, időtriszómia, triplet, etce-citera, ugyancsak felfoghatatlan. Felfoghatatlanságát sem a tapasztalat, sem a matematikai kezelhetőség nem tompítja. Az idő paradoxonaival kényszerű szimbiózisban kell élnünk.
    Az általános relativitáselmélet szerint az idő egy dimenzió, így ott az érzékletesség számára elvesznek az időszemélyek. A kvantummechanika az idő tükrözhetőségéről, T-szimmetriáról beszél. A részecskefizikai folyamatok számára elvész a folyamatosan növekvő entrópia, mely univerzálisan az idő vektoráért, irányáért, az idő nyiláért felelős. És vannak, akik szerint idő nincs is. Őszerintük az idő csupán az életben maradás megkövetelte adaptív jelenség. Olyan, akár a fájdalom. Érzékszervektől függetlenül nem létezik.
    Az időből az embernek mégsem a fentebbi, nagyrészt a modern fizika által felvetett kérdések az igazán fontosak. Az idő, amióta – akár Nagy Konstantin előtt a kereszt jele – valamikor megjelent nekünk, két kérdéssel tart fogva: a mulandósággal és az örökkévalósággal. Az időből az embernek a mulandóság és az örökkévalóság a fontos. A mulandóság örökre lezárja, az örökkévalóság pedig határtalanná tárja az amúgy hétköznapi természete szerint véges időt. Ha kérdés az idő, akkor a mulandóság és az örökkévalóság két válasz, ám a két válasz ellentmond egymásnak, s ma még nincs olyan bölcseleti korrespondencia-elv, mely a paradoxont a hullám–részecske dualitás módjára feloldaná. Az elektron hullámként és részecskeként is leírható, de nehéz elképzelni, hogy az idő valódi arca egyidejűleg örök és mulandó. A különböző kultúrák különböző habitusa, meglehet, épp az időkérdésre adott végső válasz különböző jellegéből fakad. Az időkérdés pedig csoportelméletileg úgy tehető fel, hogy vajon melyik a nagyobb csoport: a mulandóság-e vagy az öröklét? Melyik melyiknek része?
    A személyes halandó számára kétségkívül a mulandóság a nagyobb csoport. Időben a halálig törekedhetünk csupán. Ami addig tart, az a periodicitás által csak látszólag örök. Hiába jön éjszakára nappal és nappalra éj, mindez csalóka, mert mögötte ott röhög a markába a halál. Az idő mulandó arca poétikus: jaj, meg kell halni, jaj, meg kell halni, amint a költő írta. No persze vannak gyermekek, vannak unokák, vannak ükunokák. A személyiség egy hosszabb lánc része, s ha e hosszabb, személytelenebb érdekű láncot tekintem alapvetőnek, akkor a mulandóság csak alcsoport az örökléten belül. E két alapvető időmodell, a költői és a kollektív a nagy kultúrák mitologizmáiban – a szó Határ Győzőtől koppintva – kozmologizálódik – a szó tőlem átvéve, s. k. Látjátok? Ezért kell tanulmányt írni, és nem a tévében szerepelni, mert ott ilyenkor már bedühödik a néző, és átkapcsol az Eurosportra, ahol a tizedmásodpercek is számítanak. Itt viszont folytathatom.
    Az időkérdésre adott poétikusabb, személyesebb választ a három nagy monoteisztikus vallás kozmologizálta. Ebben a kozmológiában minden egy. Egy az Isten és egy az élet is. Egy életem, egy halálom. Isten megteremtette a világot. Előtte semmi se volt, hisz a semmiből teremtette meg. Idő se volt. Szent Ágoston írta zseniálisan, hogy az Úr nem az időben, hanem az idővel együtt teremtette meg a világot. A kérdés, hogy mit csinált a teremtés előtt, s miért épp akkor teremtett, amikor, teológiai szingularitást képez, tehát tabu. A világ éppúgy egyirányú és egyszeri, mint a személyes élő halandó léte. Minden visszatérő motívum, minden periodikusság csupán mellékkörülmény a végítélet felé való haladás nagy vektorán. A végítélet: az idők teljessége. Olyan, mint a halál, de feltámadásnak hívják. A teremtés–bűn–feltámadás – lásd: égi és földi szerelem Tiziano vásznán – a születés–élet–halál hármasságát transzcendálja, de egy lévén mindvégig személyes marad. A Nyugat célirányos és individualista voltához nagyban hozzájárult a Biblia lineáris időképe. A megismételhetetlenség közvetve cselekvésre ösztönöz, az ismételhetőség viszont fatalizmust sugall. Ezért kevésbé individualista és kevésbé célirányos az időkérdésre ciklikus örökkévalósággal válaszoló Kelet.
    A Kelet – vagyis a buddhista, védikus, reinkarnatív tanok – szerint az egyedi élet és a kozmosz periódusai sohase fejeződhetnek be a végítélethez hasonló konkludált egyértelműséggel. A ciklust újabb ciklus követi, s mint ahogy a dal szájról szájra, a lélek testről testre száll. Igaz, e gyakorlati öröklét valójában pokol, melyből a megvilágosult ember kitörhet oda, ahol nincs idő. A buddhista-védikus végső lényeg a teremtésen és végítéleten túli, primer Szellemiség. Az örök körforgás a Nirvána divinális kényszerjelene.
    A modern kozmológiában ugyancsak egymás kizáró alternatívák bukkannak föl. Amint az közismert, a Fiedmann-modell három lehetőséget enged meg az Univerzumnak. Ha a benne foglalt tömeg a kritikusnál kisebb, akkor vég nélkül tágulni fog. Ha épp kritikus a tömeg, akkor úgyszintén, csak épp a kritikus tömegre jellemző sebességgel. Ha a tömeg a kritikusnál nagyobb, akkor a tágulás előbb-utóbb a visszájára fordul, s a világegyetem összeomlik, eljő a Nagy Reccs. A három lehetőség valójában megszámlálhatatlanul sok lehetőséget jelent, ugyanis a kritikusnál nagyobb és kisebb tömeg bármekkora lehet. A kozmológia által kínált forgatókönyvek sem a klasszikus keleti, sem a klasszikus nyugati kozmológia igényeit nem elégítik ki maradéktalanul. Ezek a modellek ugyanis nem utalnak az idő végső természetére. A kritikus és annál nagyobb tömeg megadta forgatókönyvből egy valaha elkezdődött, ám soha be nem fejeződő, folyamatosan leépülő Univerzum képe bontakozik ki. A kritikusnál nagyobb tömeg, visszatérítve a világegyetemet a kezdetbe – én vagyok az Alfa és az Ómega, a Kezdet és a Vég – ugyan a mulandóság győzelmére hasonlít, ám nem mond semmit arról, hogy a Nagy Reccs után jön-e új Nagy Bumm. Ha jön, tehát az oszcillatív modell a helyes, akkor az idő lényegileg örökarcú. Erre azonban semmiféle bizonyíték nincs. Az oszcillatív modell egy spekuláció, mely matematikailag is több sebből vérzik.
    Az idő valódi arca változatlanul rejtély. Figaro itt, Figaro ott. Hol múlt, hol jelen, hol meg jövő. Hol volt, hol nem volt. Hol örök, hol mulandó, holott mindkettő. Élő halott. Hamvveder és boroskehely. Egy nap talán leleplezik és felavatják: íme, az idő! De hol leszünk mi már akkor?